2018. aug. 13.

Hevesi József (1857-1929): A bikabíró



Soha életemben nem sajnáltam annyira, hogy festésszé nem tettem, mint mióta egy Fehérvárról Veszprémbe tett vargabetű folytán jó agy rossz sorsom Petyó bátyámmal hozott össze, a város tek. bírája, máskülönben pedig jóravaló, derék csizmadiamester.

Mily méltó volna őkelme egy festész ecsetjére!

Az esetlenségben Sollogub hőseit fölülmúló teste a „Betekints”-csárda egyik méternyi széles ablakfülkéjét teljesen betöltötte.

Arcán folyvást mosoly lebegett.

De milyen arc, s milyen mosoly ez!

Eszembe jutottak azok a tök- és dinnyehéjból készített, mosolygó emberfőt ábrázoló lampionok, - melyek gyertyával kivilágítva függesztetnek föl szüretkor a fákra. Ilyen csöndes buta mosoly lebeg rendesen a mákonyevők arcán is. Pufók orcái mögül, melyek úgy ragyognak, mintha hájjal volnának bekenve, kissé hegyes orra, két domb közé épített kápolna tornyaként magaslik elő. Kövér toka elől-hátul kiül gallérjára. Termetes hasa fölér egy-egy pesti kisebbrendű garzonszobával, s a rossz nyelvek azt állítják, hogy néhanapján több bor van benne, mint az alföld valamennyi korcsmájában, ami bizony kissé merész állítás. No de meg kell vallani, hogy Petyó bátyám nem közönséges hódolója a szőlő nedvének a torkának az ő teriméjén egy fiók egér könnyen lecsúszhatnék – szőlőmag számban.

Nagyobb állatoknak tudvalevőleg meg vannak az ő kicsinyes szokásai. Így pl. az elefántot gyermekdajkának is el szokták használni. Petyó bátyámnak szintén vagy egy ily szokása; ő t. i. rendkívüli nagy előszeretettel beszél magáról diminutivumban. A nemzet egyszerű kispolgárocskájának mondja magát, ki rámásból, szegesből alakult át csizmaziácskává.

De Petyó bácsi nemcsak Bacchusnak mély tisztelője, tud őkelme enni is. – És ezen művészetéről valódi csodákat regélnek. Azt mondják, hogy képes reggeltől estig rágószerszámjait foglalkoztatni, este aztán azzal a kérdéssel áll elő, mi lesz vacsorára? – Beszélik, hogy valami lakodalom alkalmával két sült malac, három kappan és néhány tucat fánk lelte feneketlen sírját az ő életpusztítójában. Vizet állítólag azért nem ivott reá, nehogy a baromfiak azt higgyék, hogy a kutya ette meg őket. – Evés közben rendesen meg szokta állítani eszének kerekeit s csak akkor hozza ezeket ismét működésbe, hogy ha a Moloch ki van elégítve s őkelme dikciózni akar. Mert hát tudni kell, hogy Petyó bácsi – kit termetének vaskossága, hangjának rémítő volta (ha beszélt, valamennyi pohár csengett, az ablakok reszkettek, rémítőbb hang volt ez az Eumenidák bősz dalánál), s végül telekbírói hivatala, a „bikabíró” címmel ruházták föl – nagy barátja a dikciózásnak. Oh, ez az ő legnagyobb szenvedélye! A városházánál, iparos gyűléseken, inter pocula, ő folyvást dikciózik, mégpedig órákig. Amily türelmetlen mások beszédjének végighallgatásában (ha más beszél, ő folyvást közbeszól: csak röviden! éljen! elég volt! éljen no! üríts már poharat! ne csaholj! akkor ugass, mikor huszítalak!) épp annyira követelte, hogy őt mások meghallgassák. Midőn ágoskodni kezd benne a dikció, feltápászkodik ülőhelyéről, büszkén végignéz hasán, letörli az izzadtságot homlokáról, diadalmas tekintetet vet a társaság minden tagjára, aztán lesütve szemeit lesi, ha elég figyelemmel hallgatják-e. – Végül egyet peder rövid bajuszán, kigombolja inggallérját, mintegy fölhúzva az elzáró zsilipet a rohanó szóár elől s megindul az áradat. De milyen termetes potykái e galimátyásoknak úsznak ez áradatban! – A békéscsabai vándorgyűlésen pl. hű sztenográfiai följegyzés után ezeket mondá:


„Silentió! szólni akarok! (Halljuk!)
Tisztölt gyülekezmény!

Az előttem szólónak szavalata nagyonlagos hatályú kiszavazmányokban muszályosított érvényességgel kimondott értekezleti hatványosságnak aufférolódása, mert: a tényálladék vadrációjának hogyanlételi mivoltából folyó engedményezés nem muszályosíttatja a becsületes csizmazia-céhbeli majszterok csizmareperálásának mustrációját.

Ezen kiszolnoklásommal akartam én nem annyira a muszálytalanított, mint inkább az érvénytelenséggel kimondott értekezleti hatványosságnak kimutatását szívökre kötni.

Szavalatomat bevégezve maradok ezentúl is a becsületes csizmazia-céh alázatos szolgája…”

Egyébiránt engem is elöntött az ő dikciójának áradata. A sors ugyanis véletlenül a „Betekints” csárdába sodrott – éppen azon asztal mellé, melynél a bikabíró elnökölt.

A kölcsönös bemutatás után kezet szorított velem. Vasgyúró markában kezem minden csontja ropogott, olyan szívesen szorította azt meg.

A második pohár bornál (az isteni italt a „bikabíró” literes palackokban hordatta) Petyó bácsi föltápászkodott az ablakfülkéből a nadrágzsebébe tette kezét, hasát pedig mosolyogva simogatá. Házigazdám, a nyilvántartó azt súgá fülembe, hogy most a legborzasztóbbtól kell tartanom: a „bikabíró” engem fog felköszönteni.

Úgy is történt.

Petyó bácsi fölnyitotta a zsilipet, kigombolta inggallérját, a s jöttek a potykák, a termetes galimátyások.

Előbb azonban még egyszer végigmosolygott a társaságon, s úgy látszék, hogy a borospalackok is mosolyogtak, a petróleumlámpák is mosolyogtak, mosolygott még a falon függő Gábor arkangyal is, sőt a sutban horkoló kandúr is nyújtózkodni kezdett s magasra emelve farkát, ha nem csalódom – mosolygott.

Ennyi rokonszenv által fölbátorítva a bikabíró magasra emelte poharát és öblös szájából kitört az első három szó:

„Tisztölt szerkesztő úr!”

Ez a megszólítás hozzám volt intézve.

Én, amennyire lehetett, komoly arcot vágtam, szívemre tettem kezem és mellre horgasztott fővel figyeltem.

„Tisztölt –„

„Ne beszélj, azt hiszik, csizmazia vagy! – vágyott most közbe egy másik intrikus képű csizmazia, ki szintén az asztalnál ült.

A bikabíró, ki hozzá volt már szokva az ilyen közbeszólásokra, ajkbiggyesztve mondá:

„Hallgass azzal a kaptafára vert eszeddel, te is olyan kutya vagy, mint a másik!” És ezzel mintha mi sem történt volna, felém fordult s újból mondá:

„Tisztölt szerkesztő úr!”

Nem vagyok nagyon tudományos ember (izzad, mosolyog), de azért megtanultam a csizmába a szeget ütni, és tudom a módját, hogyan lehet a csizmaziából suszterré avantgardírozni

Az igaz, hogy én mindenféle andalgáshoz… he he he…nem értek, de azért a város lucskos nyelve irigyli az én vadrációmat, pedig nem vétek a szúnyognak sem, mégis azt fogják rám, hogy én ürgét halásztam a kukoricaföldemen, meg hogy kezet csókolok a főispán lúdjainak.

(A bikabíró tokája itt egy hüvelykkel megnyúlik a balszemének pilláján egy kövér könnycsepp tündököl. Az intrikus csizmazia kárörvendőleg mosolyog, a nyilvántartó lehúzza csizmáját, a társaság többi tagjai ásítanak, a borospalackok ásítanak, a petróleomlámpák füstölnek, a Gábor arkangyal a falon szintén ásítni látszik, a kandúr a sutban lekonyítja farkát – s szintén ásít.)

