Szász Károly (1829-1905): Angyal és ördög

 

Renoir Pierre Auguste: Blond In A Straw Hat Aka Seated Girl

A fejedelem szólt a művészhez:
„Két képet fess nekem művész!
Én vert arannyal megfizetlek,
Ha mindkettő kedvemre lész.
Egyikre fesd a legszebb angyalt,
Minő csak a mennyben lehet;
A másikra az ördögöt fesd,
Minőnek őt te képzeled.”

A művész véve a parancsot,
Nemes szerényen meghajolt,
Szép homlokán felgyult az eszme,
De ajka egy hangot se szólt.
Vevé a vásznat, a festéket,
És a teremtő ecsetet,
Elzárkózott csendes lakába,
És éjet napot összetett.

Készült a két kép, de munkában
Nem látta őket senki sem,
Félkészülőben vágyott volna
Birálni sok kiváncsi szem.
De végre fejedelme elébe,
Viszi munkáját a művész,
- El van leplezve mind a kettő -
„Uram a kettős munka kész.”

„Vegyétek le a leplet róla!”
Parancsolá a fejedelem.
Sok kéz lenyúlik; de előlép
Maga a művész hirtelen:
„Megengeded uram, a leplet
Magam vegyem le” szól ekép,
S leleplezi az egyiket... Oh!
Mely ragyogó, eszményi kép!

Bájos leánykép, melynél szebbet
Nem látott soha földi szem:
Mennyei öröm fénylik arcán,
Ajkán mosolyg a szerelem,
És szemének kék tükörében
- Mit fel nem zavar szenvedély -
Feneketlen s még is átlátszó
Tengerszem mosolyg: a kedély.

Fehér homloka derüjében
Egy cherub tisztasága van,
Selyem hajának szála oly fény,
Melynek árnyéka is arany.
Keblét emeli a lehellet,
Kezét imára kulcsolá;
S bár szárnya nincsen, hogy repüljön,
De mégis égből szállt alá.

A fejedelem jóváhagyólag
Intett fejével, és szemét
A képről a művészre, aztán
A tömegen jártatva szét,
Szólt: „szebb alakot álmaimban
Sem láttam ennél óh művész!
Leplezd le már az ördög képét,
Jutalmad fejedelmi lész!”

De a művész szigoru szemmel
Végigtekint saját művén...
„Ha ti nem leltek hibát benne;
De annál többet lelek én.
Mosolya hideg, szeme lankadt,
Homlokán nincs elég varázs...”
S fölleplezvén az ördög képét
Büszkén kiált: „Im itt a más!”

S az ördög képét még kiváncsibb
Szemekkel kémli a tömeg.
Keresi szarvát, hosszu farkát,
Sötét szemeitől remeg,
De ámulat! a szörny helyett egy
Gyönyörü arc mosolyg elé,
A százszor fényesbb kép előtt el-
Homályosul az angyalé.

Derültebb homlokán a fénynek
Részegitőbb varázsa ég.
Szemében vakítóbb a sugár,
És csábítóbb a szendeség.
Míg arcán reszket mámor és kéj,
Zilán kibontott fürtivel
Villanyfolyam szikrázva játszik...
Ugy epeszt és úgy ingerel!

És mintha ajka félig nyitva
Lihegne titkos kéj után,
És szeme álmodozni hívna
Homályos édes éjszakán,
S mintha az arcon, egy veszélyes
Örvénybe összefolyna ott
Mind, ami édest és halálost
Az őrült vágy álmodhatott.

„Ez hát az ördög? felkiáltnak,
Egy angyalnál szebb női kép!”
De csendet int a fejedelem most;
És a művész eléje lép:
ӎrtelek - mond - igazad van;
Jutalmad bizton felvehetd,
Egy szép asszony szivünknek angyal
És ördög egyaránt lehet!”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)