… Elhagyád a börtönt, - lehullott a békó,
Rozsda marta régen.
Fenn, magasba szárnyalsz, mint a bérczlakó sas
A mérhetetlen égen.
Tengerekre csapsz le, hol a bősz hullámok
Milliója habzik!
Majd – a fellegeknek vadonába szállsz, hol
A villám fogamzik.
Szabad vagy,- De hajh! míg a rozsdás kilincset
Letéphették rólad,
Hány kebel szakadt meg…! Hányszor villant véres
Bárdja a – bakónak - -
Titánok küzdének, félistenek vére
Festé meg a lánczot.
Végre repülhettél! a szárnyadon a napnak
Pazar fénye játszott.
Öröm köny ragyogott egy nemzet szemében
Látva tündér arczod.
Amidőn megfutad a – szabadság
kürtjét
Buzditván ah arczot…
Győzelemre vittél! szétűzve egünkről
A setétlő borut:
Karodban a – jognak
lángzó pallosával
Küzdve mint egy Cherub!
S már-már fenn ragyogott Kárpát büszke ormán
A diadal napja:
És ekkor – a zászlót árulás
és ármány
Kezedből kikapja.
Közelge a révpart – hajh de villám sujt le
A küzdő hajóra!
„Tizenhárom”
halálfej lőn rá festve a
Tépett lobogóra…
- félre setét képek, - félre gyászos emlék,
S hogy mi történt
aztán…?
Homlokod halotti myrtus köritté; nem
Győzelmi borostyán!
Átfödé kebledet, romboló dühében
A zsarnok kény gyilka;
Mely véres betűkkel a – magyar
név mellé
„Volt” – és „Nincs” – felirta.
S kifáradt a hóhér, megdöbbent Heródes
Látva szörnyű tettét.
- Könyével füröszté a „bitót”
a nép,mint
„Megváltók”
keresztjét.
Eltemetve hittek, hazám! mély sirodban
Gondosan lezárva:
De csak „tetsz halál”
volt! hogy ébredj ismét a
Kor intő szavára.
- S a fáradt oroszlán uj életre ébred.
Sebei – gyógyultak.
A „feledés”
fátylát boritja, eltorzult
Arczára a – multnak.
Ha egy fájóbb emlék, szive mély redőin
Olykor fel-feltámad:
Elaltatja ismét, elsimitja szépen
Ujra a – „bocsánat”.
Feledett e nemzet! tán többet
mint kéne…
Úgy indult meg utján.
Keblében a „hittel”
– ennyi küzdés után
Szebb jövőre jut
tán (?!)
Kézben pálma ággal, - pihenőre téve
Azt az ősi kardot –
Melynek szent aczélán majd egy ezred évnek
Vihara kavargott.
Élsz még nemzetem! Óh nem tudott megtörni
Kelet, nyugot, észak.
Nyilt csatába jött bár, vagy orozva sujtott.
A bünös erőszak,
A csapást kiálltad. – Hajh! de midőn mostan
Saját tennem véred
Támadja meg fekély, - ettől mentsen isten –
Ez – öl, mint a – méreg.
Megromlott a légkör, - karöltve sétál a
Hitszegés, - gyalázat.
A beteg anyára – saját gyermekei
Gyujtják rá a házat.
Fertőzve az erkölcs,- bűn a bánt tetőzi
Nincs igazság, törvény…
S egyre szelesebben kavarog, büszködten
E pokoli örvény.
De még ég a fáklya a „sajtó”
kezében
Mely az éjben – fényt ad.
Melynek világánál felragyog a hősök
Phalánxa, s a – vérpad.
Ezt akarják most „ők”
kioltani végképp!
Mert e fénylő szikra:
Bosszantja, sérti a vakondok
csoportot,
De álljunk a síkra!
Ezt akarják most „ők” lehúzni a – sárba
Eltépni a szárnyat;
Melyre talizmánul, a – „Névtelen
hősök”
Drága vére száradt:
Verik már a békót, - Óh! hazám nem hallod?
Azt a szörnyű hangot,
Melyet a – pokolnak setét műhelyéből
Adnak e bitangok.
Ébredj álmaidból! Istenverte nemzet
Fel, gyorsan a – tettre!
Tekints a vihardult „hármas Golgothára”
A kettős keresztre:
Kong a vész harangja, - legszentebb
jogodra
Sáros lábbal lépnek:
Vedd fel azt a zászlót – fúvd meg azt a kürtöt
S égjen a szövétnek!
Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 6. sz. Veszprém, 1881. nov 5. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése