Benczúr Gyula: Fiatal lány rózsával
Táblabíró volt az édes apja,
Kicsi telkét, házát rája hagyta,
S mióta az örökébe lépett,
Folytatta az ősi mesterséget:
Van egy pöre - azt míveli nagyba,
Éppen úgy, mint hajdan édes apja!
Furcsa pör az! szomorú is, víg is,
Aki hallja, mosolyog is, sír is.
El is mondja fűnek-fának rendre,
S nincs kitől ily biztatást ne nyerne:
„Jó Ágota, az isten megáldja!
Nagy keresztet mért a sors magára.”
Régesrég volt. A megyéhez járult,
Panaszt tenni keserves bajárul:
„Kertem alatt jár az ellenségem,
Rontja-bontja ősi örökségem.
Gyilkos Kőrös! fogát feni rája,
Fékezze meg a vármegye szája!”
Össze is ült a bölcs megye nyomba,
Hogy a Kőröst felelőre vonja,
Dikcióztak annyit... és oly szépen!
Fenmaradt a híre a megyében,
De a Kőrös tovább évre-évről
Részt hasogat Ágota kertjéből.
Beállít a főispánhoz sírva,
Az irását saját keze írta,
Tömérdek az öreg betü benne,
Hátha így több foganatja lenne!
S helyre ütni, hol a toll tán vétett:
Jó Ágota maga jött a végett.
Rókamállal bélelt ódon mente -
Főispánhoz másba dehogy menne!
Fonnyadt nyakán aranyos lánc fénylik,
Recés kesztyű ér a könyökéig,
Ó-divatu köszönése, bókja,
Mintha saját édes anyja volna.
„Méltóságod!” - s elful zokogásba;
Borsódzik ő méltósága háta.
Csitítgatja, nevezi hugának,
Majd végére jár ő a bajának:
Kicsi telkét vármegye megváltja,
Megfizeti s kárát maga bánja.
Fölforr erre Ágota kisasszony:
„Nem eladó az én ősi jussom!
Semmi kincsért, soha, semmi áron!
Az a kiskert egyetlen barátom,
Emlékimnek csöndes dajkálója, -
Dehogy tudnék lemondani róla!
Minden göröngy nekem ottan drága,
Emlékeztet fényre, ifjuságra,
Tavasz-éjre, amilyen azóta
Nem volt, nem lesz - és pacsirtaszóra,
Mely a szívben ah, csak egyszer csendül:
- Élő rege elhunyt jegyesemrül!
Egy rózsatőt oltánk együtt ketten
Holdvilágnál harmatos kertemben,
Aztán elment - a szabadság hívta,
Isten tudja, merre, hol a sírja!
Kápolnánál látták utoljára,
Oh, de él még, él a rózsafája.
S talaját is, magát is megvédem!...
Adja vissza az irásom, kérem!
A királyhoz fogok vele menni,
Ő fog nekem igazságot tenni.
Ráparancsol majd a vármegyére,
Hogy az árva jussát miként védje!...”
Reszket a dér sárguló haraszton,
Egyre vénül Ágota kisasszony,
Hajában a fekete szál gyérül,
Alig maradt itt-ott egy emlékül,
Fényes szemét homályosra sírta,
A tollat már forgatni nem bírja.
Zárkózottabb - nem olyan mint régen,
Ritkán látni virágos kertjében,
Fájhat néki a pusztulás képe,
Azért nem mer nézni a szemébe.
Gyilkos Kőrös! pusztít kényre-kedvre,
Már-már rózsatőjét fenyegetve.
Jó szomszédok titkon, lopva, lesbül
Kiássák a rózsafát tövestül
És ültetik beljebb évről-évre
Az örök szent irgalom nevébe’!
Sűrű homály két szemét megszállta,
Oda a kert - de ő már nem látja!
S tavasz estén rózsatője mellett
Csalódásban újra elmerenghet,
Rózsaillat hírt hoz neki róla,
Ki már várja szép találkozóra,
S lelkén emlék - pacsirtaszó csendül,
Olthatatlan örök szerelemrül!...
(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)
