Nyelvével a földet seperte,
ínyét tépte a szomjuság,
régi eső ízét kereste
a porban – s az egész világ
füstölgő por volt már körötte
s lógó, tüzes nyelvvel a Nap
rohant s rátört a fulladt földre
és kiitta a kutakat.
Szörnyű állat! – Szűkölve nézte
s csatakosan elnyúlt az eb
s fölszűkölt véle a vad égre
a fák hegyén a rémület.
Veszett kínjában elfetrengve
rágta öntestén a sarat,
verejtékét nyalta, amelyre
sárként a forró por tapadt –
S a Nap telve, puffadt-pirosan
s föllökve két kis felleget
botladozott az alkonyatban
s menekvő, perzselt levelek
futottak az árnyak elébe…
s hűs széllel oltva szomjuhát,
fölüvöltött az eb az égre
s véle üvöltöttek a fák!
Forrás: Válasz 2. évf. 11. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése