- Kompolthy Tivadar
barátomhoz –
„Az ifjuság virága hervadóba’!”…
Igy mondja egyik kedves uj dalod!
Nem vártam vóln’ e bús hangot valóba’
Szivemben fájó nyomokat hagyott!
Te, akinek mosoly derenge ajkán,
Ha olykor én búsan fejem lehajtám –
S ki elnevetted a gond fellegét,
Tied e csendes lemondó beszéd?!
Hisz elhiszem akadhat szenvedésed,
De ifjuságod ott van őrödül!
Örök gyönyörrel undorít az élet,
Nem baj, ha olykor bánatunk kerül!
Azért van adva a könnyelmü lélek,
Hogy meg ne törjenek a szenvedések –
S ha semmi vigaszunk s bánt ujra kin
Nevessünk a mult gyászos romjain!
Szenvedtem én is. Hány kihalt reménynyel
Lett még szegényebb vérező szivem!
Tudod, hiszen sok átvirrasztott éjjel
A bús csalodást elmondtan híven!
Most a világot pálya-vesztve bolygom
S bár szenvedek, de sorsom megmosolygom;
A boldogság s tünő remény felett,
Könyeztem egykor ugy is eleget!
Sok szenvedés után ez elvre jöttem!
Hisz a panaszból végre már elég.
De nem vonaglik lelkem megtörötten,
Csak a szerelmet elfeledte rég!
Bezárva minden ujabb érzelemnek,
Mint egy hideg bölcs némán elmerengek –
Nem örülök már s nem is könyezem!
Oh, nagyon csendes már az életem!
Tégy igy te is! A multat elfeledve,
Ne szeress többé s ne hidj senkinek!
S ha nem is jő meg lelked régi kedve,
Ujabb csapástól ujra nem remeg!
Lelkünkhöz, hogy ha senki sincs övezve,
A sors egyedül minket törhet össze –
S míg úgy a búra a szivünk kevés,
Igy tréfa lesz az összes szenvedés!
S ne mond te azt, hogy hervad ifjuságod,
Bár eddig éltél, szenvedél sokat!
Azért csak élvezdd ifjan a világot,
Ha lelked többé visszhangot sem ad,
S ha dalra kelsz: dalolj a boldogságról,
Napfényről ujra fakadó virágról…
Ne tudja senki, mit rejt a szived –
Emelve, büszkén hordhatod fejed!
Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 3. sz. Veszprém, 1881.
okt. 15. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése