Hajnal Anna (1907-1977): A némaság

Engem a némaság ajkához vett
és kiivott, akár egy csobolyót,
oly száraz lett szívem és oly üres,
zuhanjatok belém, ti nagy folyók!

Ti téli felhők! Fagyos csillagok
szülői, ott fenn gubbasztók, sötétek,
ti üresedők és sötétedők,
üres szívemet ti megértenétek.

Kit hívjak én? Ki engem elvetett,
nagyúr csatlósa volt s elvágtatott.
Borítsatok be, téli nagy havak!
Szégyenkezik a napon a halott.

Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.

Hajnal Anna (1807-1977) versei

 

KI TUDJA AZT? 

Csivogó fecske is örülve sír:
nyarat maraszt? Nyarat maraszt?
Hogy hova siklik el az én időm
ki tudja azt?mondd, ki tudja azt?
öröklött honvágyam hallgatva várt,
most ébredez, hív! ébredez, hív!
Riadót dobol a riadót dobol
a nyugtalan szív! a nyugtalan szív!
álomi tengerek, szigetek gyöngyköde
hoz-e vigaszt? hoz-e vigaszt?
vagy visszasírom még akár a fecske
ezt a tavaszt? ezt a tavaszt?

 

TAVASZ 

Most a nagy fák ébredőben,
árnyékom eltűnőben
bokrok zöld suhogásában
füvek hajladozásában,
vad jácint vadul kéklik
pitypang vadsárgán fénylik
s én? Én ujjongva félek?
mert élek! élek! Élek!

Forrás: Dolgozó Nő XXXVI. évf. 3. sz. 1980.

Hajnal Anna (1907-1977): Április

Soha ilyen zsenge zöld,

ilyen enyhe kék,

árnyas már a bükkfasor

menni kellenék.

 

Fű meg fa is menni hiv

s tollas gyermeklánc,

szép jóreggelt kedvesem

kezdődik a tánc.

 

Fehér alma- körtefán

csivog pinty meg csiz,

fészek telik, felcsipog

minden fán vagy tiz.

 

Gyertyásak a gesztenyék

gyujtogat a nap,

te meg fekszel odabenn

paplanod alatt.

 

Aluszol vagy bánat nyom?

télimódi gond?

ilyenkor más nem búsúl

csak a sült bolond.

 

Kelj már, futni szállani

tanulj meg velem,

szük dohos benn életed

s friss a szerelem,

 

friss és tág, édes veszély,

kergetőzni jó,

ki a fürgébb? már kidülsz?

ez csak kóstoló,

 

réten át meg patakon

domb mögött a domb,

magas fák... ne légy mohó...

ritkás itt a lomb.

 

Árok szélén ülni jó,

fűben mezitláb,

nézelődni le meg föl,

tágas a világ,

 

szép az élet s béke van

nincsen semmi gond,

fejünk felett egy rigó

tanácsokat mond.

 

Hallgassunk rá kedvesem,

bölcs ez a rigó,

szeret s fütyül a világra

s csak fütyülni jó.

Hajnal Anna (1907-1977): A lélek

Ő alszik, mint a nagy kövek,

melyeken vándorol a víz.

a hullám rajta átbukik

s az ébredés hiába hív - - -

eltűri mozdulatlanul

hogy napra éj jön – éjre nap,

ő benne csak a csend lakik

s nem éri el a pillanat.

Páncélja álom s titkos fény,

s minden hullámtól fényesebb,

csak simább lesz az égi kő

és fénytörőbb, tökéletesb,

idő és fény csak elsuhan

és jönnek, tűnnek emberek,

míg egyszer kristályszárnyat bont,

felszikrázik és ellebeg.

*

Alszik a megérinthetetlen,

s száz-szemű páncélja, az ész

kíváncsin és furcsálva nézi

lankadó kezem hogy becéz

téged, akit titkos varázslat

győztessé tett s a pillanat

sokszorozódva csillan vissza

hunyódó pilláid alatt.

Alszik a megérinthetetlen,

s száz-szemű szolgája az ész

kinéz a sokútú világra

s minden veszéllyel szembenéz,

kard ellen karddal, fegyverekkel,

varázsra varázzsal felel,

percre sem fárad, el nem kábul

s még békéje is csupa csel.

Alszik a megérinthetetlen,

s ami itt történt mivelünk,

hogy gyengeség volt-e vagy kényszer,

amit e földön mívelünk?

Míg odabent alszik a lélek,

álmodik, itt lenn kitelel,

míg kardként száll ki hüvelyéből

s az álmaiért megfelel.

Forrás: Válasz 2. évf. 10. sz. 1935.

Hajnal Anna (1907-1977): Találkozás

Higyjél nekem, lásd én szeretlek,

ruhám kopott mint a tiéd,

fájdalmas gőggel szegénységed

előttem mért szégyenlenéd?

Lyukas cipőtalpad alá

a tenyerem teríteném

ne ázzon kegyetlen esőben

lábad szegény.

Higyjél nekem, vad szerelemnél

vigasztalóbb a bizalom,

a szótlan csönd melyben a lélek

föléled s újra hatalom,

annyi kitagadott vak óra

után szelíd meleg parázs,

két ember, bármily csillagtávol,

egy percnyi összetartozás.

S mint kint hagyott fagy jó szobában,

úgy marad el a súly, a gond

egy enyhe kéz jön s bátorítva

nyirkos gyanúidból kibont,

tested és lelked bús ruháit,

lefejti rólad s átölel

langy tiszta hullám, enyhe fürdő

mely ellen nem védekezel,

Görcsöd feloldja, kint és gőgöt

észrevétlenül elmosott,

még félve érzed hogy kibomlik

kételyeidből holnapod

s mint szőrös burkából a bimbó

ha nincs már fagyveszély,

úgy bomlik bátorodó reményed,

szivárványos szeszély.

Induló lábaid alá

elhoznám mind a hegyeket,

vállukra állj, hogy biztosabban

elérd a fényt, az egeket,

semmisem késő, ma a nap is

önfényétől részeg, bolond,

ennyi elnyomás, nyomor, mélység

után nyílik a horizont

s beleforog szomjas szemedbe

a mámoros hajnali táj,

indulsz, távolodsz s úgy megnősz

mint óriás mesekirály…

Már eltakarsz hegyet és erdőt

nyúlt árnyékod szivemig ér

s mintha felinna ereimből,

úgy indul utánad a vér,

indul a könny, már csak legenda,

hogy voltál, már csak látomás…

oh távol kegyetlen tündére,

vedd rólam e nehéz varázst.

Forrás: Válasz 2. évf. 3. sz. 1935.