Balogh Zoltán: A franczia nemzethez

- Metz eleste után –

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Szegény nemzet! csak árulás körüleg

- Mint egykor a magyart elárulák! –

Csapásid büszke megvetéssel tűrjed

Ha távol korba vesztek a csudák:

Ha a nép karja immáron tehetlen –

az élet-ért fölszakgatván az ellen.

Athén és Róma önvétkét siratja –

Te harczosid balsorsát siratod!

Zsarnok bukása, szabadságod napja

Hivénk, hogy ezredévre kihatott,

És fény öleli majdan a világot –

Eljő a „testvér” – a ki rég hiányzott.

Komor falat épitett a hiúság

Az ember és ember közt vakmerőn:

Fiaid voltak, a kik ezt ledúlták

És vén földünk rá megifjodva lőn

És füstölt öt világrész áldozatja,

Midőn a szent hang füleit meghatja.

A szolgaság legalsóbb izben érzé

Az édes kéjt, a mely beléje folyt:

Hő vágyainkat tett alkotta vérré,

Mely ujabb korba ismét éltet olt;

Anyák emlője más tejjel volt telve:

Minden csecsemő – világ fejedelme!

Minden csecsemő csak a szolgaságnak

Elátkozott csatlósa ezután!...

A jéghegyek még fel nem olvadának

A véres évek gyászos lemultán:

A jéghegyek – a fejedelmi szivek…

Míg bánataink végre elmeritnek!

Óh, vén világrész! ugy elrontott immár

Több ezredéves zsarnok hatalom,

Hogy urad karja, habár merre himbál

Te eltüröd a jármot nyakadon?

már hozzá szoktál a szörnyü igához –

Hogy földre nyomjon: csak azért imádkozz’.

Jól tudják ők, a nagyravágyó lelkek

A népeket mámorban tartani:

Elsatnyitás, a mit lassan mivelnek

Hogy keblükből, mi jó, szakadna ki;

Hogy az atléták váljanak pulyákká –

Még a teremtő maga is csudálná!

Örök mulatság, divat, kóros eszmék,

Hiu dicsőség, pompa, csillogás,

Hazug szerelem, vakság, álmiveltség –

Mind egy-egy daemon, haj, mi volna más?

S a népek rá oly jóizűn alusznak:

A nagy veszélyről a költő ha tud csak…

De ébren egy: őrt áll az éjszakában –

Hisz’ az őr mindig a magyar vala!

Hit megmentője, majd elvért hazátlan:

E hon volt a nyugatnak védfala;

És fenmaradni fog még nagy időkre:

Itt kelet szive, még ép – nincs legyőzve!

És elkiáltja, majd ha üt az óra:

Ti élő-holtak, föl, ébredjetek!

Ki nem mozdul meg most a harczi szóra –

Azt nehéz álma súlya ölte meg:

Ha nincs már hang, mely őket fölébreszsze –

Embernek lenni hitvány ugy az eszme!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.