Rozványi Vilmos (1892-1954): A magvető töprengése

 
Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja
rezeg kezemben dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e?

Tudom, hogy mit vetek.. Magam’!
Minden búzámon rajta van
hitem, válságom, gondom, harcom
s – életet hívő emberarcom.

De hogyan újulok a rögből?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Úr bennem akar élni?

Mert Ő akarta: legyek itten
ember, - egy pillanatnyi Isten,
s ideadta lelkemül arcát
élnem az anyagélet harcát.

Vessek-e hát? Merjek-e vetni?
Tudtam-e magam’ jól szeretni?
Nem tört-e hazugságok körme
sírásomba, vagy örömömbe?

Ám itt az öröm ne öröm még,
topog az élet kis körön még,
meddő kín aranyban és vérben;
hát inkább az én nevetésem!

Vagy a ti sírástokat halljam?
Keselyvijjogást zivatarban
magatok fölött és egymáson?
Akkor inkább az én sírásom!

Vetek!.. Az Ember fia lettem,
mert törvénye szerint szerettem
s mindig az Ő arcát vigyáztam
ha az örömben, ha sírásban.

Forrás: Új idők 52. évf. 18. sz. 1946. máj. 4.

Rozványi Vilmos (1892-1954): Utjaim vissza!

 

Mind, mind a létbe vissza, vissza!

Semmi értelme a halálnak…

Nincs oly távlat, amely beissza

egy rebbenését is pillámnak.

 

Útjaim vissza! Földi hurcán,

ha csak egy percet is kiállok,

végtelenül visszhangzanak rám

hegyek, erdők, egek, világok.

 

Útjaim vissza!... A halálon

nincs mit megérni. Halál nincsen!

Csak a létnél is mélyebb álom

visszhangzik folyton sziveinkben.

 

A nagy álom, hol a test hallgat,

tükrözik bennünk mindörökké.

Ne hívd halálnak e hatalmat;

a „mindig” van s nincs „soha többé”…

 

Halált nem érzel, csak ha gőggel

örök dolgokra törsz, csak akkor!

Él az élet, ha halk erőkkel

mindennapokat fonsz magadból.

 

Be’ jó hogy köznapokban élek!

Útjaim ide vissza, vissza!

életem bennük örök élet

s nincs oly távlat, amely beissza.

 

Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 8. sz. Bp., 1925. jan. 11.