A Janus Pannonius Társaságnak
Mint a bolond, ki egy hangot sodor:
szívben, szájon és lázadt homlokon
egy bűvölet, egy bánat jár velem,
nem fájdalom és mégis gyötrelem.
Minden szavamban benne sír, remeg,
mintha ez szülne újjá engemet.
Elmondhatatlan különös varázs:
örök csoda és örök változás.
Egy táj csak. Egy domb. Talán egy bokor,
ahogy az őszben némán haldokol.
Egy döbbent arc, a kanász arca tán,
mikor lohol dühödt nyáj után.
Egy zümmögés, egy mondhatatlan vágy,
ahogy elejt és beföd a dombhát,
a csillanó hab csobogása csak,
jaj, nem tudom, hogy minek lássalak?
Bús férfi szívvel mit szeressek rajt?
Az égbe szálló felhőt, fecskerajt?
Egy kútostort, egy kazlat, egy szívet?
Ezt a szent terhet ti nem érzitek?
Ceres csókját a nyájas völgyeken,
vagy egy kulacsot kell megtöltenem
a badacsonyi öreg dombokon,
hogy minden könnyem elzokoghatom?
Színekkel le nem festhetem, mi ez?
Csak azt tudom, ha belőlem kiesz,
roskadtabb leszek, mint a gyenge ág,
ha villámcsapás éri derekát.
Te vagy nekem a bölcső, a derű,
az édes is, a fájó, keserű;
s ha szerelmemnek nincs is igaza,
te vagy nekem a leghűbb: a haza!
Forrás: Dunántúli Szemle – Vasi Szemle XI. évf. 1944.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése