2012. júl. 12.

Bacsányi János (1763-1845): Szedjük életünk virágit...



Szedjük életünk virágit,
Most, mikor még illatoznak,
S a tavasz vidám szellői
Lengedezve játszadoznak.

Kert az élet: de rózsáit
Óva kell s vigyázva szednünk,
S a tövistől, hogy kezünket
Meg ne szúrja, őrizkedjűnk!

Szedjük óva s őrizkedve,
Szedjük hát, míg illatoznak,
Míg a víg tavasz szellői
Fürtjeinkben játszadoznak!

Igy lehet még, szívepesztő
Bánatinkban csendesednünk,
S balszerencsénk ellenére
Jobb reményre élemednünk.

Igy lehet, bajunk felejtve,
Még örömben részesednünk,
S kertünk édes illatjától
Néha szinte részegednünk.

Szedjük életünk virágit,
Szedjük hát, míg illatoznak;
Míg a víg tavasz szellői
Fürtjeinkben játszadoznak.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Bajza József (1804-1858): A violához


A kép forrása: www.vk-gyongyos.bibl.hu/hhires.html


Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!

Gondosan neveltelek
Ablakom megett,
Reggel, estve öntözém
Barna földedet.

Felvirultál s ég mosolyg
Kéklő kelyheden,
Ah, de az, kinek virulsz,
Elhervadt nekem.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Bajza József (1804-1858): Az utas


A kép forrása: Kern Andor: Vándor -  (kenedi 1906-?)  www.inspiral.hu/node/971


Messze vándor útra,
Rég kiköltözém,
Napjaim haladtak,
Nem haladtam én.
Szivem szép hazája
Még közel virul,
Fellegek köszöntnek
Láthatárirul.

Ah, ki honja földén
Mindent elhagyott,
Terhes annak útja,
Nem lép az nagyot;
Lassan megy, megállong,
Vissza-visszanéz,
Zeng-e még felé szó?
Int-e bucsu kéz?

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Lévay József (1825-1918): Mikes

A kép forrása: http://www.mikes.ektf.hu/?fm=kepzomuv&am=kepzomuv_3


Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül
Nagy Törökországban!...
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból...
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak,
Idegen hazámból!?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog,
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek...
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjuságom
Emléki röpkednek.

Ah, mért nem szállhatok hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában
Oly hosszú időkig?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja,
Vissza, mind a sírig!...

Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben,
Hallgatni beszédem’
Beárulás végett...
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását -
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Tóth Endre (1827-1885): Három madár


Oton Ivekovic: Zrínyi Péter és Katalin búcsúzása
(A kép forrása: www.jupiter.elte.hu/aaacikkek2/044csaktornya.htm)


Galamb volt a szive
Zrínyi Péternének;
Magasan szálló sas
Volt benne a lélek;
Holló volt bánata,
Melyet rászállíta
Rabfészke férjének.

Repülj, galamb, repülj!
Monda galambjának,
Verdesd meg a rostját
Férjem ablakának...
„Mit izen szivének,
Szerelmes hívének -
Katharinájának?”

Elszállott a galamb...
Várja este, reggel;
Egy uton jár szeme
A vándor felleggel...
Várja, várja, várja,
De a láthatárra
Egy madár se lebben!

Eredj sasom! úgymond,
Menj te is utána;
Zörgesd meg a zárat
Zrínyim ajtajába...
Szabadítsd meg, mentsd meg
Árán mindenemnek,
A jók jóvoltára!

Föllebben a sas is,
Nap-magos az útja...
Oh hogy a reménység,
Mely a szivet bujtja,
Azt az utat - míg ő
Későn se tér elő -
Százszor is megfutja!

Szállj sebesen, hollóm,
Szóla végesvégre,
Férjem fogházára,
Zrínyim börtönébe!
Mondd el panaszomat,
Mutasd be gyászomat, -
Mit viselek érte.

S alig repülé át
A belátó ég-tért,
Széles sötét szárnynyal
Ím, mi hamar megtért!
S levél van alatta,
Melynek foglalatja
Bár ne szólna ekkép:

„Anna Katharina,
Én gyönyörűségem!
Megbocsáss, ha vala
Ellened vétségem.
Sírástól magadot -
- Midőn ezt olvasod -
Tartóztassad légyen!

Holnap tíz órakor
Bátyádnak és nékem,
Fejünk elvétetik
Kételenségképen...
Neked Isten, hívem,
Drágalátos szívem -
Minden jóval légyen!”

Tartja a levelet
Zrínyiné, olvassa
Napokig... hetekig...
Se vége... se hossza,
Míg mindent összevét,
Míg a kín elméjét
Csendesen kifosztja.

A galamb oda van,
A sas vissza nem tért:
Alig dobban szive.
Alig érzi lelkét.
Csak a holló szárnya,
Mi fehér arcára
Sötét árnyat vet még...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Mécs László: Rabszolgák énekelnek


Hajrá! igásan hajszol, űz
parancsolónk, az Élet
s mert tudjuk, hogy a szekerét
húzzuk, tanítjuk: Lélek...
Akár tövis, akár virág
mivel vág minket: vérzés
borzong a lelkem, harmatoz
s mi énekeljük: Érzés...
Néha eldugja ostorát
s kényszer-lejtőkre rendel:
hisszük, magunktól rohanunk
s gőgünk azt mondja: Ember...
Néha hajcsárt vesz közülünk,
az lesz kezében ostor,
oly szépen pattog, prédikál
s mi azt mondjuk: Apostol...
Mit Isten be nem fejezett,
mert már talán megunta:
száz bábel-tornyot épitünk
hiába s mondjuk: Munka...
Ezernyi borzalom riaszt
viharban, tűzben, vízben
s egy nagy talány: a túlvilág
és felkiáltunk: Isten!!
Hajrá! ösztön-ostorral űz
vermes, tavaszló tájra,
hol cselesen virágot szórt
s mézet a verem-szájra,
vakon rohanunk, csordamód
s míg méz gyöngyöz a szájon,
mi azt gügyögjük: Szerelem
és felsóhajtunk: Álom...
Parancsolónknak új öröm:
újabb rabok figyelnek
az ostorpattogás felé
s mi sírva súgjuk: Gyermek...
Hajrá! tovább csak, hajt urunk,
hol vár egy barna mélység:
sírunk, üvöltünk, kapkodunk,
az úr kacag: csekélység...
Csókoljuk véres ostorát,
De senki, senki nem talál
izgalmat s míg vakon beugrunk,
ájultan suttogjuk: Halál...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Zalár József (1825-1914): Samil hazája


Örökzöld bércek hamvas ormai,
Hol a sasokkal fellegek tanyáznak;
Virágos völgyek sűrü ligete
Búvó fészkével a dalos madárnak;
Sötét erdők hárslombos sátora,
Tündér-barlangok, rejtélyes hegyekben;
Csodákkal teljes, élő hősrege:
Samil hazája, - oh, bocsásd be lelkem!

Hadd andalogjak e szűz ég alatt,
Hadd lássam bíbor hajnalát keletnek!
Tündöklőbb itt a napnak sugara,
Itt éjjenkint új csillagok születnek.
Fenn a tetőkön édes lég üdít,
Lenn a völgyekben titkos félhomály van,
S az illat fája balzsammal kinál...
Beteg szivem tán meggyógyul e tájon!

Hadd lássam a föld legszebb lányait,
Szemükben a fényt, ajkukat mosolygva,
S a termet és arc minden gyönyörét
Tündérkezektől koszorúba fonva;
Azt a hatalmat, mely előtt a föld
Porát csókolják őrjöngő királyok,
S az üdvösségnek mind a hét egét
Odaadnák, - hogyha mosolygna rájok.

Hadd lássam a prófétát, amidőn
A szent hegy ormán leborulva térdel,
És a magasból felhő száll alá,
Hogy elborítsa őt ezüst ködével, -
S nem mer fölnézni... fél meglátni azt,
Kinek az ég s föld rettegi hatalmát...
De hall lelkében égi szózatot
S bölcsen megérti Isten akaratját.

Hadd halljam a próféta szózatát,
Midőn buzdítja népét a csatára.
Zeng, mint az ég, az ihletett ajak,
Szent átkot szórva népek ostorára.
És lángra gyulnak a hideg szivek,
És öldöklő fény villog a szemekben,
Feszül a karnak minden idege
S rettentőn kérdik: hol van hát az ellen?

Hadd lássam őt, a hőst, táltos lován,
Midőn népével a csatába vágtat!
Rohan, miként a villám, legelől,
Villogtatván szent kardját Attilának.
És hull az ellen, mint a falevél,
És folynak a vérpatakok nyomába,
S az összetört had omladékain
Fölzeng a hálás győzelem imája.

Hadd lássam őt a harc vérmezején,
Százezrek ellen küzdő erejében,
Midőn sergéből egyedül marad
S egyszerre érez száz dárdát mellében.
Csodává lészen most a viadal,
De meg kell szünni végre a csodának,
S zokogva tör ki a népsiralom:
Meghalt prófétánk! Vége a hazának!

Hadd halljam a nagy, rémes hallgatást,
A szörnyü csendet, mellyel harcba szállnak -
Vezér nélkül a csüggedt bajnokok,
Előre sejtvén vesztét a csatának.
S hadd halljam a zajt, egy ország zaját,
Mennydörgését a nemzet örömének,
Midőn eléjök a próféta áll,
És szól: Mit féltek? Nem haltam meg! Élek!

Oh, boldog ország! oh, szent föld, hová
Az égiek még mostan is lejárnak!
Prófétád ajkán Isten szól veled,
S éled korát szép, lelkes ifjuságnak!
Ifjodni érzem én is lelkemet
S oly boldog szívem, hogyha elsohajtja:
Én is hiszem, mit a próféta mond,
Előttem is szent a próféta kardja!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kiss József (1843-1921): Ágota kisasszony

Benczúr Gyula: Fiatal lány rózsával


Táblabíró volt az édes apja,
Kicsi telkét, házát rája hagyta,
S mióta az örökébe lépett,
Folytatta az ősi mesterséget:
Van egy pöre - azt míveli nagyba,
Éppen úgy, mint hajdan édes apja!

Furcsa pör az! szomorú is, víg is,
Aki hallja, mosolyog is, sír is.
El is mondja fűnek-fának rendre,
S nincs kitől ily biztatást ne nyerne:
„Jó Ágota, az isten megáldja!
Nagy keresztet mért a sors magára.”

Régesrég volt. A megyéhez járult,
Panaszt tenni keserves bajárul:
„Kertem alatt jár az ellenségem,
Rontja-bontja ősi örökségem.
Gyilkos Kőrös! fogát feni rája,
Fékezze meg a vármegye szája!”

Össze is ült a bölcs megye nyomba,
Hogy a Kőröst felelőre vonja,
Dikcióztak annyit... és oly szépen!
Fenmaradt a híre a megyében,
De a Kőrös tovább évre-évről
Részt hasogat Ágota kertjéből.

Beállít a főispánhoz sírva,
Az irását saját keze írta,
Tömérdek az öreg betü benne,
Hátha így több foganatja lenne!
S helyre ütni, hol a toll tán vétett:
Jó Ágota maga jött a végett.

Rókamállal bélelt ódon mente -
Főispánhoz másba dehogy menne!
Fonnyadt nyakán aranyos lánc fénylik,
Recés kesztyű ér a könyökéig,
Ó-divatu köszönése, bókja,
Mintha saját édes anyja volna.

„Méltóságod!” - s elful zokogásba;
Borsódzik ő méltósága háta.
Csitítgatja, nevezi hugának,
Majd végére jár ő a bajának:
Kicsi telkét vármegye megváltja,
Megfizeti s kárát maga bánja.

Fölforr erre Ágota kisasszony:
„Nem eladó az én ősi jussom!
Semmi kincsért, soha, semmi áron!
Az a kiskert egyetlen barátom,
Emlékimnek csöndes dajkálója, -
Dehogy tudnék lemondani róla!

Minden göröngy nekem ottan drága,
Emlékeztet fényre, ifjuságra,
Tavasz-éjre, amilyen azóta
Nem volt, nem lesz - és pacsirtaszóra,
Mely a szívben ah, csak egyszer csendül:
- Élő rege elhunyt jegyesemrül!

Egy rózsatőt oltánk együtt ketten
Holdvilágnál harmatos kertemben,
Aztán elment - a szabadság hívta,
Isten tudja, merre, hol a sírja!
Kápolnánál látták utoljára,
Oh, de él még, él a rózsafája.

S talaját is, magát is megvédem!...
Adja vissza az irásom, kérem!
A királyhoz fogok vele menni,
Ő fog nekem igazságot tenni.
Ráparancsol majd a vármegyére,
Hogy az árva jussát miként védje!...”

Reszket a dér sárguló haraszton,
Egyre vénül Ágota kisasszony,
Hajában a fekete szál gyérül,
Alig maradt itt-ott egy emlékül,
Fényes szemét homályosra sírta,
A tollat már forgatni nem bírja.

Zárkózottabb - nem olyan mint régen,
Ritkán látni virágos kertjében,
Fájhat néki a pusztulás képe,
Azért nem mer nézni a szemébe.
Gyilkos Kőrös! pusztít kényre-kedvre,
Már-már rózsatőjét fenyegetve.

Jó szomszédok titkon, lopva, lesbül
Kiássák a rózsafát tövestül
És ültetik beljebb évről-évre
Az örök szent irgalom nevébe’!
Sűrű homály két szemét megszállta,
Oda a kert - de ő már nem látja!

S tavasz estén rózsatője mellett
Csalódásban újra elmerenghet,
Rózsaillat hírt hoz neki róla,
Ki már várja szép találkozóra,
S lelkén emlék - pacsirtaszó csendül,
Olthatatlan örök szerelemrül!...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Tóth Kálmán (1831-1881): A halál


Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!
Emlékszem - ismerék egy fürge gyermeket:
Oly vidám, játszi volt, lepkéket kergetett;
Sokszor nádméz után megmászta a tetőt,
És volt egy anyja is, - oh, hogy szerette őt!
Csókjával üdvözlé szülőjét mindenütt,
S ha leült az anyja, ölébe lefeküdt;
Boldog fiu vala, de elvevé az ég -
Hol van? - Sehol! - pedig e gyermek én valék.
Ismertem azután egy lázas ifiút;
Szeretni mint ez, úgy, ah többé ki se tud!
Tudomány, eszme, kincs... nevetett mindezen -
Hát más cél is lehet mint csak a szerelem?
Oh, hogy szeretett! - és megölték azután -
E lázas ifiút legjobban siratám.
Ha föltámasztaná még egyszer egy tavasz!...
Nem, nem, többé soha!... tudom... én voltam az.
És volt egy férfi is, kinek a kebele
Szeretet, bizalom s szent lánggal volt tele;
Van nála - ezt hivé - barátság, becsület,
S jónak győzelme, mely késik bár - megjöhet;
Hanem e férfit is aztán megmérgezék:
Csak számitás van itt, gonoszság és szemét -
Minek is szeretett, remélt, hitt annyira?
Nem kellett volna oly hamar meghalnia.
Igen!... sokszor halunk; többször mint az a hab,
Mely, hogyha a folyón sár s kórónak halad,
Elpattan s újra más alakban jő elő;
Nem ott van a halál, ahol a temető;
Itt is sokszor halunk, - oh én azt érezem,
Én már rég meghalék: - agyam forr és kezem
Mozog még - de tudom, hogy ez nem élet - és
Ami még hátra van: az csak - elköltözés.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Szász Károly: (1829-1905): Fülemile dal

(Kép forrása: Cs. Gyenes Emese - http://www.e-poster.hu/mesekonyvek.php)


Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.
Fekszem a zöld fűbe’ hanyatt,
Rengő bokor árnya alatt;
A madár mindegyre dalol,
Kihallik a bokor alól.
S amint szertehordja a szél,
Szívemben is visszhangja kél,
Szívem kellő közepében:
Olyan búsan, olyan szépen!
Azt énekli az a madár:
Egyszer van az életben nyár,
S mikor eltöltöd a nyarat,
Csak a száraz lombja marad!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Szász Károly (1829-1905): Angyal és ördög

Renoir Pierre Auguste: Blond In A Straw Hat Aka Seated Girl


A fejedelem szólt a művészhez:
„Két képet fess nekem művész!
Én vert arannyal megfizetlek,
Ha mindkettő kedvemre lész.
Egyikre fesd a legszebb angyalt,
Minő csak a mennyben lehet;
A másikra az ördögöt fesd,
Minőnek őt te képzeled.”
A művész véve a parancsot,
Nemes szerényen meghajolt,
Szép homlokán felgyult az eszme,
De ajka egy hangot se szólt.
Vevé a vásznat, a festéket,
És a teremtő ecsetet,
Elzárkózott csendes lakába,
És éjet napot összetett.
Készült a két kép, de munkában
Nem látta őket senki sem,
Félkészülőben vágyott volna
Birálni sok kiváncsi szem.
De végre fejedelme elébe,
Viszi munkáját a művész,
- El van leplezve mind a kettő -
„Uram a kettős munka kész.”
„Vegyétek le a leplet róla!”
Parancsolá a fejedelem.
Sok kéz lenyúlik; de előlép
Maga a művész hirtelen:
„Megengeded uram, a leplet
Magam vegyem le” szól ekép,
S leleplezi az egyiket... Oh!
Mely ragyogó, eszményi kép!
Bájos leánykép, melynél szebbet
Nem látott soha földi szem:
Mennyei öröm fénylik arcán,
Ajkán mosolyg a szerelem,
És szemének kék tükörében
- Mit fel nem zavar szenvedély -
Feneketlen s még is átlátszó
Tengerszem mosolyg: a kedély.
Fehér homloka derüjében
Egy cherub tisztasága van,
Selyem hajának szála oly fény,
Melynek árnyéka is arany.
Keblét emeli a lehellet,
Kezét imára kulcsolá;
S bár szárnya nincsen, hogy repüljön,
De mégis égből szállt alá.
A fejedelem jóváhagyólag
Intett fejével, és szemét
A képről a művészre, aztán
A tömegen jártatva szét,
Szólt: „szebb alakot álmaimban
Sem láttam ennél óh művész!
Leplezd le már az ördög képét,
Jutalmad fejedelmi lész!”
De a művész szigoru szemmel
Végigtekint saját művén...
„Ha ti nem leltek hibát benne;
De annál többet lelek én.
Mosolya hideg, szeme lankadt,
Homlokán nincs elég varázs...”
S fölleplezvén az ördög képét
Büszkén kiált: „Im itt a más!”
S az ördög képét még kiváncsibb
Szemekkel kémli a tömeg.
Keresi szarvát, hosszu farkát,
Sötét szemeitől remeg,
De ámulat! a szörny helyett egy
Gyönyörü arc mosolyg elé,
A százszor fényesbb kép előtt el-
Homályosul az angyalé.
Derültebb homlokán a fénynek
Részegitőbb varázsa ég.
Szemében vakítóbb a sugár,
És csábítóbb a szendeség.
Míg arcán reszket mámor és kéj,
Zilán kibontott fürtivel
Villanyfolyam szikrázva játszik...
Ugy epeszt és úgy ingerel!
És mintha ajka félig nyitva
Lihegne titkos kéj után,
És szeme álmodozni hívna
Homályos édes éjszakán,
S mintha az arcon, egy veszélyes
Örvénybe összefolyna ott
Mind, ami édest és halálost
Az őrült vágy álmodhatott.
„Ez hát az ördög? felkiáltnak,
Egy angyalnál szebb női kép!”
De csendet int a fejedelem most;
És a művész eléje lép:
ӎrtelek - mond - igazad van;
Jutalmad bizton felvehetd,
Egy szép asszony szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet!”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Madách Imre (1829-1864): A halál költészete


Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll! -

Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszinre hág.

Csúsz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
 
Tündéri ábránd az ifju világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.

S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.

S íme eléjök lépsz, halál, szelíden
Magadhoz térited mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.

Oh, vajmi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett; szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
 
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.

Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek
És a vad szenvedély elandalog.

Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekül
Az utcának zajától s megpihenni
A csendes sírnak szent ormára ül?...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)