Halovány
fényű gyertya ég kicsiny kis szobában, ott künn dúdol a téli szél, a jégvirágos
ablakhoz sodorja a szárnyaira szedett havat, hideg van, csikorog, hogy csak úgy
reszket bele ez a fagyos világ.
úgy
lobog az a kis gyertyácska, egyet pattan a cserépkályhában hamvadó szikra, azután
elalszik, elhamvad egészen, csak egy-egy szélroham rázza meg az ingó
ablakkeretet néha-néha…
Bágyadt
sóhaj hallatszik a félhomályban, a sóhajt zokogás váltja fel, ott künn az ablak
alatt vigyorgó emberfők látszanak, kárörvendő arccal susogják egymásnak, hogy
nagy beteg van Királyéknál…
Ott
benn meg egyre erősebb lesz a zokogás fuldokolva emelkedik egy kebel, egy
ráncos képű öregasszony fölkel a sutból, meggyújtja a mécsest is, odamegy a
betegágyhoz, azt kérdi attól a halavány arcú, hófehér némbertől. „Mi bajod van
én kedves gyermekem?”
Ott
künn úgy dúdol az a fergeteg, olyan siralmas dolgokat regél az a sivító szél a
szomorúfűz lehajló, levéltelen ágainak ott künn a temetőben… mintha azt
susogná, mintha azt beszélné: jönni fog… jönni fog.
Ott
benn az a hollófürtű, halovány ifjú némber pedig odavonja, két gömbölyű
karjával magához azt a ráncos képű öregasszonyt, megcsókolja azt a barázdolt
homlokot, azután nem szól semmit, csak azt fuldokolja: Anyám, én kedves, egy jó
anyám!
A
vigyori arcok benéznek az ablakon, az öregasszony elfordítja fájó tekintetét
attól a szép halovány betegtől, hiszen úgysem tudná ő azt megvigasztalni.
A
messze távolból szomorú dal hangzik, olyan bús az a melódia, úgy összevág azzal
a szomorúsággal, néha-néha elkap a suhogó szél egy hangocskát, odahozza az
ablak alá; talán azért, hogy még szomorúbban vesszen el a sötét éjszakában?
A
zene hangjára ismeretlen zaj támad a kis szobában, kis csecsemő kezdi
gőgicsélését, olyan kedvesen, olyan édesen, mintha az angyalokkal álmodnék
tündérálmokat.
Erre
fölveti nagy fekete szemeit az a hófehér arcú beteg, ölébe veszi azt a kis
angyalkát, ránéz azzal a bágyadt fényű, sokatmondó pillantással némán, mereven.
Az
a szomorú melódia egyre közelebb hangzik, a zivatar úgy dühöng, mintha
szárnyára akarná venni a világot, hogy lehajlítsa az űrbe, a végtelen
semmiségbe, bűneivel erényeivel együtt.
A
beteg csak néz-néz arra a kis ártatlan teremtményre, a szegény öregasszony
olyan félrevonul a sutba, mikor egyszerre összerezzen egy velőt rázó kacagástól…
A
beteg kacagott… hosszan – őrületesen.
Olyan
fagyos mosoly ült az arcán, olyan kegyetlenül nézett az a két szép szem arra a
kis ártatlanra.
Ismét
egy csomó havat vágott az ablakhoz a vihar…
A
szép némber pedig kezébe fogta kicsiny gyermekét, megrázta azzal a bágyadt,
fáradt karokkal, azután vánkosára hanyatlott, mintha ajka susogott volna valamit.
Azt
susogta gyermekének: Ne szeress sohase… sohase!...
Azután
nem szólt többet, lezárta azokat a hosszú selyempillákat, fekete haja arcára
omlott és elaludt, hogy ne ébredjen föl soha többé, soha többé…
Az
öregasszony meg odaborult az ágyra, sírt keservesen, zokogott kétségbeesetten…
Ott
künn még egyre dúdolt a fergeteg, nagyon szomorú dologról regélt még most is a
temetői szomorúfűz lehajló ágainak…, mintha azt susogta volna: Itt van már, itt
van már!...
Egészen
közel, az ablak alatt megzendült az a szomorú melódia, fájón keservesen:
Barna kis lány elszerette a legényt,
Ugy szerette, majd megette a szegényt:
De a világ gonosz nyelve elmarta,
Barna kis lány szeretőjét megcsalta.
*
Másnap
temetés volt…
Fekete
koporsója volt a fehér hajadonnak, tizenkét legény vitte azt az élettelen
testet, amelyen egykor olyan szerető szív lakozott.
Mikor
elhangzott az utolsó ének, mikor az utolsó rög is ráhullott arra a fekete
koporsóra, akkor egy fényes könnycsepp látszott az ifjú lelkész szemeiben…
A
vigyori emberek félrefordultak, azután gúnyos mosoly ült arra az irigységtől
sápadt arcokra.
Olyan
szép téli nap volt, csak úgy mosolygott a napsugár a csillogó havon, a falu
korcsmájában meg a Száva Laci húzatta azt a keserű nótákat…
A
temetői nép szétoszlott, a pap beszentelte azt a hantot, amelyik méltó volt
betakarni azt az igazán szerető szívet…
Azután
elment ő is…
Mikor
a nap leáldozott, fölébredt ismét az éjszaki vihar, elment kedveséhez a
levéltelen szomorúfűzhöz, hogy regéljen neki szomorú halálról, örökös álomról…
A
falu korcsmájában elhangzott a dal, egy ifjú legény tartott a temető felé…
Olyan
borzasztó éjszaka volt, éppen, mint akkor éjjel… úgy sivított a szél, mintha
halotti dalát dúdolta volna valakinek…
Az
ifjú meg odament ahhoz az újon hantolt sírhoz, azután zokogta keservesen:
„Én
kihalt üdvöm, én elmúlt mennyországom.”
A
zivatar mormogott rá valamit, azután arcul csapta hideg hóval azt a halovány
legényt.
Másnap
ott találták Száva Lacit a fekete kereszt előtt, meghalva, hidegen.
Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 2. sz. Veszprém,
1881. jan. 15. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése