Kompolthy Tivadar: Én

Én nem tudom, hogy mi lakik az én lelkemben, nem tudom, mitől olyan forró az én vérem, miért olyan lázas a képzeletem, mért olyan gyorsan dobogó a szívem?...

Csak azt tudom, hogy emlékezetemben keserves évek ifjan átszenvedett kínok gyötörnek s nagyon fáj az a tudat, mért kelle nékem összebarangolnom a világot, futva és üldöztetve nyomorult emberektől a gyötörtetve égő honvágytól?

Hiszen lehettem volna boldog én is! Hiszen megtudtam volna élni én is, valami irodai zugban otthon, - nem vágyódtam én aranyos paszománt után s gazdag sem kívántam lenni soha.

Úgy szeretném néha kikacagni magamat, hogy olyan bohó tudtam lenni, én, ki az iskolák büszkesége, tanáraim öröme voltam – s mégis mindenhol kicsapattam magam a padok közül.

Mikor az én iskolapajtásaim jobbra-balra szép csendesen meghúzták magukat valamely kisvárosi akadémiában, akkor az én lelkemben megmozdult valami, és azt súgta:

„Menj, fuss, kicsiny teneked ez a csendes szülői hajlék, tombold ki magad a világtenger vészei között. Járd be a világ minden részeit, szenvedj s azután jöjj haza meghalni.”

És az én lázas képzeletemnek olyan regényesnek tetszett az, hogy az ember szenvedés közt bejárja az egész világot, s mikor hazajön, kifejlett ifjú korában öreg. - - -

Hát aztán nem is kellett egyéb, hogy neki bolonduljak a széles nagy világnak, csak – pénz.

De volt elszántság, akarat, csak pénz nem! És akárhogy tanakodtam, mégsem volt pénzem; egy gyönyörű szép este, aztán pár forinttal a zsebemben felültem a nagyváradi indóháznál a gőzösre, fölmentem Budapestre, ott kéziratokkal rászedtem egy jámbor szerkesztőt, ez lesegített Fiuméba – itt aztán következik egy évi szenvedés, azután két évi bolyongás az Atlanti-óceánon, a Közép-, Fekete-, Északi- és a Csendes-tengereken, kín- és szenvedésteljes kalandozások Észak- és Dél-Amerika belsejében, majd Angolországban, tudományos kutatások Afrika északi részeiben, hol majdnem éhen haltam, s vademberek ettek volna meg; aztán ismét járni soká az ördögi hullámtáncot az óceánon, bejárni a New-Fundland és Greanland jeges partvidékeit, élni olajon és csizmatalpon, fókabélen, - azután hazajönni… és most itt vagyok!

Nincs nekem pedig abból semmi hasznom, hogy bejártam a világot, hogy megtanultam egy csomó bikkfanyelvet, hogy háromnégy világrésznek hasznos, szorgalmas, önzetlen polgára voltam; azt sem fizeti meg nekem senki, senki, hogy ismerem a csillagokat, hogy a tenger fenekéről a fényes pénzt felhozom, hogy vívtam emberekkel, kiknek neveit sem tudtam, de meg abból sem lehet jövedelmem soha, hogy minden nemzet táncát el tudom járni. Hjah! Könnyű nekem, akinek a világ minden részein úgy kelle táncolnom, ahogy fütyöltek…

Mindezekből pedig semmi hasznom nincs, ím a bizonyság, hogy önzetlen voltam mindig. Hanem az is igaz, hogy pénze sem volt soha. De hát tehetek-e én arról, hogy olyan bolond vagyok, hogy nem kívánok gazdag lenni soha?

Ha énnekem megvan a mindennapi kenyerem, van délre egy darab főtt húsom, s este egy pohár borom, akkor én tökéletesen nyugodt vagyok. Annyira higgadtak az én tapasztalataim az életet illetőleg, hogy a másnappal nem szoktam törődni.

Csak az olyan ember legyen olyan megnyugodt, aki éhezni tud. Én tudok.

És ha akarnám, mégsem gondolkoznám és cselekedném így. De nekem nem szükséges a jövővel törődni,mert csak addig van szándékom élni, míg dolgozni tudok,míg forró a vérem, míg a képzeletem lázas, s míg gyorsan dobog a szívem…

Amikor az ember tehetetlen, amikor nincs hasznára az emberiségnek, amikor már minden élven, örömön túl van s kiszenvedett minden kínt, amivel bűneimért vezekel, mikor ingyen pusztítja a kenyeret, másoknak is, magának is terhére van – minek éljen még akkor is az ember?

Én így gondolkozom,s meg vagyok győződve róla, hogy igazam van. Épp ezért kezdem a sort magamon, s becsülettel küzdök meg az élet terheivel addig, míg belátom, hogy fölösleges vagyok a földön – sem agyam, sem karom nem használ többé senkinek.

