Soha
életemben nem sajnáltam annyira, hogy festésszé nem tettem, mint mióta egy
Fehérvárról Veszprémbe tett vargabetű
folytán jó agy rossz sorsom Petyó
bátyámmal hozott össze, a város tek. bírája, máskülönben pedig jóravaló, derék
csizmadiamester.
Mily
méltó volna őkelme egy festész ecsetjére!
Az
esetlenségben Sollogub hőseit fölülmúló teste a „Betekints”-csárda egyik
méternyi széles ablakfülkéjét teljesen betöltötte.
Arcán
folyvást mosoly lebegett.
De
milyen arc, s milyen mosoly ez!
Eszembe
jutottak azok a tök- és dinnyehéjból készített, mosolygó emberfőt ábrázoló
lampionok, - melyek gyertyával kivilágítva függesztetnek föl szüretkor a fákra.
Ilyen csöndes buta mosoly lebeg rendesen a mákonyevők arcán is. Pufók orcái
mögül, melyek úgy ragyognak, mintha hájjal volnának bekenve, kissé hegyes orra,
két domb közé épített kápolna tornyaként magaslik elő. Kövér toka elől-hátul
kiül gallérjára. Termetes hasa fölér egy-egy pesti kisebbrendű garzonszobával,
s a rossz nyelvek azt állítják, hogy néhanapján több bor van benne, mint az
alföld valamennyi korcsmájában, ami bizony kissé merész állítás. No de meg kell
vallani, hogy Petyó bátyám nem közönséges hódolója a szőlő nedvének a torkának
az ő teriméjén egy fiók egér könnyen lecsúszhatnék – szőlőmag számban.
Nagyobb
állatoknak tudvalevőleg meg vannak az ő kicsinyes szokásai. Így pl. az
elefántot gyermekdajkának is el szokták használni. Petyó bátyámnak szintén vagy
egy ily szokása; ő t. i. rendkívüli nagy előszeretettel beszél magáról
diminutivumban. A nemzet egyszerű kispolgárocskájának mondja magát, ki
rámásból, szegesből alakult át csizmaziácskává.
De
Petyó bácsi nemcsak Bacchusnak mély tisztelője, tud őkelme enni is. – És ezen
művészetéről valódi csodákat regélnek. Azt mondják, hogy képes reggeltől estig
rágószerszámjait foglalkoztatni, este aztán azzal a kérdéssel áll elő, mi lesz
vacsorára? – Beszélik, hogy valami lakodalom alkalmával két sült malac, három
kappan és néhány tucat fánk lelte feneketlen sírját az ő életpusztítójában.
Vizet állítólag azért nem ivott reá, nehogy a baromfiak azt higgyék, hogy a
kutya ette meg őket. – Evés közben rendesen meg szokta állítani eszének
kerekeit s csak akkor hozza ezeket ismét működésbe, hogy ha a Moloch ki van
elégítve s őkelme dikciózni akar. Mert hát tudni kell, hogy Petyó bácsi – kit
termetének vaskossága, hangjának rémítő volta (ha beszélt, valamennyi pohár
csengett, az ablakok reszkettek, rémítőbb hang volt ez az Eumenidák bősz
dalánál), s végül telekbírói hivatala, a „bikabíró” címmel ruházták föl – nagy
barátja a dikciózásnak. Oh, ez az ő legnagyobb szenvedélye! A városházánál,
iparos gyűléseken, inter pocula, ő folyvást dikciózik, mégpedig órákig. Amily
türelmetlen mások beszédjének végighallgatásában (ha más beszél, ő folyvást
közbeszól: csak röviden! éljen! elég volt! éljen no! üríts már poharat! ne
csaholj! akkor ugass, mikor huszítalak!) épp annyira követelte, hogy őt mások
meghallgassák. Midőn ágoskodni kezd benne a dikció, feltápászkodik ülőhelyéről,
büszkén végignéz hasán, letörli az izzadtságot homlokáról, diadalmas tekintetet
vet a társaság minden tagjára, aztán lesütve szemeit lesi, ha elég figyelemmel
hallgatják-e. – Végül egyet peder rövid bajuszán, kigombolja inggallérját,
mintegy fölhúzva az elzáró zsilipet a rohanó szóár elől s megindul az áradat.
De milyen termetes potykái e galimátyásoknak úsznak ez áradatban! – A
békéscsabai vándorgyűlésen pl. hű sztenográfiai följegyzés után ezeket mondá:
„Silentió! szólni akarok! (Halljuk!)
Tisztölt gyülekezmény!
Az
előttem szólónak szavalata nagyonlagos hatályú kiszavazmányokban muszályosított
érvényességgel kimondott értekezleti hatványosságnak aufférolódása, mert: a
tényálladék vadrációjának hogyanlételi mivoltából folyó engedményezés nem muszályosíttatja
a becsületes csizmazia-céhbeli majszterok csizmareperálásának mustrációját.
Ezen
kiszolnoklásommal akartam én nem annyira a muszálytalanított, mint inkább az
érvénytelenséggel kimondott értekezleti hatványosságnak kimutatását szívökre
kötni.
Szavalatomat
bevégezve maradok ezentúl is a becsületes csizmazia-céh alázatos szolgája…”
Egyébiránt
engem is elöntött az ő dikciójának áradata. A sors ugyanis véletlenül a
„Betekints” csárdába sodrott – éppen azon asztal mellé, melynél a bikabíró
elnökölt.
A
kölcsönös bemutatás után kezet szorított velem. Vasgyúró markában kezem minden
csontja ropogott, olyan szívesen szorította azt meg.
A
második pohár bornál (az isteni italt a „bikabíró” literes palackokban
hordatta) Petyó bácsi föltápászkodott az ablakfülkéből a nadrágzsebébe tette
kezét, hasát pedig mosolyogva simogatá. Házigazdám, a nyilvántartó azt súgá
fülembe, hogy most a legborzasztóbbtól kell tartanom: a „bikabíró” engem fog
felköszönteni.
Úgy
is történt.
Petyó
bácsi fölnyitotta a zsilipet, kigombolta inggallérját, a s jöttek a potykák, a
termetes galimátyások.
Előbb
azonban még egyszer végigmosolygott a társaságon, s úgy látszék, hogy a
borospalackok is mosolyogtak, a petróleumlámpák is mosolyogtak, mosolygott még
a falon függő Gábor arkangyal is, sőt a sutban horkoló kandúr is nyújtózkodni
kezdett s magasra emelve farkát, ha nem csalódom – mosolygott.
Ennyi
rokonszenv által fölbátorítva a bikabíró magasra emelte poharát és öblös
szájából kitört az első három szó:
„Tisztölt
szerkesztő úr!”
Ez
a megszólítás hozzám volt intézve.
Én,
amennyire lehetett, komoly arcot vágtam, szívemre tettem kezem és mellre
horgasztott fővel figyeltem.
„Tisztölt
–„
„Ne
beszélj, azt hiszik, csizmazia vagy! – vágyott most közbe egy másik intrikus
képű csizmazia, ki szintén az asztalnál ült.
A
bikabíró, ki hozzá volt már szokva az ilyen közbeszólásokra, ajkbiggyesztve
mondá:
„Hallgass
azzal a kaptafára vert eszeddel, te is olyan kutya vagy, mint a másik!” És
ezzel mintha mi sem történt volna, felém fordult s újból mondá:
„Tisztölt
szerkesztő úr!”
Nem
vagyok nagyon tudományos ember (izzad, mosolyog), de azért megtanultam a
csizmába a szeget ütni, és tudom a módját, hogyan lehet a csizmaziából
suszterré avantgardírozni
Az
igaz, hogy én mindenféle andalgáshoz… he he he…nem értek, de azért a város
lucskos nyelve irigyli az én vadrációmat, pedig nem vétek a szúnyognak sem,
mégis azt fogják rám, hogy én ürgét halásztam a kukoricaföldemen, meg hogy kezet
csókolok a főispán lúdjainak.
(A
bikabíró tokája itt egy hüvelykkel megnyúlik a balszemének pilláján egy kövér
könnycsepp tündököl. Az intrikus csizmazia kárörvendőleg mosolyog, a
nyilvántartó lehúzza csizmáját, a társaság többi tagjai ásítanak, a borospalackok
ásítanak, a petróleomlámpák füstölnek, a Gábor arkangyal a falon szintén ásítni
látszik, a kandúr a sutban lekonyítja farkát – s szintén ásít.)
A
bikabíró aztán folytatva beszédét, abban keresett vigaszt, hogy hisz hát „az
emberecske forgandó a kis világ közt.” Azután áttért az ő babérjainak
föltálalásához. Elbeszélte belső büszkeségtől dagadó kebellel – hogy mily
nagyszerű fogadtatásban részesült ő Szögedébe az orsz. kiállítás alatt. az
indóháznál – úgymond – egy éppen olyan derék termetű ember furakodott a nagy
tolongásban felé, nyakába borult és össze-vissza csókolta s alig tudott hova
lenni örömében, hogy olyan magaformájú emberre akadt. Meg is esküdött, hogy nem
engedi a bikabírót máshova menni kvártélyra. Látni kellett, hogy mily
lelkesedéssel beszélte el Petyó bátyánk azokat a paradicsomi napokat, mik
ezután reá vártak. Égre-földre esküdött, hogy anyja kebelén sem volt jobb
dolga, mint az ő cimborájánál. Egész nap ettek-ittak és – dikcióztak. Egyszer a
kiállítást is meg akartuk nézni, azonban előtt e nagy vállalatra bátorságot
merítendők, betértek a halászcsárdába és öreg estig ki sem mozdultak onnan. Így
aztán nem is látta a szegedi kiállítást. Azután a békéscsabai aranjuezi napokat
beszélte el. Úgy szerették őt ott, mint a szent lelket, még a zsidó leányok is
megsiratták. De mindez eddig csak retorikai fogás volt. Egy introdukció a
következő epilógushoz:
Most
pedig kedves szerkesztő úr, láthatja, hogy ha nem is vagyok nagyon tudós ember,
de a nemzet egyszerű kis polgárocskája vagyok, ki rámásból, szegesből alakultam
át csizmaziácskává. Azt hiszem tehát, hogy szívesen ürít velem testvérpoharat,
szerbusz hát szerkesztő komám, Isten éltessen édesapám.”
Ezzel
–még mielőtt észrevettem volna – nyakamba borult s olyan csókot cuppantott, mit
cuppantott? ágyúzott ajkamra, hogy a
lámpák elaludtak, három literes palack feldűlt, a nyilvántartó leesett a
székről, a macska pedig hangosan kezdett miauzni.
Így
ittam én meg a brudert a bikabíróval, ki legalábbis 3-szor idősebb, mint én.
Ezután
kezdődött a jókedv, folyt a bor Henczidától-Boncidáig, s a bikabíró erőnek
erejével itcével akart harangozni.A társaság nagy része berúgott, a bikabíró,
ki bámulva nézte, mint gyújtottam én meg teám rumját, utánozni akart; azonban ő
a teát akarta meggyújtani, - s izzadva mártogatott fél pakli kénes gyufát
teájába,a társaság józan elemeinek homéri kacagása között.
Soha
életemben annyi bort meg nem ittam, mint ez éjjel. Éjfél után 2 órakor birtam csak
a társaságot rávenni a hazamenetelre. Az utcán nagy sár volt. A bikabíró belém
kapaszkodott, s minden percben azon vettem észre magamat, hogy nagyot nyalt
arcomon. Végre elváltunk, és a nyilvántartóhoz mentem hálni.
Alig
haladtunk házigazdámmal az utca másik oldalán néhány lépést, midőn egyszerre
hangos zuhanást hallottunk s a földet reszketni éreztük lábaink alatt. – Ijedve
futottunk át a túlsó oldalra s a jelenet, mely itt előttünk föltárult, hangos
kacagásra késztetett. – A bikabíró ott hevert a földön elterülve, két-három
cimborája hiába iparkodott a nagy terhet fölemelni, a nehéz test minduntalan
visszazuhant, mint egy lisztes zsák. Szegény bikabíró nem tudott többé semmit
magáról, egyre csak azt hajtogatta: „Kedves szerkesztő komám!”
Szerencsére
egy kocsi jött arra, melyen a bikabírót nagy nehezen hazaszállították.
Én
pedig az álmatlanságtól a több napi utazástól s lótás-futástól, a szerfölötti
sok borivástól kimerülve alig vártam, hogy a nyilvántartó úr emeletes ágyára
fölmászhassam. Éppen a vetkezéshez akartam fogni,m időn valaki hátulról
megérinté vállam. Visszafordultam – s majd a guta ütött meg. Házigazdám állott
előttem- kezeiben egy-egy poros, pókhálós palack bort tartva. Szemeivel
hunyorgott, nyelvével pedig ínyencek módjára csettentett.
„Valódi
Balaton-melléki aszú, még ilyet nem ivott”, mondá inkább súgva, mint hangosan.
De
már erre kitört belőlem a méltatlankodás:
„Uram,
mondám, nem bort, hanem nyugalmat kértem én öntől; - vagy meg akar ön engem
ölni – túlságos vendégszeretetével?”
„Nem
úgy van az”, válaszolt ő elszántan, „ha Veszprémbe jött, akkor igyék, különben
maradt volna otthon!”
És
éjfél után 2 és fél órakor mámoros fővel, álomittason, kimerülve újból le kellett
vele ülni, s hozzálátni az iváshoz.
Az
igaz, hoy az a bor aztán új életet öntött belém.
Forrás: Veszprémi
független hírlap 1. évf. 3. sz. Veszprém, 1881. okt. 15. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése