Szomorú
lesz az, nagyon szomorú…
Pedig
egykor régen voltam én is boldog ezen a szent estén; jobban dobogott akkor még
az én szívem, aztán meg örülni, szeretni is tudtam akkor…
Már
ilyen az én életem. Boldog voltam, mikor még gondolkodni nem tudtam;
boldogtalan lettem, mikor örülni tudtam volna az élet boldogságának…
Olyan
az életem, mint a száradó ágé, melynek van ugyan levele, de a levél színe
hasonló az én arcom színéhez, halovány sárga… a halál színe…
Egyszer
elszárad az az ág egészen… lehull a sárga levél… megszűnik egykor majd
szeretni, dobogni ez a fájó szív is… lehullok én is hervadt falevélként…
…
É lesznek ismét boldog karácsonyaim!...
*
Hazamegyek
majd csendes kis szobámba, azután gondolkodom arról az időről, mikor én még
olyan boldog voltam…
Gondolkodom
majd, s eljön hozzám a visszaemlékezés szomorú tündére, fölszaggatom a fájó sebeket,
azután régi boldogság édes balzsamával enyhítem azt a szent fájdalmat…
Voltam
én is egykor boldog, csakhogy az régen volt, a boldogság elmúlt, űr maradt
szívemben, melyet csordultig töltött a fájdalom…
Ott
laktam künn a pusztán, a vén Bakony alatt, ott hallottam a fülemülét tavasszal,
- a zenét nyáron zengeni szerelemről, boldogságról; … ott láttam az ősz szürke
fellegeit, sárguló, hulló leveleit, … ott láttam a telet is, ott volt az én
boldog karácsonyom, azok közt az egyszerű emberek közt, akik nekem
legkedvesebbek a világon…
A
boldogság, a szeretet lakott abban a kis hajlékban, édes volt ott a nyugalom,
jóízű a kenyér, mert a munka és szorgalom fűszere édesíté meg azt…
Az
én boldog karácsony estéim!...
Összeült
a kis család, azután az öreg néni elkezdett mesélni a kicsiny Jézuskáról, aki a
jó gyermekekről nem szokott megfeledkezni.
Rajta
csüngve szemeinkkel, hallgattuk szavait, mikor ott künt az ablak alatt
megzendült az ének:
„Csordapászotorok, midőn Betlehemben
Csordát őriztek, éjjel a mezőben.
Isten angyali jövének közéjök,
Nagy félelemmel tellék meg a szívök.
Örömöt mond néktek, ne féljetek:
Mert ma született a ti üdvösségtek…”
Kifutottunk,
a betlehemesek voltak ott a falu pásztorai, azért jöttek, hogy boldogságot
kívánjanak a szent napokra…
Megvendégelték
őket fehér kaláccsal, piros borral, azután elmentek tovább, hogy boldogságot
kívánjanak boldognak és boldogtalannak…
Mi
pedig bementünk kis szobánkba, édes meglepetés várt ránk, a kis Jézuska
ajándoka - a szép karácsonya – ott állt az asztalon, tele égő gyertyácskákkal,
mézeskaláccsal és ezernyi apró kedves holmival.
Úgy
tudtunk örülni azoknak a kis semmiségeknek, mígnem aztán elkezdtük mi is azt a
szent éneket, énekeltünk,míg el nem jött az álom édes angyala, lefogta
szempilláinkat, hogy álmodhassunk még nagyobb boldogságról…
Ilyen
karácsonyom volt nekem abban a csendes, kicsinyhajlékban. Be rég’ is volt ez…
Istenem, be régen!...
Most
abban a csendes kis hajlékban egy szegény özvegyasszony virraszt haldokló lánya
fölött…
Az
a szegény özvegyasszony az én anyám… az a haldokló lányka az én testvérem!
*
Ott
csüggött ajkamon, esküdte, hogy szeret; akkor is karácsony este volt…
A
függő lámpa bágyadt világa homályos fényt vetett ránk; ott ült mellettem, nem
mondtam, hogy szeretem, csak a szívem dobogta azt, nem mondtam, hogy imádom,
csak a lelkem reszketett szent imát…
Reám
hajtotta kedves kis fejét, lihegett a keble, szent tűz égett bódító
tekintetében, - susogta, hogy szeret…
Sírva
fakadt, hullottak forró könnyel, odavontam homlokát szívem fölé; s akkor
elkacagta magát, odafutott zongorájához s elkezdett játszani, s énekelt azon a
reszkető, azon a kedves hangon:
„Szeretlek én egyetlen egy virágom,
Szeretlek, mint senkit e nagy világon,
Szerelmem égő nap, melynek hevétől
Elolvad a tél zord hava
Kis violák tövéből.”
Ez
is régen volt, ez is elmúlt, ez is boldogság volt, amelyet boldogtalanságnak
kellett felváltani, az örök igazság rendje szerint… Fényre ború, - borúra fény!
belenyugszom…
Ez
a leány most másé, pedig nekem volt jogom hozzá, de nekem –meghalt…
…
Ott csüggött ajkamon, esküdte, hogy szeret; akkor is karácsony este volt…
*
Ilyenek
voltak egykor az én karácsonyaim…
Most
visszagondolok rájuk, olyan édes fájdalom az nekem, amit nem adnék oda egy
mennyországért…
Egyebem
nincs, csak fájdalmam, de ez enyém, ezt nem vehetik el tőlem az istenek sem,
mert ez szentséges üdve e fájó léleknek…
Ha
majd egykor eljön a feledés nemtője, meg kell válni az édes múlttól, akkor én
nem élek tovább.
Ne
csodálkozzatok akkor azon, ha a karácsony est jókedvű embere – milyen akkor én
leszek -, reggelre hideg lesz, halott lesz.
Hisz
nem lesz nekem akkor más bajom, csak a szívem szakad meg..
örömtől-e
vagy bánattól?...
Talán
ettől, talán attól!...
Forrás: Veszprémi
független hírlap 1. évf. 1. sz. Veszprém, 1881. dec. 24. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése