Ő alszik, mint a nagy kövek,
melyeken vándorol a víz.
a hullám rajta átbukik
s az ébredés hiába hív - - -
eltűri mozdulatlanul
hogy napra éj jön – éjre nap,
ő benne csak a csend lakik
s nem éri el a pillanat.
Páncélja álom s titkos fény,
s minden hullámtól fényesebb,
csak simább lesz az égi kő
és fénytörőbb, tökéletesb,
idő és fény csak elsuhan
és jönnek, tűnnek emberek,
míg egyszer kristályszárnyat bont,
felszikrázik és ellebeg.
*
Alszik a megérinthetetlen,
s száz-szemű páncélja, az ész
kíváncsin és furcsálva nézi
lankadó kezem hogy becéz
téged, akit titkos varázslat
győztessé tett s a pillanat
sokszorozódva csillan vissza
hunyódó pilláid alatt.
Alszik a megérinthetetlen,
s száz-szemű szolgája az ész
kinéz a sokútú világra
s minden veszéllyel szembenéz,
kard ellen karddal, fegyverekkel,
varázsra varázzsal felel,
percre sem fárad, el nem kábul
s még békéje is csupa csel.
Alszik a megérinthetetlen,
s ami itt történt mivelünk,
hogy gyengeség volt-e vagy kényszer,
amit e földön mívelünk?
Míg odabent alszik a lélek,
álmodik, itt lenn kitelel,
míg kardként száll ki hüvelyéből
s az álmaiért megfelel.
Forrás: Válasz 2. évf. 10. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése