Magyar Gyula: Karácsony est

Fritz Schider festménye ca. 1874

Karácsonyfát körülállják

Mosolygó kis angyalok.

„Itt az este, gyuts’ világot!

De már megint ki kopog?”

„Angyalposta, messze útról,

De sok minden jót hozok!

Nélkülünk tán nem volnának

Az emberek boldogok!”

„Itt a játék, mennyi minden

Szinte hajladoz az ág.

Mi tesszük ily nagy ünneppé

A karácsony alkonyát.

Ártatlan szív, boldog gyermek,

Most mulasd ki jól magad,

Megbecsüljed, megőrizzed

Ártatlan játékidat;

Mert lehet, e boldog estét

Többé meg nem érheted:

Fölviszünk kis angyaltársnak!

S ott játszani nem lehet.”

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 1. sz. Veszprém, 1881. dec. 24. szombat

Magyar Gyula: Az én karácsonyom

Szomorú lesz az, nagyon szomorú…

Pedig egykor régen voltam én is boldog ezen a szent estén; jobban dobogott akkor még az én szívem, aztán meg örülni, szeretni is tudtam akkor…

Már ilyen az én életem. Boldog voltam, mikor még gondolkodni nem tudtam; boldogtalan lettem, mikor örülni tudtam volna az élet boldogságának…

Olyan az életem, mint a száradó ágé, melynek van ugyan levele, de a levél színe hasonló az én arcom színéhez, halovány sárga… a halál színe…

Egyszer elszárad az az ág egészen… lehull a sárga levél… megszűnik egykor majd szeretni, dobogni ez a fájó szív is… lehullok én is hervadt falevélként…

… É lesznek ismét boldog karácsonyaim!...

*

Hazamegyek majd csendes kis szobámba, azután gondolkodom arról az időről, mikor én még olyan boldog voltam…

Gondolkodom majd, s eljön hozzám a visszaemlékezés szomorú tündére, fölszaggatom a fájó sebeket, azután régi boldogság édes balzsamával enyhítem azt a szent fájdalmat…

Voltam én is egykor boldog, csakhogy az régen volt, a boldogság elmúlt, űr maradt szívemben, melyet csordultig töltött a fájdalom…

Ott laktam künn a pusztán, a vén Bakony alatt, ott hallottam a fülemülét tavasszal, - a zenét nyáron zengeni szerelemről, boldogságról; … ott láttam az ősz szürke fellegeit, sárguló, hulló leveleit, … ott láttam a telet is, ott volt az én boldog karácsonyom, azok közt az egyszerű emberek közt, akik nekem legkedvesebbek a világon…

A boldogság, a szeretet lakott abban a kis hajlékban, édes volt ott a nyugalom, jóízű a kenyér, mert a munka és szorgalom fűszere édesíté meg azt…

Az én boldog karácsony estéim!...

Veszprémi Soma: Vágy

Halovány orczámon forró könyek égnek,

S szviemet emészti titkos fájdalom,

Mikor szakad vége már e szenvedésnek,

Álomra fejemet mikor hajthatom?

A virág elhullott,s künn a puszta ágon

Levél nem zöldel, s madár hallgatag

Szivemben is elnyilt a tavasz immáron,

S a cifra virágok elhervadtanak…

Megízleléma szerelem bájitalát.

S lelkem fel a magas égbe szárnyala,

Azt hivé, hogy örök üdvére talált ott,

hogy övé a menynek legszebb angyala.

S hogy mámorával szivta szivemet tele,

A varázs ugy betölté, megszédité,

Hogy elkábulva estem a mélybe le,

És azóta szivem, lelkem a siré.-

Nyomor és szenvedés kisér most utamon,

És ütnek tört szivemen millió sebet,

Keserü éveknek tövise, átka nyom,

Lelkem a nyugalom, sir után eped.

Jövel hát enyhe sir, bontsad szét fátyladat,

S takard el örökre néma bánatom,

Az édes szerelmet, szárnyaló vágyakat,

Amelyeknek már csak romját láthatom.

Jövel ó enyhe sir, borulj föléje,

Temető kertnek szomorufüz ága,

Szálljon rá a feledés örökbus éje,

S a dalos madár ne találjon rája…

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 1. sz. Veszprém, 1881. jan. szombat

Magyar Gyula: Szegény Király Lidi

Halovány fényű gyertya ég kicsiny kis szobában, ott künn dúdol a téli szél, a jégvirágos ablakhoz sodorja a szárnyaira szedett havat, hideg van, csikorog, hogy csak úgy reszket bele ez a fagyos világ.

úgy lobog az a kis gyertyácska, egyet pattan a cserépkályhában hamvadó szikra, azután elalszik, elhamvad egészen, csak egy-egy szélroham rázza meg az ingó ablakkeretet néha-néha…

Bágyadt sóhaj hallatszik a félhomályban, a sóhajt zokogás váltja fel, ott künn az ablak alatt vigyorgó emberfők látszanak, kárörvendő arccal susogják egymásnak, hogy nagy beteg van Királyéknál…

Ott benn meg egyre erősebb lesz a zokogás fuldokolva emelkedik egy kebel, egy ráncos képű öregasszony fölkel a sutból, meggyújtja a mécsest is, odamegy a betegágyhoz, azt kérdi attól a halavány arcú, hófehér némbertől. „Mi bajod van én kedves gyermekem?”

Ott künn úgy dúdol az a fergeteg, olyan siralmas dolgokat regél az a sivító szél a szomorúfűz lehajló, levéltelen ágainak ott künn a temetőben… mintha azt susogná, mintha azt beszélné: jönni fog… jönni fog.

Ott benn az a hollófürtű, halovány ifjú némber pedig odavonja, két gömbölyű karjával magához azt a ráncos képű öregasszonyt, megcsókolja azt a barázdolt homlokot, azután nem szól semmit, csak azt fuldokolja: Anyám, én kedves, egy jó anyám!

A vigyori arcok benéznek az ablakon, az öregasszony elfordítja fájó tekintetét attól a szép halovány betegtől, hiszen úgysem tudná ő azt megvigasztalni.

A messze távolból szomorú dal hangzik, olyan bús az a melódia, úgy összevág azzal a szomorúsággal, néha-néha elkap a suhogó szél egy hangocskát, odahozza az ablak alá; talán azért, hogy még szomorúbban vesszen el a sötét éjszakában?

A zene hangjára ismeretlen zaj támad a kis szobában, kis csecsemő kezdi gőgicsélését, olyan kedvesen, olyan édesen, mintha az angyalokkal álmodnék tündérálmokat.

Erre fölveti nagy fekete szemeit az a hófehér arcú beteg, ölébe veszi azt a kis angyalkát, ránéz azzal a bágyadt fényű, sokatmondó pillantással némán, mereven.

Az a szomorú melódia egyre közelebb hangzik, a zivatar úgy dühöng, mintha szárnyára akarná venni a világot, hogy lehajlítsa az űrbe, a végtelen semmiségbe, bűneivel erényeivel együtt.

Magyar Gyula: Azt sem tudom…

Azt sem tudom, hogy mi fáj ugy,

Hogy a szivem miért dobog;

Csak azt hiszem, csak azt tudom,

Hogy ma-holnap már meghalok.

Valamelyik temetőben,

Valahol egy falu szélen,

Ásnak majd egy nyirkos gödröt

S elfektetnek benne szépen.

Oly jó lesz ott elnyugodni

Messze innen, távol innen;

Nem szenvedni többé semmit,

Sem a testben, sem a szívben

Hol a lélek álmodása

Teremt majd egy szebb világot,

Minőt földi ember szeme

Ezideig még nem látott!

Ahol majd csak egy haza lesz,

A szabadság szent hazája,

Nem lesz király és nem császár,

Csak egy Isten szent jósága.

Olyan édes nyugalommal

Vágyom én e szép hazába,

Ahol nincsen emlékezés

S nincs a szivnek dobbanása!

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 2. sz. Veszprém, 1881. jan. 15. szombat

Magyar Gyula: Az év utolsó napján

- Reminiszcenciák –

A homok lefolyt, - ütött az óra, mert már vége van…

Egy év ismét egy év tűnt el a múltak káoszába, amelynek nem volt öröme, amely búvirágokat nevelt neked szegény, szegény szívem…

Remélt az ifjú, úgy dobogott szíve szép jövőért, ragyogó napokért, azután eljött az éj, befödte őt sötét homályával, pokoli éjjelével.

Úgy tele volt az az ifjú szív ábránddal, - csillogó reménnyel, úgy fájt neki a csalódás, mint senkinek a mindenségben, és mégis semmivé lettek reményei, ábrándjai.

Oh, te remény, oh te kifestett arcú kéjhölgy,- miért is hitegeted azt az ifjút, azért talán, hogy lehűtsed forró vérét, lázas szerelmét hideg földdel, nyirkos hanttal?

Azért, azért!...

*

Nem szeretek többé senkit a világon…

Igaz szerettem egykor én is, úgy dobogott ez a bohó szív, úgy emelkedett ez a lélek, a szépért, a jóért, a nemesért…

Szerettem egykor, azt a barna lányt, azt a mandulametszésű fekete szemeket, azt a piros ajkú kedves gyermeket némán, hallgatagon…

Szerettem, őrült volt a szenvedély, amely lelkem égeté, kimondhatatlan a kín, amit e kebel, e szív kiállt…

És mégis, és mégis az a lány nem lesz az enyém soha, - azt a holló fürtöt más simítja, azt a mandulaszemet, azt a piros ajkat más csókolja egykor…

Hát legyen úgy, szép nagysám, hiszen nekem egyéb érdemem nincs, mint az, hogy én még most is szeretlek tégedet…

Hogy én imádom a te lelkedet…

*

Én nem tudom, mi az oka, hogy én olyan levert vagyok.

Néha-néha megszáll a szomorúság és úgy fáj és úgy dobog, zokog ez a szegén lélek,- oh, hogy az kimondhatatlan!...

De jó nekem a fájdalom, hisz fájdalom nélkül e szív meghalt volna tán…

A fájdalom az én lelkem eleme: buja, bánata.

Hisz megmondtam én azt nektek régen:

Azon ne is bámuljatok,

Hogy én olyan levert vagyok;

Az égen is elborulnak

Néha, néha a csillagok.

Nincsen nékem semmi bajom,

Csak a szívem fáj egy kicsit,

Az sem soká, majd meggyógyul,

Ha a hideg sírba teszik.

Nem bántja az én lelkemet

A világon semmi, semmi,

Ti tudjátok, hogy milyen víg

S bohó szoktam gyakran lenni.

Víg egész a véghatárig!

A bolondját egyre járom,

Míg nem aztán egy piciny köny

Ott reszket a szempillámon.

Azon hát ne bámuljatok,

Hogy én olyan levert vagyok,

Én sem tudom, hogy mi fáj ugy:

A miért az a köny ragyog!

*

Magyar Gyula: Isten veled!...

(Emlékeimből)

… Isten veled… Isten veled!...

Isten veled hajnali álmaim ragyogó tündére. Isten veled kedves, szerelmes angyalom!...

Te szép leány, te szőke csalfa lány, miért búsítottad úgy el ezt az én szegény, sokat szenvedett szívemet?

Olyan szép virágos, zöld van ott künn mindenfelé, miért teremtéd meg lelkemben az ősz hervadását, rózsahullását?

De mit kérdem én tőled, hiszen teneked ezt szabad volt tenni, te adhatál egy pillanatnyi boldogságot, és te adhatsz boldogtalanságot is,mely elég egy örökkévalóságra!...

Én nem haragszom reád azért, hiszen én csak szeretni, imádni, bálványozni tudlak tégedet, - te se haragudj hát énreám szentséges üdvöm, boldogságom, ha én úgy szeretlek, ha én úgy megsiratlak tégedet!...

Isten veled… Isten veled!...

*

Régi idők, - régi szép idők, szerelmünknek édes, isteni, régi elmúlt napjai!

Hol is kezdjem csak?... hol is kezdjem?...

Mikor én téged először megláttalak!...

Be rég is volt az istenem, be régen…

Picinyke kis lányka voltál te, én meg apró gyerek… azután én megláttalak… azután megszerettelek, az az én apró szívem elkezdett teérted dobogni…

Nem kellett többé semmi e világon… csak a te látásod.

És én olyan gyakran láthattalak tégedet…

Nem tudta senki azt, hogy én hogy szeretlek, hogy milyen szilaj, féket vesztett, őrült ábránddal csüngök lelkeden, nem tudta azt senki, még te sem tudtad…

Kerestem a magányt… kerültem az embereket… Ó, én úgy remegtem, hogy ezt az én életem titkát elrabolják, elorozzák tőlem… azok az emberek, azok a szívtelen emberek… a bolond világ emberei…

Sok hosszú évig szerettelek téged némán, hallgatagon, sok hosszú évig nem jött egy áruló hang ajakamra, egy áruló tekintet szememből…

Hosszú évek, hosszú évek voltak ezek, egyenlők az örökkévalósággal… És én megértem az örökkévalóság végét…

Nem is volt ez régen, és mégis oly régen volt!...

Játfi Benő: A fagyos szerelem

(Naplóm kihullott leveleiből)

Mért fut el a téli zöld az ős fal oldalán s simul hozzá mintha elválaszthatatlanok volnának?...

Nem kérte a roskadozó fal a díszt s a gyenge inda a leomlástól nem védheti meg…

Mért ragaszkodtál te is hozzám oly bensőleg s érezted boldogan magad, ha csak közelemben lehettél? Hisz tudtad, hogy hideg vagyok, mint a kő… S ha hó karjaiddal öleltél, ha édes csókkal hintéd be ajkamat, s ha keblemre simultál – bár lényeg remegett, mint rezgő nyárlevél, de azért nem érezted, nem érezhetted, hogy szívem jobban dobogott volna… változatlanul hideg maradt, mint az ős fal.

*

Mért fordul a virág kelyhe a nap elé s küldi hozzá szerelmi vallomásként illatját – kíséri tekintete kora reggeltől késő estig, míg rózsafelhők mögé nyugodni nem tér?...

Te is kedves, ha megláttál, midőn egykedvűen gyönyörködtem szépségedben, míg láthattál, mindig sóvár tekintettel függesztéd rám szemeid, s ha elhagyálak, mert célom utam továbbmenni kénytetett, bár tudtad, nemsokára ismét látni fogjuk egymást: mégis eltűnt a kedves mosoly szemeidből…nyílt homlokodra a bánat fellege ült s titkon sóhajtva epedtél… miért?...

*

Pazarul kivilágított fényes teremben hullámzik a díszes vendégsereg.

A lassú andalgó első hangjainál sorakozik az ifjúság – s párosan lejti jókedvűen végig a hosszú termet. – S te - - osztod a kosarakat, mert a fiatalság csak úgy bomlik utánad, míg nem hideg udvariassággal szó nélkül meghajtom magam előtted, s repülsz készségesen karjaimba… s midőn a pattogó csárdás aprózni parancsolja a lépéseket, hogy a szenvedély hevüljön, kéz kézben, szem szemben, kebel keblen együttes élvben ússzanak – én, ezelől menekülve… leköszönök.

Nem vetted észre, hogy visszalépésem - a tőled való tartózkodás nyilvánulása volt?

Mihalik Lajos: Egy kis gyermek halála

(Faiszi Ányosó Tivadarné urnőnek ajánlva.)

Zug, recseg az erdő, s hogy a nap letére,

Haragos vörös szint öltött az ég széle.

A leáldozó nap egy bucsu sugára

Reszketett szeliden, mintha késni vágyna.

Mintha késni vágyna, fent a néma égen

Oly busan csillog, csalogatón szépen:

„Várlak, várlak kedves, én vezetlek majd be

Gyönyörü angyalnak a ragyogó mennybe.”

A Bakony közepén, csinos uri lakban,

Csak félve susognak, senki meg se’ mocczan.

Halálon a gyermek, szülők szemefénye,

„Istenem! Ne vedd el, ó vajha megélne!”

Erősen szoritja magához az anyja,

Szivén melengeti két ölelő karja;

Könnyekkel boritja, azt a halvány arczot,

A melyen a halál és élet vitt harczot.

