Magyar Gyula: Az én karácsonyom

Szomorú lesz az, nagyon szomorú…

Pedig egykor régen voltam én is boldog ezen a szent estén; jobban dobogott akkor még az én szívem, aztán meg örülni, szeretni is tudtam akkor…

Már ilyen az én életem. Boldog voltam, mikor még gondolkodni nem tudtam; boldogtalan lettem, mikor örülni tudtam volna az élet boldogságának…

Olyan az életem, mint a száradó ágé, melynek van ugyan levele, de a levél színe hasonló az én arcom színéhez, halovány sárga… a halál színe…

Egyszer elszárad az az ág egészen… lehull a sárga levél… megszűnik egykor majd szeretni, dobogni ez a fájó szív is… lehullok én is hervadt falevélként…

… É lesznek ismét boldog karácsonyaim!...

*

Hazamegyek majd csendes kis szobámba, azután gondolkodom arról az időről, mikor én még olyan boldog voltam…

Gondolkodom majd, s eljön hozzám a visszaemlékezés szomorú tündére, fölszaggatom a fájó sebeket, azután régi boldogság édes balzsamával enyhítem azt a szent fájdalmat…

Voltam én is egykor boldog, csakhogy az régen volt, a boldogság elmúlt, űr maradt szívemben, melyet csordultig töltött a fájdalom…

Ott laktam künn a pusztán, a vén Bakony alatt, ott hallottam a fülemülét tavasszal, - a zenét nyáron zengeni szerelemről, boldogságról; … ott láttam az ősz szürke fellegeit, sárguló, hulló leveleit, … ott láttam a telet is, ott volt az én boldog karácsonyom, azok közt az egyszerű emberek közt, akik nekem legkedvesebbek a világon…

A boldogság, a szeretet lakott abban a kis hajlékban, édes volt ott a nyugalom, jóízű a kenyér, mert a munka és szorgalom fűszere édesíté meg azt…

Az én boldog karácsony estéim!...

Összeült a kis család, azután az öreg néni elkezdett mesélni a kicsiny Jézuskáról, aki a jó gyermekekről nem szokott megfeledkezni.

Rajta csüngve szemeinkkel, hallgattuk szavait, mikor ott künt az ablak alatt megzendült az ének:

„Csordapászotorok, midőn Betlehemben

Csordát őriztek, éjjel a mezőben.

Isten angyali jövének közéjök,

Nagy félelemmel tellék meg a szívök.

Örömöt mond néktek, ne féljetek:

Mert ma született a ti üdvösségtek…”

Kifutottunk, a betlehemesek voltak ott a falu pásztorai, azért jöttek, hogy boldogságot kívánjanak a szent napokra…

Megvendégelték őket fehér kaláccsal, piros borral, azután elmentek tovább, hogy boldogságot kívánjanak boldognak és boldogtalannak…

Mi pedig bementünk kis szobánkba, édes meglepetés várt ránk, a kis Jézuska ajándoka - a szép karácsonya – ott állt az asztalon, tele égő gyertyácskákkal, mézeskaláccsal és ezernyi apró kedves holmival.

Úgy tudtunk örülni azoknak a kis semmiségeknek, mígnem aztán elkezdtük mi is azt a szent éneket, énekeltünk,míg el nem jött az álom édes angyala, lefogta szempilláinkat, hogy álmodhassunk még nagyobb boldogságról…

Ilyen karácsonyom volt nekem abban a csendes, kicsinyhajlékban. Be rég’ is volt ez… Istenem, be régen!...

Most abban a csendes kis hajlékban egy szegény özvegyasszony virraszt haldokló lánya fölött…

Az a szegény özvegyasszony az én anyám… az a haldokló lányka az én testvérem!

*

Ott csüggött ajkamon, esküdte, hogy szeret; akkor is karácsony este volt…

A függő lámpa bágyadt világa homályos fényt vetett ránk; ott ült mellettem, nem mondtam, hogy szeretem, csak a szívem dobogta azt, nem mondtam, hogy imádom, csak a lelkem reszketett szent imát…

Reám hajtotta kedves kis fejét, lihegett a keble, szent tűz égett bódító tekintetében, - susogta, hogy szeret…

Sírva fakadt, hullottak forró könnyel, odavontam homlokát szívem fölé; s akkor elkacagta magát, odafutott zongorájához s elkezdett játszani, s énekelt azon a reszkető, azon a kedves hangon:

„Szeretlek én egyetlen egy virágom,

Szeretlek, mint senkit e nagy világon,

Szerelmem égő nap, melynek hevétől

Elolvad a tél zord hava

Kis violák tövéből.”

Ez is régen volt, ez is elmúlt, ez is boldogság volt, amelyet boldogtalanságnak kellett felváltani, az örök igazság rendje szerint… Fényre ború, - borúra fény! belenyugszom…

Ez a leány most másé, pedig nekem volt jogom hozzá, de nekem –meghalt…

… Ott csüggött ajkamon, esküdte, hogy szeret; akkor is karácsony este volt…

*

Ilyenek voltak egykor az én karácsonyaim…

Most visszagondolok rájuk, olyan édes fájdalom az nekem, amit nem adnék oda egy mennyországért…

Egyebem nincs, csak fájdalmam, de ez enyém, ezt nem vehetik el tőlem az istenek sem, mert ez szentséges üdve e fájó léleknek…

Ha majd egykor eljön a feledés nemtője, meg kell válni az édes múlttól, akkor én nem élek tovább.

Ne csodálkozzatok akkor azon, ha a karácsony est jókedvű embere – milyen akkor én leszek -, reggelre hideg lesz, halott lesz.

Hisz nem lesz nekem akkor más bajom, csak a szívem szakad meg..

örömtől-e vagy bánattól?...

Talán ettől, talán attól!...

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 1. sz. Veszprém, 1881. dec. 24. szombat