Ha valaki a Petőfi életének és költészetének állandó eszméit, földi pályájának mondhatni végzetes alapelveit meg akarja ismerni, nem kell egyebet tennie, mint a híres 1847-iki ÖSSZES KÖLTEMÉNYEKnek, ennek az addig legnevezetesebb magyar könyvnek első és utolsó levelét megtekinteni.
Az elsőn, ti. A címlevél hátulsó lapján áll a VOTUM PETŐFIANUM, a PETŐFI-FOGADALOM, az utolsó levelen pedig, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET költemény. Ezek az ún. fő Petőfi-eszmék teljes kifejezői. E két eszme, a szerelem és a szabadság.
Ezek az eszmék s a velök kapcsolt érzelmek teszik az ő létezésének és halálának alapelveit, ezek az ő költészetének misztériózus ihletői. Csak ezeknek és egy akkora szívben való állandó izzása dobhatta ajkaira a minden emberi fogadalmak egyik legnagyobbikát, mégpedig oly tökéletes kifejezésben, minő a VOTUM PETŐFIANUM:
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
És már most az említett nevezetes kötet nem más a maga lényegében, mint az örök szerelemnek és az örök szerelemre vágyó szív érzelmeinek oly csodás változatosságú kifejezése, az első szerelem tündérálmától a megnyert szerelem első boldogságáig, melynek még nagyobb fokozatai csak éppen őnála találhatók az 1847-1849-ben írt költeményeiben. Másfelől nem más, mint a szabadságért epedő lélek sóvágásai, egy nagy lélek fogadalmai, egészen addig, míg a részletekben is igaznak bizonyult csodás világossággal, egy nagyszerű sóvárgásában megjósolja saját közeli halálát, melyet a felhők felett való bölcsesség őérte, az ő sóvárgása jutalmául valóra váltott.
Így haladt ő keresztül az életen, saját szép szavai szerint, kelében a szerelem virágbokrétájával, fején a honszeretet töviskoszorjával, miközben lantjára majd megsebzett homlokának vércseppje hull, majd egy illatos levélke bokrétájának virágaiból.
Valóban a költő a szerelmet és szabadságot úgy tekinti, mint saját, de éppen ezért egyszersmind az emberi lét alaptörvényeit. Röviden, a szerelem a szívnek törvénye, a szabadság az Istennek az emberi lélekbe írt örök törvénye és eszerint a legszentebb, mert az Isten iránti kötelesség.
A szerelmet a költő úgy fogja fel, mint az egyetlent, mely egyénileg ezen a földön az égi boldogság részesévé tehet. Szerinte mentől férfiasabb a szív, annál feloldhatatlanabb kapocs, annál természetesebb vágy vonja a szerelemhez. Egyszer földön túl járó rajongással ezt írta Júliához:
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenül,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely Isten arczáról szivedbe gyűl;
Az a te szived egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél fényes csillagom!
Ezek a sorok egyszerre a költőnek és művésznek nemcsak nagyszerű, szinte izzó érzelmeihez, hanem ahhoz a magas felfogásához is vezetnek, melyet a szerelemről s általában a nő befolyásáról ápolt. Ez egyszerre a szerelem forrósága, de egyszersmind bölcselete is; t. i. az a fény és melegség, mely Isten arcáról számunkra a földön van, egy nő szívéből, egy nő szerető szívéből árad és ragyog reánk.
Ezrét, mint egyébként minden idők annyi kiválóan lírikus hajalmú művészei, Petőfi, a férfias érzelmek és nagy eszmék e lángelméje, már ifjúsága hajnalától fogva annak a bájos, ifjú lánynak keresésére indult, akit szíve egész mélységével, lánglelke egész méltó elragadtatásával szerethessen. Kereste vággyal, sóvárgással, kereste csalódással, de soha le nem mondva és mentől több keserű élettapasztalaton ment keresztül, annál biztosabb volt benne, hogy valahol kell léteznie számára is egy leánynak, „a ki éreztesse majd vele, hogy áldás az átkos élet, melyben van egy percznyi boldog szerelem.”
Eközben érzeményei jöttek, mentek, mint a felhő, hol fehéren, hol sötéten. Nem egyszer volt, mint rossz perceinkben mindnyájan, nagyon kemény a nő iránt. Goethe, ki mély meggyőződésben fejezteti be a „Chorus mysticus” által a FAUST II. részét e sorral: „Az örök nőiesség magával ragad”, egyszer Eckermannak éppen olyan mély meggyőződéssel mondta: „Hihetetlen, hogy a nőkkel társalgás mennyire leszállít.” Petőfi szintén ilyszerű meggyőződésben, vagy inkább lírikus felindulásban mondja egyik legmélyebben érzett csalódása után:
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Arany pohárban méregital.
Én ittalak oh szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
És mit szóljunk hozzá? Művészileg, vagy még inkább lírailag, mindkettő igaz. Különösen igaz ez Petőfinél, ki a lelkét olthatatlan szerelemmel betöltő nőt nem valamely kéjsóvár Byronizmussal, blazírt idegességgel, hanem mély és magas erkölcsi érzelemmel, naiv és romlatlan őserővel, nemes és férfias önérzettel, a fölmagasztalt családi élet utáni sóvárgással, sőt egy magasabb rendű erkölcsi világrendi törvény ösztönzése és sugalmazása alatt kereste. Kereste kitartóan és meggyőződéssel, többször csalódva és talán elhirtelenkedve vagy tévútra vezetve, de mindig azzal a mélyen gyökerezett tudattal, hogy keserű életét ez az egy bírná csak megvigasztalni, „ez az egy, mi tépett lelkét összeolvaszthatná némileg.”
Nem összedugott kezekkel várta tehát, mint egy szentimentális romantikus, a szerelmet; hasonló módon remélhetnénk kincseket, hírnevet is; hanem valósággal ennek az eszményi vágynak harcosa, vitéze volt, mint egy középkori lovag. Az álmodott leányt kereste is tehát, mert lelkesedése ennek a női eszmények kultusza iránti rajongásban lelt kielégítést, mégpedig állandó nyugtalansággal, mert az eszmény iránti szenvedélye mély és olthatatlan volt. Búban és reménykedésben a világot kutatta volna föl, hogy kielégülést találjon s eközben szívének egyetlen megkönnyebbülése volt: a dal. És mikor mindenben a legegyénibb, úgy érezzük, mintha szerelmi költeményeiben az ős emberiségtől a máig fejlődöttnek egyetemes nyilatkozatait hallanók. Minthogy pedig rajongó lelkesedése mellett szívében egy, a miénknél magasabb erkölcsi világrend törvényeinek öntudatlanul hódolt s előtte a legszebb, legnemesebb, legtisztább női erkölcsi eszmény lebegett; ezért az ő szerelmi költeményei nemcsak általában elfordítják figyelmünket a szerelemnek különben oly természetes érzéki vonásától, nemcsak nemesítőleg hatnak reánk, hanem egyenesen magasabb röptöt adnak lelkünk vágyakozásának. Egyfelől mindenesetre, mint igazi realista, érezteti, tudtunkra adja, hogy ő ember, nem kíván ég és föld között lebegő alkalmi idealistának tartatni, hanem ő is az anyagi világhoz van kapcsolva; azonban egy miszteriozus ösztön a mienknél nagyobb erővel ragadja az anyagtalan világhoz, a szeretni vágyott nőben álmai tárgyát, a boldogító hitvest és a költészetét ihlet Múzsa testvérét látja. (MÚZSÁM ÉS MENYASSZONYOM.)
Midőn tehát a férfiúi természet naiv hajlamával közeledik a szeretett leánykához, egyszersmind lelke az eszményi szerelem tisztaságával, az önfeláldozás érdeknélküliségével és magasztos rajongásával telik el.
Ezért a szerelem rajzában, akár mint Dante, anélkül, hogy bármiben is hasonlítana egyébként hozzá, azt érezteti, hogy az igazi szerelem nem annyira az érzékek, mint inkább a lélek exaltatiója. Mint ilyen, önmagunkból kiemel, oly mámor ez, mely égbe ragad, túl a földi láthatáron. (AUGUSZTUS 5-ikén.)
Az a rajongás, mely emígy felolvaszt egy más lénybe, aki összes vágyaink, összes gondolataink tárgya, sőt létünk alapelve lett, egyszerre felébreszti lelkünk fogékonyságát minden más magasztos érzelem iránt, képessé tesz nagy, a legnagyobb áldozatokra valamely nagy eszméért a nemzet, vagy talán az emberiség érdekében. Röviden, ez a legnagyobbnak mondott önzés a legnagyobb önzetlenségre lelkesít! A fizikai szerelem csak az, tehát ez a lényegileg csak animális vágyakozás, mely elvakultan, mondjuk bekötött szemmel tévelyeg, a valódi szerelem a maga legfensőbb megnyilatkozásában a tekintetet az ég felé vonja, mint a vallásos ihletettség.
A költő valóban ily érzelem és vele kapcsolt magasztos erkölcsi világnézet hatalma alatt emelt oltárt szívében a női eszménynek s ebben a nőt a maga tökéletességében látta. .De újra és újra kereste ezt a földi leányban is és megtalálni volt élete egyik legnagyobb vágya. Rendesen egy-egy tiszta, nemes, ártatlan, kiválóan szelíd és szőke leányka volt az, kiben elbűvölt képzelete ezt az eszményt időnkint megtalálni vélte. Ezt aztán felruházta az összes tökélyekkel, vagy inkább ezek képviselőjének, álmai földfeletti tündérgyermekének képzelte és annál erősebben, minél gazdagabbnak tudjuk ezt a képzelőerőt. Ekkor aztán az ihletett szív elhatározásával, mintegy a végzetszerűség öntudatlanságával, de egyszersmind határtalan csodálattal, gyöngédséggel, valódi kultusszal közeledett hozzá és midőn így egész lelke, egész képzelődése eltölt vele, dalolni kezdett oly módon, mint Dante mondja magáról: „Én olyan vagyok, hogy mikor a szerelem lelkesít, írni kezdek, s amint ő diktálja bennem, akként ismétlem szavakban.”
Ilyenkor érzésben lángol egész valója. Erkölcsi magas fölhevülés tölti el s fölemeli és ragyogóvá teszi mindazt, ami szerelmével kapcsolatos. Szerelme rohamosan mélyebb és nagyobb lesz, mind jobban eltölti, fölizgatja csodálatos képzelőerejét, mely ragyogóbbnál ragyogóbb képeket varázsol elébe. Egyszerre lelkét is minden szépre, fönségesre ragadja, bűbáj keserít hatalmába, akaratát elszánás tölti be, hogy a hazáért, szabadságért, emberiségért önzetlenül dobja oda ifjú életét valamely véres áldozatban és ilyenkor sejtelemszerűleg eléje tűnnek korai halálának előre vetett nagyszerű jelenetei.
A szerelemnek ez a maga teljességében érezni bírása és mintegy öntudatlan társítása a legnemesebb föllángolással, a legnagyobb lemondással, nála egészen törvényszerű s minden alkalommal szerelmi költészetén szembeötlő. De amily rendkívüli, amily mértékben jellemzi az ő lángszívét, alapjába éppen oly természetes és Petőfiről szólva, nem is lehet más, mint egy igazibb fokon férfias és természetes emberi vonás. Mert a legnagyobb érzelmek és legmagasztosabb eszmék közt valóban miszteriozus rokonság van s a halál sejtelmével töltenek el mindannyiszor. Ez az, amit a költő e magas exaltatióban kifejez, megénekel, szintén azzal a törvényszerűséggel, amint a folyó átfolyt a völgyön saját természetes esése alatt.
Próbáljuk meg néhány példában, mintegy saját szavaival, vagy inkább ragyogó képeivel, ezt az érzelmet nem annyira rajzolni, mint inkább éreztetni. Körülbelül mit mond hát a költő erről az ő csodás szerelméről?
Le bírna érte mondani mindenről, le a zajos világról, hírnévről, dicsőségről, mennyországról. Ezt mondja:
Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén…
Híj öledbe lyányka, s lángszekérről
és mennyországról lemondok én.
A föld minden gyémántjánál egy pár szép szem, egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.” Gyönyörrel adná oda szerelmében ifjú életét. Ha az Isten megengedné, hogy úgy haljon meg, amint ő szeretné, akkor szép, derült őszt kívánna hervadó lombbal, fényes napsugárral, zengő madárral, mely alombon végdalát dalolja. Ekkor kívánná eldalolni ő is végdalát s ajkait egy csók zárja be, a szép szőke lányka csókja, aki a földi lények legdicsőbbike. Mintha a nagy, nehéz világot tartaná, hogy az ne szakadjon reá, úgy reszket, ha megfogja a lányka könnyű, kis kezét. A szerelem tündéri szárnyat ád, melyen egy pillantás alatt az angyalok kertjébe száll, föl az égre s ott koszorúba fűzi e kert lángrózsáit, a csillagokat; most égi fény borítja, majd az alvilág éjszakája. A világteremtéstől a végítéletig bír szállani s egy percben átérezni „a pokolban ami gyötrelem és a mennyben ami üdvösség van.”
A szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi. Az egész belső embert egyszerre átalakítja. Az ő keble határtalan pusztaság, ennek közepén egy fa nő, a gyűlölet, mely a világra árnyat vet; de ezt a világot elborító fát eldönti egy óriás, a boldogító szerelem. A lányka bokrétája, mint tündér-virágpaizs, egymaga elég a rágalom, gúny, ármány, balszerencse millió nyila ellen. A lányka szemén oly áhítattal függ, mint a haldokló a szent feszületen. Lelkében új világot teremt, a szerelem dicső világát. Álljon bár harcban a nagy mindenséggel, a lányka szerelme kibékíti. Ha álmodik, minden álma egy tündérkirályság s koronája a szőke leányka; sőt maga a szőke lány egy egész tündérország s ha meghódítja, ő lesz a tündérkirály.
A kápráztató képek sorát szinte ki nem bírnók meríteni. Csak gondoljunk azonban a szerelem csodálatos rajzára a SALGÓ-ban, melyben ennek üdvözítő és vészes oldalát egyaránt néhány bámulatos sorban adja, melynek végső lényege: „Mindenható erő vagy szerelem!”
Természetes, hogy egy ily természetnek a szerelem mindkét oldalát meg kellett ismernie: azt, mely boldogít és nagy eszméket, érzelmeket, a lelkesedés önzetlen elhatározásait váltja ki a lélekben s azt, mely boldogtalanít s a gyötrelmek véghetetlen sorát, a sötét képzetek egész hollóseregét riasztja fel, mint azt már éppen a költőtől idéztük. A költő ezt az utóbbit is majdnem oly bámulatos képekben rajzolta, de mi most erre nem kívánunk kiterjeszkedni. Petőfire nézve ez nem is oly jellemző, mert az ő nyugtalan lángszíve nem a boldogtalanságot, hanem a boldogságot kereste, azzal a nagyszerű elhatározással, hogy addig meg nem nyugszik, amíg e nagy érzelemmel teljesen el nem telik. Amint ő mondja, szerelme sasmadár, mely vagy égbe száll vele, vagy széjjel szaggatja körmeivel szívét. Tehát el volt ugyan készülve az üdvösségre épp úgy, int a kárhozatra; de hite, meggyőződése volt, hogy a boldogságot megleli s ebben áll optimizmusának alapja. Midőn aztán megtalálja az álmodott szerelmet Szendrey Júlia által, azóta számítja életét, a világ létezését. Azelőtt semmi sem volt, „akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívében a szerelem.”
„Boldog vagyok – ekképp kiált fel. – Mind örökre.
Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz… csak egy csalogány dalol… szívem.
Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Oda mentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az Isten helyett bálványt imádok s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával… Dicső, dicső leány!”
Ezt a gondolatot, hogy ő ekképp egy női szimbólumot keres, a költő még egyszer kifejezi MÚZSÁM ÉS MENYASSZONYOM költeményében, naivabb, kedvesebb alakban:
„… nekem nincs régi szeretőm;
Rútul hazudtam, a midőn
Leánynak azt mondám, hogy szeretem…
Az csak költői szalmaláng vala,
Mely született s ellobbana.
Ez bennem a legelső szerelem,
Büntessen Isten engemet, ha nem!”
Valóban Júlia ez idő óta csakugyan ilyen szimbóluma lett, maga a végtelenség és örökkévalóság neki adott osztályrésze.
Nincs, amire ne emlékeztesse, amire ne lelkesítse, amit ne ígérjen, amit ne fogadjon, amire képzelete ne ragadtassék, sőt maga a lehetetlenség is csak egyik módja a valóságnak.
Ez a szerelem varázsütésként fölébreszti lelke összes képességeit. Vízionáriussá válik, a múlt, jelen, jövő, mint felfogható valóságok vonulnak föl előtte, a látható és láthatatlan világot, a valóságot és túlvilágot váratlan látomásokban szemléli és lelke a rendkívüli érzéstől ragyogó lángba borul mint egy tündérpalota. Egyszerre az egész mindenség az ő boldogságának tündöklő feliratos táblájává lesz. Nem lát, nem hall egyebet, mint szerelme varázslatos képeit, mint szerelme tündérhangjainak sugalmait. Homlokára rózsalevelek hullanak, feje fölött fülemüle csattog, melynek minden hangja képzeletében egy istenálmat költ; ajkait a szerelem poharában füröszti, melynek gyötrelme is édesebb, mint egy másikból a méz. A szerelem fehér felhőiben angyalsereg látogatja meg, a szerelem holdvilága aranypalástot von reá. Azt érzi, hogy reá szakad az ég s mi volna szebb halál, mint sírba dúlni e gyönyör terhe alatt. Majdnem szemkápráztató ez a ragyogás és elragadó ez a sokoldalúság, mely mindig és mindig új alakot ölt, új szempontokat talál. Különösen ha arról van szó, hogy az aggódó lány és későbbi hitves előtt szerelme mélységét és örökkétartóságát bizonyítsa, majdnem hihetetlen gazdagság és ösztönszerű találékonyság jellemzi költészetét. Ennek két végletét alkotja a SZERETLEK KEDVESEM dithirambja s a MINEK NEVEZZELEK? Című, valóságos szimfóniája. Ebben az utóbbiban ezt a szerelmet sugalmazni bíró nőt a következő fölséges versszakokban és a következő ékesszólással magasztalja:
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
A melynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpited
Tekinteted,
Ezt a szelid galambot,
A melynek minden tolla
A békesség egy lajága,
S a melynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
a száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelete
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenitő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes, szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Ugyanez a szív,mely a szerelemnek ily rendkívüli érzését bírta meg, felölelte hasonló lelkesedéssel a legnagyobb eszmét is, a szabadságot. Sőt ő a szabadságban nemcsak eszmét és megvalósítandó elvet lát, hanem összeköti a hittel, mert azt mondja, hogy a szabadság szeretete a legfőbb vallásos érzés. Istent csak az imádhatja, aki szabad. Tehát a szabadság az emberiség létének alaptörvénye, ez az első s mint ilyen, a szerelemnél is elsőbb, nagyobb.
Ez a magyarázata, hogy midőn szívébe a szabadságszeretetet oly ragyogó betűkkel írta be, egyszersmind a fokozatot úgy állítja fel: szerelméért föláldozza életét, szabadságért föláldozza szerelmét.
Így látjuk benne a legnagyobb emberi tökéletességet,mely nem más, mint a legmélyebb érzelem és a legmagasabb eszme fölismerése és birtoka, ezek tiszta szemlélete, a velök eltelés és az értök való végső áldozat. A nagyság a lélek víziója, amellyel az eszméhez és az eszmény tiszta szemléletéhez jutva, cselekvésre és áldozatra lelkesül. Amint Petőfi fogta fel: a nemes szerelemnél nincs mélyebb és méltóbb emberi érzelem, a szabadságnál nincs fönségesebb eszme s így nincs méltóbb tett, mint az áldozat ezekért. Ez az áldozat emberileg a legmagasabb fokon nem lehet más, mint a halál és a lemondás.
Az egykori bibliai csillag napkelet bölcseit nem vezethette biztosabban, mint ezek vonták a lángszívű költőt s nincs semmi természetesebb,m int a szabadságnak, mely a költőnél oly gyakran a hazaszeretettel azonosul, a szerelem fölé helyezése. Júliában elérte mind, amit ember érhet el, oly boldog, hogy reménye sincs, a „nem tovább” az övé; de a honfiaggodalom, a kínos hazaszeretet az, mi mégis megmarad. „Múltat, jövendőt, mindent eltemet boldogságának tengerözöne”, csak a haza szent oltárát nem. (ELÉRTEM, A MIT EMBER…)
Alig hallja tehát Júlia ajkairól a viszontszerelem szavát, alig borul lelke virágba, mint egy májusi rózsabokor: szeme tisztán és határozottan látja a még nagyobb, még eszményibb feladatot, a küzdést és halált az eszméért, mely hivatva van megváltani a világot s a véres csatára szólító csatakürt riadását éppen oly sóvárogva várja, mint amily türelmetlenül esdekelt a lányka szerelméért. Nem tétováz, a szerelem bűbája nem téveszti meg, nem vonja el fogadásától, sőt világosabbá teszi látását s még természetesebbé kötelességét. Vigaszul mondja: most, ha megvagdalják, lesz, aki sebeit csókbalzsammal forrassza be, ha rabságba jut, lesz, aki ennek éjét felvidítsa fényes hajnalcsillag-szemével, ha meghal a vérpadon vagy a csatatéren, lesz, aki könnyűivel lemossa vérét.
Van-e valami, volt-e valaha valami csodálatosabb, mint az eszmének gy egész életen át ez a tiszta szemlélése és érte a véráldozatra az az elszánás, mégpedig a legmagasabb szerelmi érzelem gyönyörtengerében, mely annyira betöltötte szívét, mint csak valaha érzelem emberi szívet, miközben nem volna természetesebb semmi sem, mint a minden egyéb iránt való önző közöny?
Volt-e valaha csodálatosabb valami, mint e fölséges rajongás, mely a szívnek legmámorítóbb boldogságánál többre tartotta a vészt, a vihart és a vágtató lovak robogásától, az ágyúktól por- és füstfelhőkbe burkolt csatateret, a vértől párolgó harcmezőt és a csatában, vagy a vérpadon a vértanúhalált a szabadságért, hazánk jogáért, az emberiség e legigazibb ügyeinek egyikéért? Lelkének titokzatos mélysége,melyben ez a nagy elhatározás megszületett, még csodálatosabb, mint nagy szívének titokzatos mélysége, mely ily mértékben bírt eltelni a szerelemmel.
Pedig mindaz, amint ő elmondja, oly természetes, nem is lehet másképpen. Érteni véljük s csak ekkor látjuk, hogy megfoghatatlan, mint a végső okok; lépésről-lépésre bírjuk kísérni s egyszerre nem bírjuk tovább követni. Valami ismeretlen marad előttünk, valamit nem értünk benne; érzelmeink hozzá mérve, köznapiaknak tetszenek s bizonyára azok is, elhatározásaink ingadozók, bátortalanok, röviden, átlagemberiek.
De hát jó. Ha a hős és lángész lelkének mélységeiben és nagyszerű elszánásában nem ismerhető meg teljesen, hadd borzongasson meg a hősi tett maga. Elgondolva szerelmét, boldogságát, mindazt, mi szemében az élet legnagyobb üdvössége, elgondolva, hogy elhagyja mindazt, amiért annyit emésztődött, reménykedett, azért, hogy veszélyekbe, halálba rohanjon, mint elszánt áldozat, a hazáért, szabadságért és az emberiségért: mindannyiszor hadd teljék el szívünk a lelkesedés őszinte melegével. Előtte és emléke előtt, aki nagyszerű példát adva minden időnek, hazájáért, nemzetéért, egy nagy eszme nevében feláldozta nemcsak életét, hanem, amint fogadta volt, az egész életén át esdett legnagyobb szerelmet: hadd hajoljon meg önként homlokunk, hadd súgja szívünkben egy belső hang, hogy az ő útja volt az igazságé, hogy hite, erénye, bátorsága, illúziói nem a mi köznapi életünké, hogy az útjaira vetődő vezető fényt a mennyből kapta, amely ugyanakkor más láthatárok felé vezette őt.
Egyszóval úgy tett és minden úgy történt, amint fogadta, és amint sóvárogva megjósolta az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK zárólapjain, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET, e nem is versben, hanem próféciában. Kortárai szinte túlzásnak vették ezt a költeményt és talán az volna a nagyszerű befejezés nélkül; és minden időknek egyik nagy csodája lesz, hogy mint vezeti el az eszme, mint piros északi fény, őt, a szerető férjet, hitvese karjaiból, mint válik meg a lanttól, hogy kardot ragadjon, mind dobja félre fejéről a babért s a boldogság teljes rózsáit, hogy int egy hőskölteménybeli vitéz, beváltsa saját jóslatát, melynek szavait egy miszteriozus ihletben maga vetette papírra.
Azt mondja Balzac: „A nagy szenvedélyek éppen oly ritkák, mint a remekművek.” A nagy szerelem is egy remekmű, melyet a közönséges, a legkorrektebb halandó éppen oly kevéssé bír véghez vinni, mint amily kevéssé bírja megírni pl. Petőfi költeményeit, vagy megépíteni a Mátyás-templomot. De ennél még nagyobb az oly halál, mint a Petőfié, mégpedig oly jóslatosan és oly elszánással. Ez több, mint egy remekmű, ez egy nagy élet.
A legtöbb ember a nagy lelkesedés fölhevült pillanatában könnyen odakiáltja: „utolsó csepp vérünket a hazáért.” De mikor rá kerül a sor, az utolsót tán csak odaadná, de az első csepp vért már nem. Azonban éppen nekünk itt van a legnemesebb példánk, Petőfi, egyfelől arra, hogy a legmagasabb a költészetben a nagy érzelmek és a tiszta szív; hazafiságban a nagy elszánás s a hozzá méltó, számítás nélküli tett.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