„Ne menj el, ne hagyj itt!” S mosolyog a gyermek,

Tulvilági mosoly azt mondja, hogy – el megy –

Elmegy szebb hazába, csillagok honába.

Ahol őt már annyi, szelid angyal várja.

Megcsörren az ablak, kis galamb száll rája,

Meglebbenti szárnyát, s ugy mondja, hogy: „várja”

„Ne menj el, ne hagyj itt!” s ugy szoritja karja,

Felül a kis gyermek, s ugy susog kis ajka:

„Édes, jó anyácska, játszd el az én dalom,

Azt a „barna legényt” oly örömmel hallom.”

Felzeng a bus ének, zokogással telve,

S a dallal szállott fel az égbe kis lelke.

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 10. sz. Veszprém, 1881. dec. 3. szombat

Bánfi János (1851-?): A virilizmus*

Szolgák honából származott

Rideg hangzásu szó,

Dúsnak olcsó polgárjogot

S kiváltságot hozó!

Mert a dús ha mást nem tud is,

Mint leirni nevét,

Törvényesen képvisel egy

Várost, vagy egy megyét.

De a szegénynek ily jogot

Csupán érdem szerez,

Mely az emberben tudományt

S erényt feltételez.

Ezért van, hogy nagy férfiu

Virilisták közül

Például egy Kossuth Lajos

Igen ritkán kerül.

S Petőfi, Vörösmarty és

Megannyi sok dicsők,

Kiknek nevük fényben ragyog –

Szegények voltak ők.

És negyvennyolcznak hősei,

A halhatatlanok,

Csekély létszámot vonva le –

Nem voltak gazdagok. –

s akik vérükkel öntözék

A bosnyák téreket,

Szegény szülőktől nyertenek

Legtöbben életet.

Mert midőn a harczkürt riad,

S csatára hiv a hon,-

Nem kérdi, hogy ki a szegény,

S kié a dús vagyok?

Hanem mindenkit kötelez

Áldozni életet,

Habár az életen kívül

Nem bir is egyebet.

Mert a dúsgazdag harczfiak

Száma igen csekély,

S a véderő a szegények

Nagy táborában él.

Csak ezeknek százezrei

Mentik meg a hazát,

S a hazával a virilis

Polgárok vagyonát.

Ha hát közös a véradó

Szegény s gazdag között,

Ne uralkodjék a vagyon

A polgárjog fölött.

Mert a mely honban birtok oszt

Rangot és czimeket,

Ott nem tenyész, ott nem virul

A hazaszeretet! -

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 9. sz. Veszprém, 1881. nov 26. szombat

Benedek Aladár: Ugy a mint álmodtam…

Ugy a mint álmodtam, nem teljesült semmi,

S mit átéltem, abból nem sző senki álmot;

Egy rejtett, mély bánat, mely után pihenni

Fogok talán egykor – ez mind a mit várok.

Álmodtam, s álmodom s ébredek szünetlen,

Nem látom czélomat, nem czélját másoknak;

Valami nagy nyomor ül a világrenden,

Hol a Fény s Erő is szebb álarczot hordnak.

Nem a koldust nézem: rongyán mint igazgat,

Nem a nyomorékot: mint emeli tagját,

De a gazdagot, ki soh’ sem elég gazdag.

és a hőst, ki csügged, bármint magasztalják.

Mosolyban, örömben, kedvben, vigaszságban

Sem látok egyebet titkolt, mély bánatnál;

Ez szól szántóvetők ömlengő dalában…

Oh, de jaj! ha erre írt adni akarnál.

Nincsen erre, oh nincs enyhület, se balzsam,

Csupán a jóság, mely az Istentől árad,

Istentől, ki jó és bölcs, s ki ott a magasban

Látja, hogy maga is egy nagy, örök bánat.

S mi szól e bánatban? mi szól e nyomorban?

A mulandóságnak örökbús regéje;

S óh, én e regéből mégis azt tanultam,

Hogy csak a jóságnak nincsen soha vége!

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 9. sz. Veszprém, 1881. nov 26. szombat