(Faiszi Ányosó
Tivadarné urnőnek ajánlva.)
Zug, recseg az erdő, s hogy a nap letére,
Haragos vörös szint öltött az ég széle.
A leáldozó nap egy bucsu sugára
Reszketett szeliden, mintha késni vágyna.
Mintha késni vágyna, fent a néma égen
Oly busan csillog, csalogatón szépen:
„Várlak, várlak kedves, én vezetlek majd be
Gyönyörü angyalnak a ragyogó mennybe.”
A Bakony közepén, csinos uri lakban,
Csak félve susognak, senki meg se’ mocczan.
Halálon a gyermek, szülők szemefénye,
„Istenem! Ne vedd el, ó vajha megélne!”
Erősen szoritja magához az anyja,
Szivén melengeti két ölelő karja;
Könnyekkel boritja, azt a halvány arczot,
A melyen a halál és élet vitt harczot.
„Ne menj el, ne hagyj itt!” S mosolyog a gyermek,
Tulvilági mosoly azt mondja, hogy – el megy –
Elmegy szebb hazába, csillagok honába.
Ahol őt már annyi, szelid angyal várja.
Megcsörren az ablak, kis galamb száll rája,
Meglebbenti szárnyát, s ugy mondja, hogy: „várja”
„Ne menj el, ne hagyj itt!” s ugy szoritja karja,
Felül a kis gyermek, s ugy susog kis ajka:
„Édes, jó anyácska, játszd el az én dalom,
Azt a „barna legényt” oly örömmel hallom.”
Felzeng a bus ének, zokogással telve,
S a dallal szállott fel az égbe kis lelke.
Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 10. sz. Veszprém,
1881. dec. 3. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése