Reggelizünk a ragyogó verandán.
A napfény aranya oly sűrű, vastag,
hogy szinte kenyérre lehetne kenni
a mézzel együtt, a havasi mézzel,
amely sárgán és tömören ragyog
a másik ragyogásban… Belenyúlok:
milyen gyönyörű!... Élő, villogó tűz
csurog a késről, ily illatosan s úgy
szikrázva, hogy minden cseppjében együtt
izzik a nyár és az egész hegyoldal
minden lángverte rétje és virága –
és mikor aztán beleharapok
a friss kenyérbe s a rácsurgatott
ehető tűzbe, édes ragyogásba,
minden falat úgy tündöklik a számban,
mintha magát az arany napot enném.
Forrás: Válasz 2. évf. 12. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése