2018. aug. 13.

Magyar Gyula: Szegény Király Lidi




Halovány fényű gyertya ég kicsiny kis szobában, ott künn dúdol a téli szél, a jégvirágos ablakhoz sodorja a szárnyaira szedett havat, hideg van, csikorog, hogy csak úgy reszket bele ez a fagyos világ.

úgy lobog az a kis gyertyácska, egyet pattan a cserépkályhában hamvadó szikra, azután elalszik, elhamvad egészen, csak egy-egy szélroham rázza meg az ingó ablakkeretet néha-néha…

Bágyadt sóhaj hallatszik a félhomályban, a sóhajt zokogás váltja fel, ott künn az ablak alatt vigyorgó emberfők látszanak, kárörvendő arccal susogják egymásnak, hogy nagy beteg van Királyéknál…

Ott benn meg egyre erősebb lesz a zokogás fuldokolva emelkedik egy kebel, egy ráncos képű öregasszony fölkel a sutból, meggyújtja a mécsest is, odamegy a betegágyhoz, azt kérdi attól a halavány arcú, hófehér némbertől. „Mi bajod van én kedves gyermekem?”

Ott künn úgy dúdol az a fergeteg, olyan siralmas dolgokat regél az a sivító szél a szomorúfűz lehajló, levéltelen ágainak ott künn a temetőben… mintha azt susogná, mintha azt beszélné: jönni fog… jönni fog.

Ott benn az a hollófürtű, halovány ifjú némber pedig odavonja, két gömbölyű karjával magához azt a ráncos képű öregasszonyt, megcsókolja azt a barázdolt homlokot, azután nem szól semmit, csak azt fuldokolja: Anyám, én kedves, egy jó anyám!

A vigyori arcok benéznek az ablakon, az öregasszony elfordítja fájó tekintetét attól a szép halovány betegtől, hiszen úgysem tudná ő azt megvigasztalni.

A messze távolból szomorú dal hangzik, olyan bús az a melódia, úgy összevág azzal a szomorúsággal, néha-néha elkap a suhogó szél egy hangocskát, odahozza az ablak alá; talán azért, hogy még szomorúbban vesszen el a sötét éjszakában?

A zene hangjára ismeretlen zaj támad a kis szobában, kis csecsemő kezdi gőgicsélését, olyan kedvesen, olyan édesen, mintha az angyalokkal álmodnék tündérálmokat.

Erre fölveti nagy fekete szemeit az a hófehér arcú beteg, ölébe veszi azt a kis angyalkát, ránéz azzal a bágyadt fényű, sokatmondó pillantással némán, mereven.

Az a szomorú melódia egyre közelebb hangzik, a zivatar úgy dühöng, mintha szárnyára akarná venni a világot, hogy lehajlítsa az űrbe, a végtelen semmiségbe, bűneivel erényeivel együtt.


A beteg csak néz-néz arra a kis ártatlan teremtményre, a szegény öregasszony olyan félrevonul a sutba, mikor egyszerre összerezzen egy velőt rázó kacagástól…

A beteg kacagott… hosszan – őrületesen.

Olyan fagyos mosoly ült az arcán, olyan kegyetlenül nézett az a két szép szem arra a kis ártatlanra.

Ismét egy csomó havat vágott az ablakhoz a vihar…

A szép némber pedig kezébe fogta kicsiny gyermekét, megrázta azzal a bágyadt, fáradt karokkal, azután vánkosára hanyatlott, mintha ajka susogott volna valamit.

Azt susogta gyermekének: Ne szeress sohase… sohase!...

Azután nem szólt többet, lezárta azokat a hosszú selyempillákat, fekete haja arcára omlott és elaludt, hogy ne ébredjen föl soha többé, soha többé…

Az öregasszony meg odaborult az ágyra, sírt keservesen, zokogott kétségbeesetten…

Ott künn még egyre dúdolt a fergeteg, nagyon szomorú dologról regélt még most is a temetői szomorúfűz lehajló ágainak…, mintha azt susogta volna: Itt van már, itt van már!...

Egészen közel, az ablak alatt megzendült az a szomorú melódia, fájón keservesen:

Barna kis lány elszerette a legényt,
Ugy szerette, majd megette a szegényt:
De a világ gonosz nyelve elmarta,
Barna kis lány szeretőjét megcsalta.

*

Másnap temetés volt…

Fekete koporsója volt a fehér hajadonnak, tizenkét legény vitte azt az élettelen testet, amelyen egykor olyan szerető szív lakozott.

Mikor elhangzott az utolsó ének, mikor az utolsó rög is ráhullott arra a fekete koporsóra, akkor egy fényes könnycsepp látszott az ifjú lelkész szemeiben…

A vigyori emberek félrefordultak, azután gúnyos mosoly ült arra az irigységtől sápadt arcokra.

Olyan szép téli nap volt, csak úgy mosolygott a napsugár a csillogó havon, a falu korcsmájában meg a Száva Laci húzatta azt a keserű nótákat…

A temetői nép szétoszlott, a pap beszentelte azt a hantot, amelyik méltó volt betakarni azt az igazán szerető szívet…

Azután elment ő is…

Mikor a nap leáldozott, fölébredt ismét az éjszaki vihar, elment kedveséhez a levéltelen szomorúfűzhöz, hogy regéljen neki szomorú halálról, örökös álomról…

A falu korcsmájában elhangzott a dal, egy ifjú legény tartott a temető felé…

Olyan borzasztó éjszaka volt, éppen, mint akkor éjjel… úgy sivított a szél, mintha halotti dalát dúdolta volna valakinek…

Az ifjú meg odament ahhoz az újon hantolt sírhoz, azután zokogta keservesen:

„Én kihalt üdvöm, én elmúlt mennyországom.”

A zivatar mormogott rá valamit, azután arcul csapta hideg hóval azt a halovány legényt.

Másnap ott találták Száva Lacit a fekete kereszt előtt, meghalva, hidegen.

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 2. sz. Veszprém, 1881. jan. 15. szombat


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése