Rochel Béla (19. sz.): A két hív

 
Indúl az ifjú egy haza
Távol határira,
Mivel hitének szent szava
Szólítja őt oda.

Mely üdvözitőjét szülé
Pogányé most a hon, -
Kereszt hivének vére foly
A szentelt halmokon.

Megy: Istenért, s a szent hitért
Ömleszteni hősi vért,
És a kereszt csatáiban
Vagy nyerni zöld babért:

Vagy életét od’adni a
Mennybéli életért;
Áldozza mindenét a hős,
Ha kell, honért, kitért.

Ködkép gyanánt tekinti már
Hazája tájait,
S a mennybe küldi érte fel
Buzgó fohászait. -

Elhagylak, és hogy látlak e
Honom még tégedet?
Az tudja csak: ki mennyben oszt
Halált, meg életet! -

Elhagylak óh kedves leány!
Elhagylak tégedet!
S ki tudja: vissza térek e
Föllelni üdvömet?

Búsan tovább, tovább halad, -
S a hon határai,
Elébe tünnek, még miként
Lelkének álmai.

Elébe tünik várlaka,
A hőn szerette hölgy,
Elébe a kéklő hegy, és
Az illattelte völgy.

És ő, ekép míg elmereng
A kedvelt tárgyakon:
A hű leány virág-füzért
Addig fejére fon.

De azt nem látja a vitéz; -
Mert már a szent helyért
Ont a dicső kereszt hada
Bátran csatázva vért.

Két fergeteg gyanánt vadúl
Egymásra rontanak,
S mindkét felől a harczfiak
Halomra hullanak.

De győz a szent kereszt hada
Végtére ellenén,
S kitűzte már a hit jelét
A szent haza terén.

Emitt e hant kiket fedez?
Kik szenderegnek itt?
E hant takarja a hitért
Elhúnytak testeit.
***
Eljött az ősz, - húll már a fa
Sárguló lombja le,
Sok uj halott rideg lakát
Takarja vele be.

Epedve várja a leány
Szerette kedvesét,
s a gyilkos érzelem-tusa
Kínozza hű szivét. -

Megérkezik a szent kereszt
Babérozott hada,
De nem jön az, kiért epedt
Hű szive, bajnoka! -

Sorvasztja néma bánata
Arczának bimbait,
Miként ha nyári hév süti
A rózsa szirmait.

S im egy rövid hó megtöré
Rég vérező szivét,
S a sirba kíséri a nép
Az ifju hős hivét. -
***
Hol van szívem szerette? Hol?
Ah hol! Lelem fel őt?
Az értem égő hű leányt,
Az értem epedőt?

Imigy zokog egy uj síron
A mostan visszatért;
Ki majdnem a halál fia
Lőn az igaz hitért.

Szüntesd keserved ifjú hős!
Elhunyt szerettedért,
a mennyben ő fejedre fűz
Örökre zöld babért.

Ő boldog a mennyben, miként
Istennek angyala;-
A néma sír határain
Túl nyilik egy haza.

Ott feltalálod óh vitéz!
Örökre hívedet,
A föld nem adja vissza azt
Mit gyomra már bevett.
***
Elmúlt a tél. – És a vidék
Dísz-mezbe öltözik,
És a magányos sírral egy
Uj sír szövetkezik.

S a néma éjnek csendiben
A kélt rokon síron
Két rózsafelhő megjelen,
Tündéri szárnyakon. – 

S belőlük, édes suttogás
Mennybéli zengzete
Hallatszik, és ölelkezik
A  két hív szelleme.

Hajnal hasadtkor tűnnek el
A rózsa-fellegek;
S a kélt rokonsír hantjain
A langy zephir lebeg.

Ifját epedve várta, és
Elhúnyt a hű leány:
A visszaérkezett pedig
Elhúnyt a hív után.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.