Bíró Pál (19. sz.): A párta (románc)

Hűs folyóban fürdik a leányka…
Lágyan ringó ág borul le rája -
Lombog ága bólingató fűznek -
Óva födvén bájait a szűznek.

Áldozóban a nap; láng-sugára
Bíbor palástot terít a tájra
S megigézve a bájos Diannát:
Ráhinti aranyos-lilla fátylát.

Aztán leszáll az ég pereméről;
Kelni látva őt a víz medréből - - -…
Loccsan a hab… a tündér kiszökken…
Ing a bokor… a levélke zörren…

Esti dalát vígan fütyürészvén:
Elhallgat a kis madár is fészkén
S iramodva, félve tovarebben,
Fürge szellő pajzánkodva lebben…

Téveteg a lányka néz figyelve:
Istenem…! Ha tán valaki merne…?
- Mond szorongva – s venné le az ágról
A pártát, mit kötött vad virágból.

Venné bizony! – mert csak a – hűlt helye!
Keresné is, nem is… hogy egyszerre:
Ifjú úr lép elő a bokorbul…
Rezzenve a lányka visszafordul…

„Vad gerliczém! Aranyos kis szentem!
Tied e virágfüzér…? Itt leltem…
Ha úgy tetszik: állj babám egy szóra,
Vagy inkább – egy ölelésre, csókra…

Koszorúdért váltságot se kérek…
Sötét az est, majd haza kísérlek…
A folyón át a pallócska keskeny;
Magam is – hogy jöttem – majd beestem!..”

„Megköszönöm szíves akaratját…
De az embert hamarmegszólhatják…
Ám… a pallón… ha mégis… átkísér?…
Nem bánom… de tovább – semmi kincsér’?”

Zúg a bogár, a bőregér surran…
Úrfi és lány: megfáradt az útban…
Kar a karban… egymás közelében:
Megpihennek egymásnak ölében…

„Kis hamis te! Még egy csókot adjsza…
Bohó, ki az időt elszalasztja…
Csak az él, ki szerelemnek élhet;
Óh, a szerelem – az örök élet!…”

Lányka ajkán úrfi csókja czuppant…
„Huh! A pártám…! Most a vízbe csobbant…!”
„Ej, galambom!- én a szót megtartom:
Majd kihozom; … várj csak itt a parton…”

Üldögélve parton a leányka:
Dal között a koszorút csak várja…
Várja… várja… ott éri regg, este,
Parton ülve és az úrfit lesve…

Szegény leány! – Szánja őt, ki látja -
Csak nem jön az úrfi, meg a – párta…
Egyszer aztán maga ment keresni…
Nem is látta, szánta többé senki.

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 45. sz. 1895. november 3.