A bikabíró aztán folytatva beszédét, abban keresett vigaszt, hogy hisz hát „az emberecske forgandó a kis világ közt.” Azután áttért az ő babérjainak föltálalásához. Elbeszélte belső büszkeségtől dagadó kebellel – hogy mily nagyszerű fogadtatásban részesült ő Szögedébe az orsz. kiállítás alatt. az indóháznál – úgymond – egy éppen olyan derék termetű ember furakodott a nagy tolongásban felé, nyakába borult és össze-vissza csókolta s alig tudott hova lenni örömében, hogy olyan magaformájú emberre akadt. Meg is esküdött, hogy nem engedi a bikabírót máshova menni kvártélyra. Látni kellett, hogy mily lelkesedéssel beszélte el Petyó bátyánk azokat a paradicsomi napokat, mik ezután reá vártak. Égre-földre esküdött, hogy anyja kebelén sem volt jobb dolga, mint az ő cimborájánál. Egész nap ettek-ittak és – dikcióztak. Egyszer a kiállítást is meg akartuk nézni, azonban előtt e nagy vállalatra bátorságot merítendők, betértek a halászcsárdába és öreg estig ki sem mozdultak onnan. Így aztán nem is látta a szegedi kiállítást. Azután a békéscsabai aranjuezi napokat beszélte el. Úgy szerették őt ott, mint a szent lelket, még a zsidó leányok is megsiratták. De mindez eddig csak retorikai fogás volt. Egy introdukció a következő epilógushoz:

Most pedig kedves szerkesztő úr, láthatja, hogy ha nem is vagyok nagyon tudós ember, de a nemzet egyszerű kis polgárocskája vagyok, ki rámásból, szegesből alakultam át csizmaziácskává. Azt hiszem tehát, hogy szívesen ürít velem testvérpoharat, szerbusz hát szerkesztő komám, Isten éltessen édesapám.”

Ezzel –még mielőtt észrevettem volna – nyakamba borult s olyan csókot cuppantott, mit cuppantott? ágyúzott ajkamra, hogy a lámpák elaludtak, három literes palack feldűlt, a nyilvántartó leesett a székről, a macska pedig hangosan kezdett miauzni.

Így ittam én meg a brudert a bikabíróval, ki legalábbis 3-szor idősebb, mint én.

Ezután kezdődött a jókedv, folyt a bor Henczidától-Boncidáig, s a bikabíró erőnek erejével itcével akart harangozni.A társaság nagy része berúgott, a bikabíró, ki bámulva nézte, mint gyújtottam én meg teám rumját, utánozni akart; azonban ő a teát akarta meggyújtani, - s izzadva mártogatott fél pakli kénes gyufát teájába,a társaság józan elemeinek homéri kacagása között.

Soha életemben annyi bort meg nem ittam, mint ez éjjel. Éjfél után 2 órakor birtam csak a társaságot rávenni a hazamenetelre. Az utcán nagy sár volt. A bikabíró belém kapaszkodott, s minden percben azon vettem észre magamat, hogy nagyot nyalt arcomon. Végre elváltunk, és a nyilvántartóhoz mentem hálni.

Alig haladtunk házigazdámmal az utca másik oldalán néhány lépést, midőn egyszerre hangos zuhanást hallottunk s a földet reszketni éreztük lábaink alatt. – Ijedve futottunk át a túlsó oldalra s a jelenet, mely itt előttünk föltárult, hangos kacagásra késztetett. – A bikabíró ott hevert a földön elterülve, két-három cimborája hiába iparkodott a nagy terhet fölemelni, a nehéz test minduntalan visszazuhant, mint egy lisztes zsák. Szegény bikabíró nem tudott többé semmit magáról, egyre csak azt hajtogatta: „Kedves szerkesztő komám!”

Szerencsére egy kocsi jött arra, melyen a bikabírót nagy nehezen hazaszállították.

Én pedig az álmatlanságtól a több napi utazástól s lótás-futástól, a szerfölötti sok borivástól kimerülve alig vártam, hogy a nyilvántartó úr emeletes ágyára fölmászhassam. Éppen a vetkezéshez akartam fogni,m időn valaki hátulról megérinté vállam. Visszafordultam – s majd a guta ütött meg. Házigazdám állott előttem- kezeiben egy-egy poros, pókhálós palack bort tartva. Szemeivel hunyorgott, nyelvével pedig ínyencek módjára csettentett.

„Valódi Balaton-melléki aszú, még ilyet nem ivott”, mondá inkább súgva, mint hangosan.

De már erre kitört belőlem a méltatlankodás:

„Uram, mondám, nem bort, hanem nyugalmat kértem én öntől; - vagy meg akar ön engem ölni – túlságos vendégszeretetével?”

„Nem úgy van az”, válaszolt ő elszántan, „ha Veszprémbe jött, akkor igyék, különben maradt volna otthon!”

És éjfél után 2 és fél órakor mámoros fővel, álomittason, kimerülve újból le kellett vele ülni, s hozzálátni az iváshoz.

Az igaz, hoy az a bor aztán új életet öntött belém.

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 3. sz. Veszprém, 1881. okt. 15. szombat


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése