Higyjél nekem, lásd én szeretlek,
ruhám kopott mint a tiéd,
fájdalmas gőggel szegénységed
előttem mért szégyenlenéd?
Lyukas cipőtalpad alá
a tenyerem teríteném
ne ázzon kegyetlen esőben
lábad szegény.
Higyjél nekem, vad szerelemnél
vigasztalóbb a bizalom,
a szótlan csönd melyben a lélek
föléled s újra hatalom,
annyi kitagadott vak óra
után szelíd meleg parázs,
két ember, bármily csillagtávol,
egy percnyi összetartozás.
S mint kint hagyott fagy jó szobában,
úgy marad el a súly, a gond
egy enyhe kéz jön s bátorítva
nyirkos gyanúidból kibont,
tested és lelked bús ruháit,
lefejti rólad s átölel
langy tiszta hullám, enyhe fürdő
mely ellen nem védekezel,
Görcsöd feloldja, kint és gőgöt
észrevétlenül elmosott,
még félve érzed hogy kibomlik
kételyeidből holnapod
s mint szőrös burkából a bimbó
ha nincs már fagyveszély,
úgy bomlik bátorodó reményed,
szivárványos szeszély.
Induló lábaid alá
elhoznám mind a hegyeket,
vállukra állj, hogy biztosabban
elérd a fényt, az egeket,
semmisem késő, ma a nap is
önfényétől részeg, bolond,
ennyi elnyomás, nyomor, mélység
után nyílik a horizont
s beleforog szomjas szemedbe
a mámoros hajnali táj,
indulsz, távolodsz s úgy megnősz
mint óriás mesekirály…
Már eltakarsz hegyet és erdőt
nyúlt árnyékod szivemig ér
s mintha felinna ereimből,
úgy indul utánad a vér,
indul a könny, már csak legenda,
hogy voltál, már csak látomás…
oh távol kegyetlen tündére,
vedd rólam e nehéz varázst.
Forrás: Válasz 2. évf. 3. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése