Ezen a végzetes keddi napon riadt, nehéz szívvel a halál felemelt karjának árnyékában, szinte félelmes csendben folyt a munka a szerkesztősében. A „fiúk” arca sápadt, szemük révedezik és a fehér szájakban alig termik szó, agyukra a halál szárnyának súlya nehezedik, aki azért jött, hogy a meleg együttesből kiragadja Dsida Jenő testvérünket, a Keleti Újság helyettes szerkesztőjét. Szinte fizikailag érezzük jelenlétét és nem merünk arcába tekinteni. Tudjuk hogy Jenő végső harcát vívja és gyötrődve számlálja képzeletünk beteg szívének utolsó dobbanásait és figyeli elhaló lélegzetvételét. A kimért időlejáróban van, a harmincegy év határán már várja a fekete pont. Pár óra kell-e, míg ideér, vagy csak egy pillanat, ki tudná azt megmondani… De jön a vég feltartóztatás nélkül, a véres emberi ész és tudomány segíteni nem, csak némán tisztelegni tud a nagy pillanat előtt Ijedten rázkódunk meg, ha a telefon erőszakosan megriaszt. Egymásra nézünk és pillanatokig senki sem meri a kagylót kezébe venni. Hátha a fekete hírt hozza. Remegve lessük a kagylót tartó kolléga arcát és nehéz mellünk szorongása felenged. Csak a kínai harctéren hullott bombák öltek meg félezer embert, csak Prágában tüntet százezer ember, csak a világ halad tovább saját gyűlölködésével és gazságaival megásott sírja felé… Nehéz este ez, alig bírjuk elviselni. Bárcsak pillanatig nyugodhatnánk meg! Nem lehet. Nem bírjuk levenni szemünket a telefonról és idegesen fordul meg mindenki, mikor az ajtó reccsen és öblében megjelenik Somodi András dr., a vállalat igazgatója és „bemondja” a rettegett hírt:
- Dsida Jenő ezelőtt három perccel meghalt!
Senki nem válaszol. A fiúk elmerülnek és önmagukba omlanak. Ez az a pillanat, mikor nincs se gondolat, se semmi. Csak később ocsúdunk fel valamire.
Mit kell ilyenkor csinálni?… Imádkozni?… Sajnálkozni? Azt mondani, hogy Isten nyugtassa?
Félig-meddig a tudat alatt küszködik a gondolat a leütött lélek kábulatában, mintha pillanatra mi is meghaltunk volna. Valóságos megváltásnak érzem hogy a kezem megmozdul, elővonom az órát és színtelen, halk hangon azt mondom:
- Kilenc óra öt perc!
Kilenc óra öt perckor Jenő elment és minket az élet keze egy időre visszarántott a szakadék széléről.
Már kezdünk belenyugodni a változtathatatlanba, mikor egyikünk hátratántorodik és rámered a Dsida Jenő üresen, gazdátlanul maradt íróasztalára. Erről meg is feledkeztünk. Eddig az élet, az alkotás, a szakadatlan munka trónusa volt, most már ravatal, holnap pedig síremlék… Az emberi természet szereti a jelképeket. Most… most le kellene gyászlepellel teríteni ezt az íróasztalt, hogy külsőleg is kifejezzük, ami bennünk van, de még egyetlen szál virágunk sincs, hogy legalább azt reá ejtsük… Talán jobb is így! Legyen a mi megtört némaságunk e munkaasztal legszebb dísze! Ma még retteg és fél mindenki ez asztaltól, de holnap valakinek már le kell ülnie melléje, mert a élet mindig elrontja a halál fájdalmas ünnepét.
Mégis fel kell venni a Dsida Jenő itt hagyott tollát, amely esztendőkön keresztül forró volt a keze melegétől, jó szívétől, népének utat mutató ragyogó gondolataitól és kivételes tehetségének szent tüzétől.
Lesz-e, aki újra lelket ád ennek a tollnak, amely – egy éve sincs – immár a második kivételes fiatal kézből esett ki. Rá se érünk magunkhoz térni egyik fájdalomból, amelyet Kós Kovács István elvesztése okozott, máris másik büszkeségünk hagy itt. Lehetetlen aggódva meg nem állani a már-már népi tragédiával fenyegető súlyos halottaink sora előtt, hiszen alig két esztendő alatt olyan sokan mentek el és éppen ifjúságunk virágai, a legjobbak, a kivételesek, kiknek jöttét szívszorongva lestük mi, az "öregek”. A rövidesen learatásra váró, meghajlott fejű kalászok, készen arra, hogy átnyújtsuk nekik a legnehezebb történelmi megpróbáltatásokból kimentett, szent örökséget, a egész romániai magyarság számára leginkább pótolhatatlant, a fenntartó hitet, lelkességet, öntudatot, a szellem staféta-fáklyáját, örök értékeinket, melyek életünknek és jövőnknek egyedüli titka és biztostéka.
És mégis ők mentek el hamarabb alig pár év alatt: Balázs Ferenc, Kovács József, Kós Kovács István és most Dsida Jenő mi pedig úgy állunk helyünkön, mint a gyümölcse fosztott fák, melyek fájdalmasan sóhajtanak bele a mindenségbe, - „Mi lesz velünk?… Végrendeletünk a kezünkben, de lesznek-e, kiknek átnyújthassuk? Fogja-e pótolni őket a népek gondviselő Istene és – mikor?… Mert mi egyetlen percünket se veszíthetjük el és gazdára vár a súlyos örökség, a felelősség pedig végzetesen nagy
Ne csodálkozz édes fiam, Dsida Jenő, hogy fájdalmunkban megdorgálunk:
- Nem gondoltatok arra, hogy milyen kevesen vagyunk?
Magad is sokszor leírtad, kifejezted ezt a gondolatot és most te is?
Nehéz elhinni! Hátha nem igaz Hátha csak hallucinálunk?
Hiszen a hangod még itt bujkál a szerkesztőségben, kezed melege ki se hűlt a miénken, mosolyodat látjuk, e tragikus pillanatban is eszünkbe jutnak szellemes tréfáid, kedvességed, ritka egyéniséged varázsa még teljes és szeretettel pillant utánad mindenki, mikor törékeny alakod átsuhan egyik szobából a másikba, vagy a népeket verő nagy események fölé hajolva megdöbbensz, töprengve néped útját keresed és ilyenkor olyan vagy a világ és emberiség nagy problémáival küszködve, mintha fiatalságod üdeségében az öregséget mímelnéd.
Talán ez… ez volt az oka!
Alig értél fel az élet asztaláig és máris a világ nagy drámájának kiszolgáltatott szereplője lettél. Szülői kéz nem óvhatott tovább, kis feleséged drága alakja nem védhetett, az alig megízlelt családi élet melege, boldogsága nem tarthatott többé vissza a kötelességtől, hogy cselekvő részese ne légy annak az életnek, melynek jobbulásáért és megváltásáért mindenkinek önmagát kell odaadnia.
Korán megértetted, hogy az egész élet tulajdonképpen a magunk fokozatos odaadása és mondhatnók úgy is, hogy nem meghalunk, hanem elfogyasztjuk önmagunkat. Az pedig a krisztusi gondolat mélységéhez tartozik, hogy ki minél több belsőleg, annál hamarabb elfogy, mintha magukat pazarolnák el a jók és igazak. Talán éppen azt akarja kifejezni az egyszerű nép száján élő ősi magyar mondás: - „Azokat veszi el Isten, kiket legjobban szeret.”
Így kellett történnie nálad is, mert népednek kiválasztottja, kiváltságos voltál, áldás és vigasztalás a nehéz úton. A virág hivatása volt a Tied is: széppé tenni a földet, elfödözni az élet rútságait, hogy az ember minél későbben eszméljen rá és döbbenjen meg tőle. Mert a világ ugyan a föld álarca csupán, de lényege is és szépsége, illetve csak látszólag múló dolog, valójában azonban az élet lényegéhez a föld titkos mélyéből és az ég ismeretlen magasságaiból táplálkozik. Rövid, de halhatatlan szerep Isten programjában. Ugyanez volt a Te hivatásod is néped szántóföldjén, mert költő voltál, vagy és maradsz a javából. A szív és lélek felgyújtott máglyája fénybe borított körülötted mindent és művészeted szirmaival szórtad be nemzeted útját, hogy könnyebbé tedd. Minden írásod, minden szavad, egyéniséged ezt a célt szolgálta benn a szerkesztőségben és kinn az életben egyaránt. Fáradhatatlanul hirdetted a szeretet és emelkedett, békés és békítő, egymást megértő élet eljövetelét és boldogságát.
Hittél a jobb emberiségben és jó hírré igyekeztél változtatni még a katasztrófákat is. Nem lapot, világot szerkesztettél a mi számunkra a te mindig jót akaró mindenkit szerető, halhatatlan világelméleted szerint. Az itt élő népek lelki és szellemi versenyének élharcosa voltál. Ezen a harcon pedig nem elesik, hanem megdicsőül az ember. Jó harcot harcoltál, a pályát megfutottad, a hitet megőrizted azok számára, akik itt maradtunk. Jutalmul nem meghaltál, hanem megérted a kitüntetést, a krisztusi életkort. Ő harminchárom esztendős volt, Te harmincegy. Ennyire közel engedett magához, mert egyebekben is mindig közel voltál Hozzá.
Őt se, Téged se mérünk azért az esztendők végességével. Még csak nem is búcsúztatunk se önmagunktól, se a szerkesztőségtől. A közös sors és hivatás, rendeltetés és kötelességek szálaiból egyetlenegyet se oldozunk fel. Mindössze tisztelettel bejelentjük olvasóinknak, hogy Dsida Jenő helyettes szerkesztőnk új munkaterületre lépett, hogy levetve a mulandó test kötöttségét és bilincseit halhatatlan része még többet tehessen és tovább dolgozhasson népe és a népek érdekében.
Dsida Jenő! Ezekkel a tudósításokkal ne késsél! Minden perc sürget. Ezek nélkül a lapot nem lehet lezárni.
A nagy mettőr, ki a népek történelmét tördeli, itt áll íróasztalunknál és az élet, vagy halál kéziratát várja.
Jenő siess!...
Forrás: Keleti Ujság XXI. évf. 128. sz. 1938. június 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése