André Gyuláné: Az anya

Pietro Annigoni rajza

  

Rövid téli napokon, midőn szállongott künn a hó és a hosszú téli estéken, ha a vihar végigdobolt jeges ujjaival az ablaküvegeken, azok a hosszú, finom, fehér kezek egyforma szorgalommal varrtak, hímeztek, kötöttek, horgoltak sok bájos, kedves, apró holmit.

Olyan boldog, édes nyugodtsággal, olyan angyali derűvel folyt az a munka, a habszerű, lenge fodrozatok, az ékes, csipkés, pókhálószerű főkötőcskék, ujjacskák, a finom hímzések ízléses rajzának kivitele, a sok szalag és pazarul alkalmazott rózsaszín selyem, mind-mind arról a nagy, mélységes, forró szeretetről tanúskodott, mellyel ez a szép, fiatal nő születendő gyermekét elhalmozni fogja.

Oh, hogy imádta előre! Ha szép lesz, rózsás, kékszemű, szöszke selymes fejecskével, vagy barna, komoly arcocska, mint az apáé; ha fiú, ha leány, neki mindegy, csakhogy az ő gyermeke lesz. Úgy az övé, mint senki és semmi e világon.

Szerethetni fogja mindazzal a féltő, túlzó, szenvedélyes gyöngédséggel, odaadással, önfeláldozással, melyet még nem tudott pazarolni senkire. Oly komoly és oly higgadt férje, nem az, akit kényeztetni lehessen, és hogy azt a forró, szenvedélyes szívet, mellyel ő bír, úgy kitárná előtte, ajkára csókolná és éreztetné vele lázas, őrült öleléssel, arra még most is szűzies. Talán nem is tudná tenni. Oly őszintén, igazi hűen, bensőleg szereti, büszke tehetségeire, és a rút, erős férfi, azért eszményi elfogása előtt széppé teszi a róla sugárzó szellem, - de a tavasz, az első virágzás, az első édes bűbájos álom, az első szerelem, neki már régen elmúlt. Elszállt, elmúlt, elhervadott, mielőtt megnevezni tudta a sejtelmes érdeklődést és rokonszenvet, mely valakihez vonta. Találkoztak a nagyvilágban és elváltak ismét, hogy soha-soha többé az életben ne keresztezhessék egymás utait, és anélkül, hogy kimondták volna egymásnak, mi dobogtatja úgy szíveiket.

Mindazt az álmot, rajongást, illúziót, tündérmesét, ami akkor félbemaradt, gyermeke jövőjének álmodásában fogja tovább szőni még fényesebb és hajráztatóbb színekkel, mind az övé lett volna. Büszke szeretetében azt képzeli, hogy minden édest és boldogítót, szerelmet, hírt, dicsőséget, szerencsét, szépséget, észt, vagyont, mindent kikérhet és kidacolhat az Istentől gyermeke számára.

Az ellenkezőről nincsen gondolata.

Nem súgja neki semmi, hogy gyermeked nyomorék lehet, kit mindennap megsiratsz; boldogtalan valamikor, ki elátkozza születése percét, elhagyatott, árva, védelem, szeretet nélkül kilökve a nagyvilág milliói közé,kinek a te határtalan gyöngédséghez szokott kis szíve ezer sebből vérzik, míg elfásul, elközönyösül, talán rosszá, önzővé, alattomossá válik és kedélye épp oly rideg és érzéketlen lesz, mint azoké,kiknek a durvasága valaha fájt neki.

Pehelyt nem találsz elég meleget, csipkét finomat, selymet puhát és fénylő lágy redőzetűt, mellyel kipárnázd kicsiny bölcsejét, és ki tudja, nem lesz-e életútja maholnap csupa kő és szúró tövis?

Tavasz volt, gyönyörű, virágos, oly gazdag tenyészetű tavasz, mint már régen nem. A rózsák nyíltak és az akácfa telisded csüngött illatos fehér virágfürtökkel. Az áldás is megjött a házra egy rózsás arcú, kékszemű angyalszép kisleánnyal, koponyás héján finom, puha, aranyos selyemszösszel. Milyen szenvedélyesen szorította szívére az anya,és a boldog derű és apai büszkeség csodás szépítőszerként tette ragyogóvá az apa arcát, amint először vette karjára gyermekét.

S az évek szálltak. A kisleány már szabadon futkos, hol itt, hol ott tűnik elő a mosolygó édes arc a házban a mindig borzas, aranyos fürtökből körüllengve, hangzik a beszédes kis szájgagyogása, csengő nevetése, már nincs is egyedül; a dada most, alig hogy őt letette picike lábaira, egy még sokkal szöszkébb kis fiúcskát hordoz.

S ismét évek és évek múltán a kislányka és fiú már iskolába járnak, dada azonban még mindig van, mert hol egy kisfiút, hol egy kisleányt csak hoznak időközönként az angyalok, és az édesanyának van kiket szeretni, gondozni, és az apa dolgozik, fárad szüntelen. Történik, hogy egy picike koporsó is kell, és az egyik kedves kicsinyt visszakívánja az ég, de a nagyobbak, az első, a bálványozott kedvenc megmarad, és anya, apa csak annál mélységesebb szeretettel ölelik a megmaradt kincseket.

Boldog, derűs, megáldott családi élet ez és az marad soká. Az álmok, miket a fiatal anya szőtt, nagyobb részben teljesednek, leánya ifjan választottjához megy nőül, a legszebb, sugárzóbb, boldogabb menyasszony, fiai a hírnév, a jólét útján.

Ismét picike, gyámoltalan kis lényeket, gyermekeinek gyermekeit teszik néha karjaiba, s ő a régi hévvel, túlzó, kimondhatatlan gyöngédséggel ápolja, gondozza, dédelgeti, kényezteti, rontja kicsi unokáit.

Már régen nem fiatal, de szép mindig, és ha a legjobb, leghűbb, legfeláldozóbb anya volt, most a legszeretettebb nagyanya.

Mindenik unokája imádja, gyermekei tisztelik. Azután, mintha az isten megsokallta volna a sok boldogságot és örömét, csapást csapásra küld az agg nő fölé. Eltemeti férjét, e hű, e drága barátot, e szilárd támaszt, el menyet, vőt, unokát, fia gyógyíthatatlan beteg, és a kedves „első kisleány” meghal viruló asszony korában, árva gyermekeit anyjára hagyva.

Ezekért élnie „kell”.

Újra küzd, fárad, dolgozik, tanít, fenyít,nevel, ápol, gondoz,m int ifjú nő korában, sőt, oh áldott, összetörhetetlen, szeretetben gazdag szív,újra remél és álmodik.

Megéri, hogy a harmadik nemzedék szólítja az édesanya néven, hogy már unokájának a gyermeke fut ölébe és öleli kicsi karjaival. Bár agg, gyenge és a világban nem számítana, most egész korszakot látott ő letűnni már, családját mégis összetartja, szeretetért versengenek, szavát meghallgatják, tanácsára adnak.

Fáradtan, megtörten, de az igazak nyugodt édes kibékülésével huny el és álmodik tovább szerettei sorsáról, akik most már, hogy nincs az édesanya, a kapocs, a drága otthon, az igazságos, önzetlenül szerető szív, kinek ítéletében, hajlamaiban megbíztak, kinek szeretetéért szerették egymást, mindannyi másfelé indul, még kiskorú árva gyermekek szétzüllenek szeretetlen idegenek közé, és ha néha összetalálkoznak, idegenül nézik egymást és mindegyik bizalmatlan a másik iránt, mert a világban a gyermekszemeik előtt kíméletlenül feltárt önzés máris nyomokat hagyott lelkeiben. A régi szeretet és gyengédség, a hit, bizalom, a boldog családiasság és oltalommeghalt rájuk nézve, míg maguk nem fognak családot alkotni.

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 2. sz. Veszprém, 1881. okt. 8. szombat