Nem kaptam áldást és apai örökséget,
minden este apám házába hazatérek,
eszem, de már nem örülök a kenyerének,
szeretem, de már nem hajlok meg a kezének.
Szegénység az én bölcsőm és végtelen ágyam,
vén vándor lett a lelkem nagy sivatagában
s úgy él a lelkem az ifjúi mosolygásban,
mint az iszonyú tél a gyönge hóvirágban.
De amim nem volt, én azt is elpazaroltam,
krajcáraimnak koldús királyfia voltam,
kedvemmel a kedvetlensége lopakodtam
és álmaimmal a világba lovagoltam.
Korán rettentő árvaságra jutottam én,
pedig még mindenkim szeret és mindenkim él,
de már bokáim közé akaszkodott a szél
s szerencsétlen szegény sorsomnak odaigér.
Forrás: Válasz 2. évf. 3. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése