Szana Tamás: Csokonai és Pálóczi Horváth Ádám

Csokonai és Horváth Ádám ismeretsége egyike a legszebb irodalmi viszonyoknak. A népies iskola úttörő bajnoka Csokonaiban már zsengéiből fölismerte a leendő nagy költőt, mégpedig oly korban, midőn a debreceni collegium elzárkózott növendéke tanulótársai közt is inkább különcségeiről, mint költői termeléseinek értékéről volt ismeretes. Lángelméjét ekkor, bár első drámai kísérlete. „Tempefői”, és szatírai költeménye: a „Béka egérharcz” több apró darab kíséretében már készen hevert íróasztalában, csak kevesen sejtették s még kevesebben méltányolták. De Csokonai sem bízott eléggé teremtő képességében s tanácsért a nagy Kazinczyhoz folyamodott, ki nemcsak sűrűn váltott leveleivel nyújtott tápot buzgalmának, de megismertette a fiatal tehetségek másik pártfogójával: Horváth Ádámmal is, kihez Csokonai költői levelet intézett.

Ismeretségük és összeköttetésük itt kezdődik.

Toldy Ferenc, a költő kéziratai közt föltalálta Csokonai verses levelének töredékét s a viszony keletkezését mi sem jellemezhetné jobban, mint az „epistolá”-nak e néhány sora:

Sokszor a barátság egygyé ugy forraszt két sziveket,

Hogy a harmadik enyv gyanánt fogja öszve ezeket,

Te is, hogy kedves találhass Horváth Ádám szivébe,

A Kazinczy fávorával menjél Horváth elébe.

-        -        -        -        -        -        -        -

S ha kérdezi: ki lehet az, ki tiszteli Horváthot,

Mondjad, hogy a téged hozzá Debreczenből bocsátott,

Ama musák lakhelyérül, hol tudományuk atyja

Fiait deák hinárral zavart vizből itatja.

Tedd hozzá, hogy míg lehelnek tüdőjehólyagjai,

Addig igaz tisztelője s híve lesz Csokonai.

Horváth Ádám ettől fogva leveleivel buzdítá az ifjú költőt, de hogy személyesen találkoztak volna, arról nincs tudomásunk. Az irodalom bajnokai, központ hiányában, ekkor csupán leveleikben érintkeztek egymással, de a kölcsönös eszmecsere gyümölcsöző volt, mert a bátortalan kezdő, az irodalom elismert tekintélyeitől nemcsak bátorítást, de egyúttal tanácsot és útbaigazítást is nyert. Horváth Ádám, Kazinczy és mások nemcsak példányképei, hanem egyúttal tanítói és buzgó vezérei is voltak a fiatalabb nemzedéknek.

Csokonai személyes ismeretsége Horváth Ádámmal 1798. közepére tehető. Komáromi sebeiből némileg kigyógyulva, ez év június havában kereste föl Nagy-Bajomban Sárközy Istvánt, ki mint a költészetnek nagy barátja, kérve kérte Csokonait: maradna nála élte fogytáig.

Csokonai nem akarta megkötni szabadságát: de használta a kedvező alkalmat s 1798. június utoljától 1799. május első napjáig csaknem állandóan e derék családnál tartózkodott, s tette ezt annál örömestebb, mert közös barátjuk a költő és philisoph Horváth Ádám szintén Nagy-Bajomban lakott. Nem volt mulatság vagy családi ünnepély, melyben a költő részt ne vett volna, s tréfás ötleteivel nem egyszer fölvillanyozta a társaságot. Kedélye ily barátok közt lassankint visszanyerte előbbi rugékonyságát, s a Horváth Ádámmal kötött ismeretség költészetére is fölismerhető befolyással volt. Népies költeményeinek nagy része Horváth Ádám befolyása alatt Nagy-Bajomban született, s derűsebb lelkiállapota kifolyásának tekinthetjük ama darabjait, melyek tárgyban és kidolgozásban egyaránt a komikum mezején mozognak.

Tóvölgyi Titusz: Mulatság a romok között

És a világ zokogott, tördelte kezét!...

A művészek haragtól szikrázó szemekkel beszéltek a commune embertelen tetteiről, s összeszorított ökleiket emelgeték az ég felé, hogy: verd meg Isten mindörökké az emberiség azon faját, mely állatiasságának üszkét a Louvre tetőzetébe dobva, nem rettegett azon gondolattól, hogy porrá lesz Franciaország műkincstára.

Az élő hadd vesszen rakásra, hanem az élők másolatát aki érinteni meri, az nem az Istennel számol, hanem az emberrel, ki azt teremtette. Az az övé, s ha az övét bántod: bosszúja rettenetes leend.

Midőn már ellepte Európa egét a füstgomoly, mely Párizs falairól emelkedett; midőn oly magasra nyúlt e kínlódó város lángnyelve, hogy magasabbra kuporodott az ég, hogy meg ne égjen; s midőn csak az emberiség átka szállhatott e lángnyelvnél magasabban, - akkor azt hittük és volt meggyőződésünk: hogy vége, - vége ez életrevaló, e finom, e divatos és művelt nemzetnek, vége mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Számolgatták az ötezer millió frankot, melyet fizetni kell aranyban, ezüstben. Építettek aranypénzből, ezüstpénzből Csimborassokat és Dhawalagiriket; kikalkulálták, hogy két vonalnyi ezüst lemezzel mily földterületet lehetne bevonni abból a kincsből, melyet a poroszok a franciáktól kizsarolnak.

Vége e nemzetnek mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Vetéseik letiporva, falvaik földúlva, fölégetve, a fiatalság virága kiirtva. Az anya szeme kiég a könnyektől; apa ajkára nem jöhet ima, csak átok; leány ajkára nem jöhet többé mosoly. A földművelő ásója eltemetett francia hősök szívébe merül, a paripa fölbotlik a sírban. A mi fehér vagy ami fekete van a föld fölött,kőből vagy fából, sírkeresztté van faragva!

Oh, mikor telepedik le ide az öröm madara ismét, mikor virít ki újra a boulognei erdő, melynek forgácsolt törzsei a természet nyomorultjaiként meresztik csonka tagjaikat.

Kerüli e földet még a hulla-keselyű is, annyira megundorodott már a tortól, pedig nem evett egyebet fájdalmában megrepedt szívnél…

Vége e nemzetnek mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Így gondolkozott, sírt és zokogott a világ! Ezt gondola a vándor, midőn megindult a csak hónapok előtt teljes díszében látott világváros felé, s szent borzalom futá át idegeit, amint a füstölgő fekete romokat megpillantá. Ment és minél közelebb ért, annál elfogultabbá lőn, és megszorult lélegzete; tekintetét nem merte fölemelni, mert ami előtte állt, az nem volt más,m int izmaitól megfosztott csontváza egy óriási városnak.

Rémséges kép!

É amint ment, amint így haladt, midőn léptei már süppedezni kezdének a hamuban, melyet a megégett paloták kincseiből odasöpört ki az orkán; midőn érezni kezdé a gőzölgő szén dohodt levegőjét, s szemei előtt apró fekete lidércekként repkedtek a szállongó pernyék, midőn már egészen magába szállva oly sajtoló érzés kezdé meglepni, milyet százezrek halála megilletett: ekkor hangok üték meg füleit.

Fölemelé fejét és széttekintett: mi ez?

Hahota, gúnykacaj, dal, ledér hangok, vad lárma és féktelenség?

Valóban mi ez? – kérdé a vándor megdöbbenve? Az ördögök keltek-e ki a föld repedésén át, hogy kikacagják egy nemzet gyászos szenvedését?

És ment tovább. Lábai mindinkább mélyebben süppedtek a hamuba, de mindinkább megtelt dallal, kacajjal a lég. Nem tudá magát hol képzelni az idegen.

Ekkor körültekintett, és Párizst látta maga előtt: romban. Aztán a romok fölött látott lobogókat, a romok előtt kifeszített tarka sátorokat, a romok alatt rögtönzött ülőhelyeket takarva tarka néptömeg által.

- Álom-e ez? Hol vagyok?!...

És ment tovább, és amint ment, szaporodtak, megújultak a látványok, nőtt a zaj, a lárma és a kacaj!

Aki legközelebb jött hozzá a víg mulatók közül, azt megragadta és megkérdezte tőle:

- Hogy hívják ezt a várost?

- Párizs.

- És ezt a nemzetiséget?

- Francia.

- És azok itt miféle város lakói?

- Párizsiak.

És a világ sír, zokog, kezét összecsapva felkiált: Vége e nemzetnek mindörökké!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.

Balogh Zoltán: A franczia nemzethez

- Metz eleste után –

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Szegény nemzet! csak árulás körüleg

- Mint egykor a magyart elárulák! –

Csapásid büszke megvetéssel tűrjed

Ha távol korba vesztek a csudák:

Ha a nép karja immáron tehetlen –

az élet-ért fölszakgatván az ellen.

Athén és Róma önvétkét siratja –

Te harczosid balsorsát siratod!

Zsarnok bukása, szabadságod napja

Hivénk, hogy ezredévre kihatott,

És fény öleli majdan a világot –

Eljő a „testvér” – a ki rég hiányzott.

Komor falat épitett a hiúság

Az ember és ember közt vakmerőn:

Fiaid voltak, a kik ezt ledúlták

És vén földünk rá megifjodva lőn

És füstölt öt világrész áldozatja,

Midőn a szent hang füleit meghatja.

A szolgaság legalsóbb izben érzé

Az édes kéjt, a mely beléje folyt:

Hő vágyainkat tett alkotta vérré,

Mely ujabb korba ismét éltet olt;

Anyák emlője más tejjel volt telve:

Minden csecsemő – világ fejedelme!

Minden csecsemő csak a szolgaságnak

Elátkozott csatlósa ezután!...

A jéghegyek még fel nem olvadának

A véres évek gyászos lemultán:

A jéghegyek – a fejedelmi szivek…

Míg bánataink végre elmeritnek!

Óh, vén világrész! ugy elrontott immár

Több ezredéves zsarnok hatalom,

Hogy urad karja, habár merre himbál

Te eltüröd a jármot nyakadon?

már hozzá szoktál a szörnyü igához –

Hogy földre nyomjon: csak azért imádkozz’.

Jól tudják ők, a nagyravágyó lelkek

A népeket mámorban tartani:

Elsatnyitás, a mit lassan mivelnek

Hogy keblükből, mi jó, szakadna ki;

Hogy az atléták váljanak pulyákká –

Még a teremtő maga is csudálná!

Örök mulatság, divat, kóros eszmék,

Hiu dicsőség, pompa, csillogás,

Hazug szerelem, vakság, álmiveltség –

Mind egy-egy daemon, haj, mi volna más?

S a népek rá oly jóizűn alusznak:

A nagy veszélyről a költő ha tud csak…

De ébren egy: őrt áll az éjszakában –

Hisz’ az őr mindig a magyar vala!

Hit megmentője, majd elvért hazátlan:

E hon volt a nyugatnak védfala;

És fenmaradni fog még nagy időkre:

Itt kelet szive, még ép – nincs legyőzve!

És elkiáltja, majd ha üt az óra:

Ti élő-holtak, föl, ébredjetek!

Ki nem mozdul meg most a harczi szóra –

Azt nehéz álma súlya ölte meg:

Ha nincs már hang, mely őket fölébreszsze –

Embernek lenni hitvány ugy az eszme!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.

Az első női lap hazánkban és Csokonai

(Irodalomtörténeti és szépészeti rajz)

Ki ne ismerné a vadregényes Skócia népének költői lelkületét?

E nép gyönyörű regéinek egyike azt tartja, hogy a hon nagyjainak sírhalmait égő láng jelöli.

Mulandóság és öröklét!

Elporlad a földi burok, ha a legnagyobb honfi szellemének volt is hordozója az életben, csak az isteni szikra, mely keblét áthevítette, csak ez világol szüntelen, csak ez marad fent, az örök lámpának fényével ragyogva be a kegyeletes emléket…

Szolgáltassuk tápanyagot ez igénytelen irodalomtörténeti és szépészeti rajzzal azon szent lángnak, mely irodalmunk országosan kegyelt büszkesége, Csokonai Vitéz Mihály emléke fölött ég.

Hogy rajzomba belekezdhessek, alapra van szükség; - ez alapot pedig ünnepelt költőnknek következő sorai képezik:

„Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:*

Én a szépet s rútat olyformán képzelem,

Hogy szép mindaz, a mi ő benne láttatik,

A mi benne meg nincs, az rútnak mondatik.”

(* Csokonai legelső költeményeinek egyike az „Uránia” III. évnegyedének 211-dik s következő lapjain „A szépek szépe” címmel.)

A szépnek érzetét az emberi lélekkel együtt fuvallta a halandó testbe a szépnek, jó- s igaznak örök kútforrása, a világ- és emberalkotó istenség.

A szép ezen érzetének nyomait, nyilatkozatának kisebb-nagyobb mértékét föltaláljuk a rég- és közelmúltban élt népek s nemzetek gondolkozásmódjában, művészetében, irodalmában.

A szép érzetének sugara ihlette Homer, Dávid, Virgil múzsáját, nemkülönben a Niebelungen-dal ismeretlen szerzőjét, valamint a Dante, Milton és sok más jeles lantjait.

A szép érzete szólal meg Perikles, Demosthenes s Cicero lángoló ékesszólásának erejében.

A szép érzete ragyog le Zeuxis szőlőfürtös fiának vonásairól, Parrhasius függönyéről s Raphael madonnáiról.

Orpheus lantjának bűvös zengzetére útra kel a lomha szirtek lába, szaladásában megáll a futó folyam, megnyílik a virág zárt keble, leriad a csillag a mennyég boltozatáról s futtában kialszik.

