Magyar Gyula: Isten veled!...

(Emlékeimből)

… Isten veled… Isten veled!...

Isten veled hajnali álmaim ragyogó tündére. Isten veled kedves, szerelmes angyalom!...

Te szép leány, te szőke csalfa lány, miért búsítottad úgy el ezt az én szegény, sokat szenvedett szívemet?

Olyan szép virágos, zöld van ott künn mindenfelé, miért teremtéd meg lelkemben az ősz hervadását, rózsahullását?

De mit kérdem én tőled, hiszen teneked ezt szabad volt tenni, te adhatál egy pillanatnyi boldogságot, és te adhatsz boldogtalanságot is,mely elég egy örökkévalóságra!...

Én nem haragszom reád azért, hiszen én csak szeretni, imádni, bálványozni tudlak tégedet, - te se haragudj hát énreám szentséges üdvöm, boldogságom, ha én úgy szeretlek, ha én úgy megsiratlak tégedet!...

Isten veled… Isten veled!...

*

Régi idők, - régi szép idők, szerelmünknek édes, isteni, régi elmúlt napjai!

Hol is kezdjem csak?... hol is kezdjem?...

Mikor én téged először megláttalak!...

Be rég is volt az istenem, be régen…

Picinyke kis lányka voltál te, én meg apró gyerek… azután én megláttalak… azután megszerettelek, az az én apró szívem elkezdett teérted dobogni…

Nem kellett többé semmi e világon… csak a te látásod.

És én olyan gyakran láthattalak tégedet…

Nem tudta senki azt, hogy én hogy szeretlek, hogy milyen szilaj, féket vesztett, őrült ábránddal csüngök lelkeden, nem tudta azt senki, még te sem tudtad…

Kerestem a magányt… kerültem az embereket… Ó, én úgy remegtem, hogy ezt az én életem titkát elrabolják, elorozzák tőlem… azok az emberek, azok a szívtelen emberek… a bolond világ emberei…

Sok hosszú évig szerettelek téged némán, hallgatagon, sok hosszú évig nem jött egy áruló hang ajakamra, egy áruló tekintet szememből…

Hosszú évek, hosszú évek voltak ezek, egyenlők az örökkévalósággal… És én megértem az örökkévalóság végét…

Nem is volt ez régen, és mégis oly régen volt!...

*

És jött többször a kikelet, kikeletre nyár, a nyárra ősz, amely elhervasztá ezek virágait és az őszre a tél, amely behantolta fehér szemfedővel, fehér h óval a meghalt természetet.

Te belőled nagyleány lett, hosszú öltönyt kaptál, amely leért a földig, az emberek utánad néztek, azután azt mondták, hogy gyönyörű egy leány vagy.

Milyen szép is voltál te, milyen szép is voltál!

Csak egyszer azután magad is meg ne tudtad volna, hogy olyan nagyon szép vagy! De te ezt megtudtad, és én reszketve kezdtem tapasztalni, hogy neked maholnap nem lesz szíved.

Egyszer bálban voltunk…

Én először voltam e helyen, elkábított a ragyogó csillárok fénye, a nagy pompa, s ügyetlenné tett a feszesség.

Te is ott voltál, téged körülfogott vagy harminc léhűtő, hízelegtek hiúságodnak, elmondták, hogy mily szép szemed éjsötétsége, mily hasonlók a gyöngyház fogaid, mily ékes sugár termeted stb. stb.

Mintha te azt nem láttad volna naponként, számtalanszor a tükörből?

Azután a cigányok rázendítették és te jártad őrült sebességgel, jókedvvel, szilajon.

Én néztelek sokáig, szerettem volna veled táncolni, de nem akartalak a dandyk díszes csoportjából kiragadni.

Egyszer azután te megláttál engemet, odajöttél hozzám, és azt kérdezted tőlem, hogy nem szoktam-e én táncolni?

Mikor én azt válaszoltam, hogy szoktam, akkor te azt mondtad, hogy táncoljunk hát együtt.

És mi táncoltunk együtt.

Szilajon jártuk, én úgy éreztem, hogy szíved hevesebben dobog, hogy kezed kissé szorítja kezemet, hogy fejed közelebb van arcomhoz, hogy hullámos fürteid érintenek engem.

Lehet, hogy nem úgy volt, lehet, hogy csak én álmodtam ezt!

Mikor azután elhallgatott a zene, mi elkezdtünk sétálni. Hátunk megett suttogás volt, irigylették tőlem, hogy én veled mentem.

Irigylették, hogy én veled mentem, irigylették, hogy mi beszélgettünk, irigylették lelkem szeplőtelen vágyainak megvalósulását.

De nem sokáig irigylették, mert én ügyetlen társalgó voltam, a mulandóságról, a temetőről, a virágos sírokról kezdtem el veled beszélni.

És te újra rám néztél sokáig, mélán, fájón, azután elkezdtél kacagni és megjegyezted:

- Ha temetőbe készült, hát miért van a bálban?

Én meg elkezdtem gondolkodni arról, hogy ez a szép lányka volt az én első álmom?

*

Igen, az énelső álmom!... De hátmiért is volt ez álom oly rövid?...

Szép este volt, a csillagok a magasból hullottak, hullottak…

Ott voltunk a kiskert lugasában együtt utoljára. utoljára, mert én búcsúzni jöttem hozzád!

Hímzéssel játszadoztak, picinyke kacsóid, s szemeddel csak úgy lopva néztél néha-néha rám…

Olyan ritkán szóltunk egyet-egyet csak hallgattuk szívünk dobogását…

Én néztem piruló orcádat, te meg lesütötted azzal a hosszú selyem pillával árnyalt nagy fekete szemeket.

Egyszer azután azt mondtad, hogy elutazol messze-messze, s nem jössz többé vissza sohasem-sohasem.

Mindig bohó, szeleverdinek neveztél, ha szerelemről beszéltem hozzád és most mégis könnyeztél. Én vigasztalni akartalak, megígértem, hogy elkísérlek – pedig az én szívem is úgy tele volt forró érzelemmel, hogy alig bírtam elfojtani égető könnyeimet…

De azért vigasztaltalak, s mikor azután nem használt semmi, kértelek, hogy énekeljünk egyet utoljára, hisz te oly szépen tudtál énekelni.

Akkor azután rám hajtottad kedves kis fejecskédet, rám omlottak selyem lágy, aranyszínű fürtjeid, kezemben volt apró kezecskéd és elkezdted azt az éneket, azt az én nótámat.

Olyan kedvesen, olyan szomorúan énekeltél, hogy könnyeink hullottak és zokogásunk meg-megszakítá azt a dalt…

De hát mikor annyi bűbáj volt énekedben és annyi szomorúság van abban az én nótámban…

… Szegény anyám, ah tudta volna,

Dehogy szült volna engemet!...

*

Másnap azután én kísértelek a szomszéd városig, olyan gyorsan ment az a gőzkocsi, mintha röpülő sátánok húzták volna. A vonat megállt, a csengetés hangzott, te fuldokolva susogtad: Isten veled!

Isten veled! Én kedvesem, én mennyországom!

Azóta nem láttalak, nem is látlak tán soha, csak ha hallok néha rólad; akkor lobban fel újra a régi érzelem lángja lelkemben, hazamegyek kis szobámba, előveszem azt a kedves arcképet, nézem, addig nézem; míg könnyeimtől láthatok; akkor azután ábrándozom szép időkről, régi boldogságról…

Visszavarázsolom azt a szép, de szomorú, fájó múltat, ott vagyunk újra rózsáid között kezecskéd kezemben, te énekelsz és én újra halom azt az én lelkem dalát, azt a szomorút, melyen úgy elmereng az én lelkem, amely olyan rokon az én bús szívemmel…

Elbúcsúzom tőled minden nap, szeretnék rád nem emlékezni soha többé, de mindörökké, elfelejthetetlenül hallom pici ajkad, szomorú dalát:

„Szegény anyám, ha tudta volna,

Dehogy szült volna engemet.”

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 10. sz. Veszprém, 1881. dec. 3. szombat