*

Szegény proletár újságíró vagyok most, aki mindenek bírája, s mindenek szolgája. Aki mindenki érdekét szívén viseli, s kit mindenki leszid. Akinek azon kell törekednie, hogy mások fehér kenyeret egyenek, maga meg feketét eszik, akinek minden jóért áldozni kell, s ki minden rosszért a bűnbak.

Akinek forró a vére, és hígultak az élettapasztalatai, aki évire fiatal, de lelkében elaggott, az legyen újságíró. Öreg ember sohasem lehet újságírásra való ember.

Az öreg lassan gondolkozik, lelkesíteni nem tud, csak tanácsokkal állelő, az öreg ember nem bírja a kardot, s lelki gyöngeségénél fogva is fél a haláltól, az öreg nem adakozó, pedig az újságírónak mindig adakozni kell, az öreg nem bír lótni-futni, erre-arra a közjó, s az irodalom érdekében, s jól szeret élni – nem fekete kenyéren.

Hogy én mért vagyok újságíró, bizony nem tudom én. Az újságírónak mindenhez kell érteni. Ehhez nem értek.

Sejtek olyasvalamit, hogy a bohócok, kötéltáncosok azért vannak a világon, hogy az embereket testi ügyességük kifejtésére serkentsék, hogy bámulatra méltó mutatványaikkal elragadják a képzelmet, hogy vakmerőségekkel a nézőket rémületbe ejtsék, hogy megtapsoltassanak, - s nyakukat szegjék. Olyasvalaminek képzelem én az én hivatásomat.

Napról-napra élősdi – nagyon szomorú hivatás biz ez! Az vigasztal, hogy lehetetlen leszek én is egykor. Lelkesíteni nem, csak prédikálni fogok tudni, hogy azt fogják rám mondani. „Jó író volt, de leélte magát…” az vigasztal, hogy akkor bizonyára szakítnak egymással bennem: az önérzet, s az élet…

Így ismerem én a hivatásomat. És mikor szeretettel, lelkesülten ragaszkodom hozzá mégis; mondja aztán valaki, hogy nem vagyok-e érdemes arra, hogy magam-magamat kikacagjam. A bohóc is nevet néha a maga bolondságai fölött…

És én úgy képzelem, hogy jövőmmel úgy játszadozom, mint a fényes gyertyalánggal az esti pille. addig repked körüle, míg belehull

De tény, hogy minden embernek meg kell halni egyszer…

Hogy az én lelkemben megvan a nyughatatlanság ördöge, hogy a vérem pezseg akkor, mikor az érzelmeim lassúk, hogy a képzelmem lázban ég, mikor a gondolataim hidegek, s a szívem hevesen ver akkor is,mikor nem szeretek senkit az anyámon kívül, hát úgy születtem, nem tehetek én arról.

Ismerem múltamat, tudom mi vagyok, s mi lehet belőlem: így ismertem meg magamat.

Bejártam – ismerem a világot. Emlékezetemben száz meg ezer ismerős és barát és ellenség lelke tükröződik -, tudom, mi az ember. És szerettem is egykor, azért tudom, mi az asszony.

E higgadt tapasztalatok érlelték meg bennem fiatalon az élet komor filozófiáját. Innét tudtam én, hogy nem az az ember a legöregebb, ki legtávolabb álla  bölcsőtől, hanem az, aki legközelébb áll a sírhoz.

*

Hét év előtt írtam meg ezt az önéletrajzot, az általam akkor alapított „Veszprém” hasábjain.

Az élet azóta nem tett hozzá semmit, s a sors is keveset korrigált rajta.

Csak a tapasztalás öregbedett, s a táguló szív beteges gyorsuló dobbanási figyelmeztetnek arra, hogy sietni kell az élet útján.

Ha fáradok, s az izgalom nyűgözi lelkem szárnyalását - - csendes estéken, a bágyadt függőlámpa alatt, ölembe jő kisfiam s gügyögve kér, hogy meséljek néki boldog országokról, elmúlt szép időkről; s míg elmondanám néki ez életrajz egyes színezett részeit s a gyermek visszafojtott lélegzettel, méla szemmel figyelne rám… jó anyja észrevétlen megjelen körünkben, picike angyalom csecsemővel karján, s a szemeiben csillogó könnycseppeken át a megnyugvás boldogsága sugárzik, - hogy az a múlt csak mese immár nékem.

Mese!

Ah – a szív verése még gyorsulni fog, s aztán egyszerre megszűn számlálni a lét másodperceit…

A halál kiveszi kezemből és beteszi az életem regéje könyvét.

S a mesének – vége.

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 8. sz. Veszprém, 1881. nov 19. szombat