Az élénk, eleven képzelmű görögök felhevült szív- és lélekkel hullámzanak a theatrum nyílt portelaján s fedett árkádjain keresztül Sophokles s Aeschylles bámulatos tragédiáihoz, a legelsőkhöz, melyeket a világirodalom örökbecsűeknek tarthat.

Tagadni nem lehet, hogy az anyagi érdekek túlbecsülése a szép érzésének uralmát a szív honában olykor-olykor szűkebb korlátok közé szorította, de nem vonta egyszersmind maga után,m int az anyagelvű napjainkban sajnosan tapasztaljuk, a szellemi élet elsatnyulását s a szép érzetének kihalását a keblekből.

Vessünk egy futó pillantást Olaszhonra, a való művészi szépnek e sok tekintetben igazán szép hazájára, éspedig azon időszakban, midőn egyik viruló tartományában igazságos, művelt s hatalmas Mátyásunk kortársa, Medici Kozmo s Lorenzo viselik a hercegi koronát.

Az ő uralmuk alatt karöltve járt a szép a hasznossal; az árukötegek mellett a költő lantja s a vizsgáló tudós kéziratai is kelendőség- s kitüntetésnek örvendtek.

Így a szépnek érzete, de nem így tudata; ennek nyilvánulása s kultusza nem ily általános.

S bár a pogánykor egyes gondolkodó elméi, mint Plato s Aristoteles, oldallagos kitéréseikben vonatkoznak a szép elméletére is, de mégis a kereszténységnek jutott a dicsőség nemcsak a művészetnek minden ágát kifejleszteni, hanem a szépészetet is tudományos alakba önteni.

És e tér különösen a múlt század végén s a jelennek elején nyert a művészetekben szerencsés munkásokat s áldásos gyakorlati alkalmazást, főleg a németeknél.

Különösen pedig a művészetek tetőzetén, a költészetben, ha nem is minden esetben tisztán felismerhetőleg, de mégis kezdenek már mozogni, mint balladában az éji árnyak, ama szellemek, melyek az öntudatos szépnek voltak szüleményei.

Ilyen irányzat, jellem és fölfogás tükrözött le az európai művelt nemzetek viruló irodalmáról, midőn az 1772-dik év táján, irodalom- s műveltségtörténetünk szép reményekkel kecsegtető kezdetén, a fölébredt nemzeti szellem a legnemesebb hévvel odamunkál, hogy egy új, az európai művelt irodalmak színvonalára emelkedett magyar irodalom jöjjön létre.

Irodalmunk renaissance korának kezdetleges törekvése helyesen foga föl nemes hivatását, midőn a szépnek érzetét fejleszteni, s a tudat, vagyis a széptani elmélet keretébe önteni igyekezett a gyakorlati nyilvánulásokat, vagyis a költői és szépprózai termékeket.

És e tekintetben a rövid virágzású s egyoldalúlag működött francia, klasszikai s népiest iskolák kora letűnte után legjelentősb nevet vívott ki magának a „kassai magyar társaság”, a később magas virágzásra jutott új iskola vívmányainak legérdemesebb előbajnoka.

Ez a társaság az „új iskola előzői” nevet viselő írói csoportozatnak volt fiókegylete.

Ugyanazon elveket vallotta tehát, melyek a francia, klasszikai s népies iskolák egyoldalú munkásságának útját állották.

A költészetben nem lehet megszorítás. Föl kell abban használni mindent, ami szép. Az elágazó kísérleteket egy közös irány-, a szépnek irányában kell egyesíteni. Jöjjön létre már egyszer a nemzeti költészetnek önálló fejlesztése s lehető művészi tökélyre emelése.

Ezen óhajok s vágyak körvonalazzák az „új iskola előzői” s a „kassai magyar társaság” lelkes íróinak nemes törekvését.

Ezt célozták a múlt század végén a népies iskolából kiváltak írói csoportozat is, a „debreceni kör” tagjai, de a szigorúan felekezeti alap miatt nemigen tudtak többre menni a széptanilag indokolt alaki reformoknál.

A Bacsányi, Baróti s Kazinczy által 1787. nov. 13-dik napján* (* L. „Társaságkötés. Sz-András havának 13-dik napján, 1787.” Baróti Szabó Dávid költeménye a társaság „Magyar Muzeum” c. széptani folyóiratának 1788 és 1789. esztendőkről szóló I. kötetében, 1-31.) Kassán alapított s 1788-92. fennállott „kassai magyar társaság” leginkább megközelíté e célt „Magyar Muzeum”-ában* (* Két kötetből áll ez évnegyedes folyamokban. Az I. 1788-89. évekről Pesten, Trattner M. betűivel látott napvilágos. A II. Kassán 1790-92-re szólólag Ellinger J. nyomdájából került ki.).