Mint gyermekkézzel rajzolt ábra,
olyan az alkonyati táj,
ahogy ráfonódik a fákra
csipkézve, lassan a homály:
mint ákom-bákom az irkában
a házak úgy dülöngenek,
úgy billen a madarak szárnya
s a tintaszínű fellegek.
És kéz a kézben, mint a rajzon
a kedves, bámész figurák:
megyünk – míg fölöttünk az alkony
kibontja barnuló haját.
Megyünk, de úgy csak, mint a szellő
és köröttünk az emberek
arc és hang nélkül, mint a lengő,
a szélben lengő levelek.
Egy kecske jön most velünk szembe,
mögötte bottal kisleány:
a földön járnak, vagy füzetbe?
Hold ég a kislány varkocsán…
Ott ring a Hold s felszáll az égre
s a sötétedő színeken
látom, ahogy felcsillan fénye
s véle a félszeg szerelem.
Forrás: Válasz 2. évf. 7-8. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése