- Reminiszcenciák
–
A
homok lefolyt, - ütött az óra, mert már vége van…
Egy
év ismét egy év tűnt el a múltak káoszába, amelynek nem volt öröme, amely
búvirágokat nevelt neked szegény, szegény szívem…
Remélt
az ifjú, úgy dobogott szíve szép jövőért, ragyogó napokért, azután eljött az
éj, befödte őt sötét homályával, pokoli éjjelével.
Úgy
tele volt az az ifjú szív ábránddal, - csillogó reménnyel, úgy fájt neki a
csalódás, mint senkinek a mindenségben, és mégis semmivé lettek reményei,
ábrándjai.
Oh,
te remény, oh te kifestett arcú kéjhölgy,- miért is hitegeted azt az ifjút,
azért talán, hogy lehűtsed forró vérét, lázas szerelmét hideg földdel, nyirkos
hanttal?
Azért,
azért!...
*
Nem
szeretek többé senkit a világon…
Igaz
szerettem egykor én is, úgy dobogott ez a bohó szív, úgy emelkedett ez a lélek,
a szépért, a jóért, a nemesért…
Szerettem
egykor, azt a barna lányt, azt a mandulametszésű fekete szemeket, azt a piros
ajkú kedves gyermeket némán, hallgatagon…
Szerettem,
őrült volt a szenvedély, amely lelkem égeté, kimondhatatlan a kín, amit e
kebel, e szív kiállt…
És
mégis, és mégis az a lány nem lesz az enyém soha, - azt a holló fürtöt más
simítja, azt a mandulaszemet, azt a piros ajkat más csókolja egykor…
Hát
legyen úgy, szép nagysám, hiszen nekem egyéb érdemem nincs, mint az, hogy én
még most is szeretlek tégedet…
Hogy
én imádom a te lelkedet…
*
Én
nem tudom, mi az oka, hogy én olyan levert vagyok.
Néha-néha
megszáll a szomorúság és úgy fáj és úgy dobog, zokog ez a szegén lélek,- oh,
hogy az kimondhatatlan!...
De
jó nekem a fájdalom, hisz fájdalom nélkül e szív meghalt volna tán…
A
fájdalom az én lelkem eleme: buja, bánata.
Hisz
megmondtam én azt nektek régen:
Azon ne is bámuljatok,
Hogy én olyan levert vagyok;
Az égen is elborulnak
Néha, néha a csillagok.
Nincsen nékem semmi bajom,
Csak a szívem fáj egy kicsit,
Az sem soká, majd meggyógyul,
Ha a hideg sírba teszik.
Nem bántja az én lelkemet
A világon semmi, semmi,
Ti tudjátok, hogy milyen víg
S bohó szoktam gyakran lenni.
Víg egész a véghatárig!
A bolondját egyre járom,
Míg nem aztán egy piciny köny
Ott reszket a szempillámon.
Azon hát ne bámuljatok,
Hogy én olyan levert vagyok,
Én sem tudom, hogy mi fáj ugy:
A miért az a köny ragyog!
*
Egy
esztendő, egy hosszú esztendő múlt el: akkor is boldogtalan voltam és most is
az vagyok…
Lehet,
hogy kigúnyoltok könnyeimért, nem hiszitek, hogy a szív tengeréből halászott
igazgyöngyök azok…
Pedig
nekem igazságom volt akkor, az van most, mert megvan a fájdalom, csak oka
változott…
Ha
az a tűz egyszer kialszik! – De sokan is megsiratják azt, de én, - én nem
zokogok érted…
Mert
átka volt e szívnek, az a hamis lélek!...
*
Szegény,
talán a föld hátán a legszegényebb pária vagyok.
Kihűlt
a szívem, megkérgesült, nem fér a könyörület az én lelkem sötét éjszakájában.
Volt
apám, - meghalt, mert tönkre tették a világ emberei, van anyám, végóráit éli,
ott fekszik a halottas ágyon, szeméből könny folyik, szíve úgy dobog, ajka úgy
susog, mintha azt mondaná. Fiam, én édes jó fiam!
Van
testvérem, haldoklik szegén leány, hogy mi bántja, nem tudom.
Apám
eltemették, anyám és testvérem halálos ágyát vetették meg a bolond világ, még bolondabb
emberei.
És
mégis azt kívánják, hogy én szeressem az én felebarátaimat.
Jól
van, én szeretlek benneteket: Adjon az isten olyan boldog újévet,amilyen nekem
van!
*
Azt
akartam megírni, amit én ez évben átéltem.
Elővettem
naplómat, szakadó leveleiről olvastam jegyzeteimet.
Azt
hittem, jól cselekszem, ha arról a kihullt lapokról leírom a föntebbi töredékeket.
Nem
tudom, jól cselekedtem-e?
De
azt tudom, hogy igaz annak minden betűje, hogy úgy van az megírva, amint
megtörtént, hidd el azt nekem, te is ábrándos kedvesem. Hidd el, én üdvösségem,
én mennyországom!
Hisz
többnyire rólad – és most neked írom ezeket…
Azért
engedd meg azt is, hogy e szakadó napló utolsó lapjáról is ideírjam a sorokat,
engedd, hogy elbúcsúzzam tőled, hiszen ezt én megérdemlem, mert nincs ember a
világon,- ki úgy szeressen, ki úgy megsirasson tégedet…
Legyen
ez hozzád búcsúszóm, hisz neked nem fáj tán úgy a búcsú, mint az én szegény
sokat szenvedett szívemnek…
Mert
lásd:
Szerettem én is, vágyódott a lelkem,
Elérhetetlen álomkép után,
Hiába intett és beszélt fejemnek,
Szivemszerette, lelkem jó anyám,
Ütött az óra, megrendült szivemben,
Picziny levélként minden izület,
De most szivemnek édes üdvössége;
Most már isten veled, isten veled!
Nem csallak én meg téged szép leánykám,
Nem loptam én csókot tőled soha:
Nem kértelek: szeress! És nem kértem én:
Ne légy, ne légy hozzám oly mostoha!
Szerettem lelked, és te is az enyém,
Sajátom volt egészen a szived;
És mégis ábrándom, én mennyországom:
Most már Isten veled, Isten veled!
Eltünt lelkemnek egykori zománcza,
Itt bent olyan sivár az a világ;
Mint melynek átkos féreg bántja gyökét.
Ugy pusztulok, mint e szegény virág…
Meg van számlálva már az óra, míg él,
Míg sajg szivem, míg fáj és míg szeret;
De nem azért mondom neked én üdvöm
E szót: Isten veled, Isten veled!
A költészet volt ifju életemnek
Öröme, buja s minden bánata;
Eltört a lant,… kihült a szív,… lelkemnek
Összes reménye eltünt, elhala…
Csak szenvedés volt én reám az élet,
Most már szivem csak fáj, de nem szeret;
Azért leányka én szentséges üdvöm,
Most már Isten veled, Isten veled!
Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 14. sz. Veszprém,
1881. dec. 31. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése