I.
Egy gyönyörű skandináv monda
szerint, az elesett hősök sírjait felettök égő láng jelöli. Közös sír az idő, a
melybe mindnyájan leszállunk; csak az isteni szikra, mely nagyjaink kebleit
áthevítette, marad meg s lobog fel emlékük felett; az emberi nem hősei, kik
ezrekért éltek, ezrekért haltak, haláluk után is világítanak és melegítenek, s
az ismeretlen’ éjében utánok törekvőknek tűznyomokat hagynak hátra a haladás
ösvényén, melynek czélját ők annyival elébb érték el.
Májusban hatszáz esztendeje lesz, hogy
Dante született. Korában honfitársai közől legtöbben nem értették, ábrándozó
pártembernek tartották, egyrészről halálra itélték, csontjait kiátkozták*
(* XXII. János pápa 1328-ban, követe,
Bertrando del Poggetto bibornok által), másrészről tanácsait elvetették*
(* Pokol VI. 73.), lenézték,
kigúnyolták. S most ugyanazon Florenczben, hol élve megégették volna, ugyanazon
Olaszhonban, hol szüntelen üldözve nyugalom nélkül kellett barangolnia, hol
megtanulta „milyen sós ízű az idegen kenyér, és milyen kemény út a föl s alá
járás más ember lépcsőin,”* (* Paradicsom.
XVII. 57-59.) emlékének méltó megünneplését községileg elhatározták, s lelkének,
mely még tán örök boldogsága közepett is forró szeretettel tekint vissza szép
szülőföldére, eszméinek létesítése által megadják ama békét, melyet e
földön hiában keresett. A mi idejében
fennállt, mind ledőlt; a világ azóta fejlődésének új korába lépett, az akkori
szenvedélyek elhamvadtak, az akkori tudomány elavult; egyedül Dante hire, s a
mi több, hatása nőtt, terjedt; ő többé nem Olaszországé kizárólag, hanem
Európáé; s ha munkái hazájában évről évre új kiadásokban jelennek meg, angolul,
francziául és németül is olvashatnak és csodáltatnak, s különösen Némethonban a
Divina Commedia, Dall’ Ongaro állítása szerint, magyarázva vagy lefordítva, már
hetvenkétszer adatott ki.
Nálunk még egyszer sem. Míg Petrarcának
és Tassónak, nagy és örök szépségü ugyan, de inkább a páratlan alakérzet s
finom műveltség, mint a lángész benső ereje által kitünő költőknek, befolyása
irodalmunkban több helyütt mutatkozik, addig Dante, kitől mind a ketten sokat
kölcsönöztek, s a kit utánozni siker nélkül törekedtek, Magyarországban majdnem
ismeretlen. Császár Ferencz lefordítá fiatalkori első művét, a Vita Nuovát* (* Allighieri Dante Új Élete. Szerző
életrajzával és jegyzetekkel kisérve Császár Ferencz által. Pest. 1854.)
Arany egy költeményt írt róla* (* Kisebb
költeményei II. köt. 44. l.), a Budapesti Szemle egy tanulmányt közlött
felőle franczia után* (* XVIII. kötet LX.
füzet.) másutt van megemlítve.
Pedig ha saját hazáján kívül van
ország, melyre nézve Dante különös érdekkel bir, ez Magyarország. Alig ötven
éve, mióta itt azon feladathoz fogtunk, melyet ő Olaszországban egymaga
végzett. még most is nemzetiségünk szilárdítására törekszünk, mint Dante az
olasz nemzetet törekedett megalapítani; s ugyanazon eszközt, a hazai nyelvet,
választottuk, melyet ő annyi sikerrel használt. Még emlékezetünkben vannak a
nyelvújítási viták, s részben most is folynak; Dante könyvében „De Vulgari
Eloquio” az elméletet is elénk tárja, a mely szerint e tekintetben eljárt. S
még ha a politikai térre lépünk is, ugyanazon állást foglaljuk el mint a nagy
florenczi; a jogfolytonosság védőinek meg kell hajolniok a lángész előtt, a ki
a tizennegyedik század kezdetén már kimondja, hogy „az államjogok csak az idő
végével enyésznek el, és nincsenek semminemü elévülésnek alávetve;”* (* 1311-ben kelt levelében a florencziekhez.)
s az alkotmányosság emberének lehet-e elvét szebben kifejezni, mint Dante, a ki
honfiainak ezt irja* (* 1310-ben kelt
levelében az olaszokhoz): „Ébredjetek tehát mindnyájan, és fogadjátok
királyotokat Olaszország lakói, magatokat nem egyeduralmának, hanem, mint
szabad emberek, kormányzatának vetvén alája!”
Különben, mikor örök becsü
igazságokról, szépségekről van szó, mikor a lángész műveit szemléljük, nem
kellene a múlékony érdekre, s pillanat körülményeire tekintenünk. Midőn felpillantunk
a felhőtlen égre, s a derült, tiszta kék boltozatban lelkünk fölebb-fölebb
emelkedik, s a tündöklő nap szivünket is fénnyel tölti be, vagy midőn a hold
szűz világa s a csillagok tűzsugarai, melyeket a végtelenbe szétlövellnek,
önkénytelen áhítattal árasztanak el: nem gondolunk arra, hogy általuk egy kevés
lámpaolajat is megtakaríthatunk. Igy van ez Dantéval is. Hiszen ő nekünk
mindenkor tanulságos, mindég hasznos és becses; mert, mint Shakspeare és Homér,
olyan ő, mint a természet maga; mennél alaposabban, mennél mélyebben
tanulmányozzuk, annál többet sejtünk benne a mit még nem tudunk, annál inkább
növekszik vágyunk őt teljesen ismerni. Valamint az igazság örökké egy és
ugyanaz, úgy Dante költeménye sem változik; de az ember halad, s minden okból
több és több következést lát fejlődni, s minden szépségben új meg új szépségek
csiráit fedezi föl, épen mint a nagy költő maga, ki, mennél inkább közeledik a
mindenség kútfejéhez, annál gyönyörübbnek látja a paradicsomot, annál
üdvözítőbbé lesz vezetőjének, Beatricének, isteni mosolya.
S Dante nemcsak mint költő, hanem mint
ember is egyike a legnagyobbaknak, mert ő magában egy egész nemzetet
személyesít. Soha nem volt nemzet még úgy képviselve, egyénítve, mint az olasz
eddig Dantéban. Népének szenvedései, dicsősége, törekvései, mind, mind
föllelhetők benne, s nemcsak műveiben, de életében is. Elannyira, hogy ha
netalán valamely végzetszerü eset által munkái elvesztek volna, könnyen
mythoszi alaknak vélhetnők, melyet a nép képzelete alkotott, mintegy saját történetét,
saját érzelmeit tükrözve vissza. S ama megmérhetlen bút, mely lelkével csaknem
azonossá vált, melyet még a paradicsom dicsősége s ragyogása sem képes egészen
elfödni, meríthette-e Dante máshonnan, mint hazája jövő szenvedéseinek
sejtelméből? s ama könyfolyók, a melyeken a öltőnek át kell haladnia, vajon nem
a nemzetek Niobéjának szemeiből eredtek-e?
A mi azonban Dantét leginkább jellemzi,
a miben Olaszország géniuszát leghűbben kifejezi, az visszatarthatlan törekvése
az egység felé. Ez a latin fajok jellege egyátalában, s másutt a központosítási
szellemben nyilvánul. De az olaszoknál határozottabb alakot ölt, s a nemzet
alapgondolata, lételének első föltétele. Az olasz történet és bölcselem,
vallási felfogás és költészet mind ezen eszméből indulnak ki, s egyedül ez
nyujthatja a kulcsot Machiavelli kétségbeesett materialismusához, s Campanella
fellengző álmaihoz, VII. Gergely pápa s gróf Balbo egyházi szellemükhöz ugy,
mint bresciai Arnold s a Giovine Italia forradalmi kisérleteihez. S az egység Danténak
is jelszava; egy az isten, és egy a világ s az emberiség; egyesíteni kell az
elméletet és az életet, egyesíteni a költészetet s a tudományt, egyesíteni
minden előtt a nemzetet magát. Ezen eszmének élt ő, s ezen eszme mellett küzd s
tanuskodik tetteivel, irataival. Nem is lehet életét irataitól elszakítani;
Dante egy egész, melyet nem lehet feldarabolni, s ha külön tekintjük egyes
műveit, csak csonka tagjait látjuk egy gyönyörü szobornak. Hogy munkáit
érthessük, elébb életével kell megismerkednünk, életével, melyben kora,
tudománya, hite megtestesítve tünnek elé, s melyről Aranyunk méltán mondhatja,
hogy előtte:
„Az ember, a költő (mily
bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti;
És mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az istent sejti.”
II.
Született Alighieri Dante* (* E név Durante röviditése) saját tanusága
szerint Florenczben* (* Paradicsom. XXV.
7. Pokol. XXIII. 94.) az 1265-ik év* (* Pokol.
I. l.) május havában* (* Par. XXII.
110.). Családja nemes volt, de sem igen régi* (* Par. XV. 140. XVI. 45.), sem gazdag. Atyja Alighiero Degli
Alighieri, jogtudós, guelf létére, úgy látszik, még száműzve volt mikor fia
született, s csak egy évvel később tért vissza családjához. Mielőtt azonban a
gyermek felserdült, ő is, neje is, Donna Bella, meghaltak, s az árva a jó
nevelést, a melyben részesült, alkalmasint Brunetto Latininak* (* Egyike az első olasz iróknak, Florenczben
nagy tekintélyre vergődött ember. Született 1220-ban, meghalt 1294-ben.
Legnagyobb művét francziául irta: „Le Trésor” czim alatt.) köszönhette, a
kihez nagy költeményében maga e szavakat intézi* (* Pokol. XV. 80-85.): „Ha beteljesednék minden kivánatom, kegyed még
nem volna az emberi életből száműzve; mert szivembe van vésve s most is
bánatossá tesz drága és jó atyai képe, mikor a világban néha-néha tanított, az
ember hogyan örökíti meg magát.” Későbbi időkben, mint a nagy férfiak emlékével
rendesen történik, mindenféle csodás mesék kerengtek születéséről és
gyermekségéről; de kortársai tanuságából is tudjuk, hogy korán adta lángeszének
jeleit, s ha már fiatalságában nem tanul vala egész erőfeszítéssel, később
honnan merítette volna bámulandó ismereteit, melyekkel korának minden
tudományát átkarolta, midőn elébb a boldogtalan szerelem keserve, majd a
politikai zavarok bajai, a számüzetés, a hajléknélküli barangolás emésztő
gondjai minden idejét elfoglalták, lelki nyugalmát feldúlták? Fiatalkori komoly
iránya, nemeslelküsége kitünik abból is, hogy gyermekbarátjai szintén honuknak
legjelesebb férfiaivá nőttek, mint Cavalcanti Guido, ki a költészet s bölcselet
terén egyedül csak őnála állt alább, és Giotto, az újkor festészetének
alapítója; kikkel való benső barátságát csak a halál szakította meg.
Florenczben szokás vala a természet
újjászületését, a tavasz virulását, vígan ünnepelni meg. Dante alig volt
kilencz éves, midőn egy ilyen alkalommal meglátta a nála kevéssel fiatalabb,
Beatrice Portinarit, Folco Portinarinak, Florencz egyik leggazdagabb polgárának
leányát. Maga beszéli el Vita Nuovájában* (* Vita Nuova I. §. Purgatorium XXX. 42.), hogy a mint szemei lelkének
dicső hölgyét gyermekded, illően diszített öltözékében megpillanták, életének
szelleme megrendült szivében, mely rögtön el lőn a szerelemnek jegyezve. Igy
támadt ama szenvedélye, melyben szive először nyilt meg, „s illatját szétbocsátá,
mint a rózsa, mely zárva nem maradhat”* (* Convito
IV. 27. §.), s mely keletkezésétől fogva tiszta, magasztos, mint az égi
fátyol, mely a purgatoriumban a földi salakjától még nem ment költő elől
eltakarja* (* Purg. XXX. 30 és 60.)
Beatricét, ki megérdemelte, hogy Dante elmondja róla, hogy „mikor szeretettje
bárhol megjelent, nem maradt neki, üdvözlésének reményében, egy ellensége is,
sőt a testvéri szeretet lángja annyira áthatotta, hogy megbocsátott
mindenkinek, a ki netalán megsértette.”* (* Vita
Nuova XI. §.) S midőn kevéssel utóbb, 1290-ben, Beatrice meghalt, szerelme
nem szünt meg, nem lankadt el, hanem egybeforrt a költő lelkével, s
küzdelmeiben bátorította, fáradságaiban buzdította* (* Pokol II. 105.), s fenntartá őt szenvedéseinek tűzpróbáján keresztül.*
(* Purgatorium XXVII. 35.) Mikor
pedig az élettől megviselve, a múlékony nap gondjaitól elfordulva, örök művének
alkotásához fogott, s már cask az ember végczélját tekintette: akkor sem
feledkezett meg Beatricéről, ki iránti szerelme annyival felette állott egyéb
érzelmeinek, mint a nap a felhőknek, melyek ragyogását előttünk néha
elhomályosítják; s kedvesét majd a bölcsészet, majd a hit jelképévé emelve,
fényesen beváltotta egykori igéretét, hogy „Istensegítségével azt fogja róla
elmondani, a mi még sohasem volt elmondva egy hölgyről sem.”* (* Vita Nuova XLIII. §.)
De ha életének későbbi szakában, mikor
„a fájdalmas szegénységet lehellő száraz szél őtet, mint a vitorlát és
kormányrudat vesztett hajót, különböző kikötőkbe, sziklákra és partokra hajtotta
volt a lét nagy tengerén”* (* Convito I.
3. §. Paradicsom I. 113.), s már megtanulta, „hogy a világi zaj nem egyéb,
mint szélfuvallat, mely majd innen jön, majd onnan, s nevét csupán azért
változtatja, mert változik iránya”* (* Purg.
XI. 100-103.), Dante annyira eszményítette Beatrice emlékét, hogy hölgyének
még valaha léteztét is kétségbe lehetett vonni: ifjusága delén nem birt, nem
birhatott annyi megadással, hogy halála miatt kétségbe ne essék. S midőn búját
a tudományba akarta temetni, midőn elhatározta, hogy érdemessé teszi magát
kedvesének angyali szeretetére is, oly hévvel látott a tanuláshoz, hogy beteg
lőn belé. De lelki ereje lassanként győzött; a bölcsészet visszaadá nyugalmát,
s a siker, mely Vita Nuovájának, szerelme gyöngéd és költői történetének
megjelenését kisérte, csakhamar új munkára buzdítá. Másrészt, barátjai és rokonai unszolására, nőül vevé
Gemma Donatit, a kitől több gyermeke született; de a házassága, úgy látszik,
hidegen és csendesen folyt le, s inkább társadalmi kötelesség teljesítése volt,
mint a szív érzelmei meghallgatásának eredménye. Sok évvel számüzetése után
magához hítta fiait, de anyjuk talán már nem élt; férje semmi esetre nem látta
többé.
Azonban szerelme lángjai, majd könnyei,
s tanulmányainak önkéntes fáradságai nem feledtették el Dantéval hazáját. S
mint később Michelangelo és Machiavelli, ő is, a legolaszabb olasz* (* Balbo. Dante élete.), feltüntette hona
szellemének sokoldaluságát; s harczmezőn és tanácsban egyaránt az elsők közt
foglalt helyet. Részt vett 1288-ban az Arezzo elleni háborúban* (* Pokol XXII. 1-10.), részt a következő év
folytán a campaldinói diadalban* (* Leonardo
Bruni. Dante élete.), honnan a florencziek kétezer ghibellín fogollyal
tértek haza. Később, miután 1282 óta a népies irányu köztársaság kormányzatához
csak olyanok szólhattak, kik a kereskedők vagy mesteremberek czéhjeihez
tartoztak, magát az orvosok és gyógyszerészek testületébe iratta be, s tagja
lőn 1295-ben a felsőbb tanácsnak is.* (* Fraticelli.
Dante élete, V. fej. Dante tizennégy állítólagos követsége azonban, melyek ezen
korszakba érnének, csak a hirhedett irodalmi hamisitó, Filelfo Mario, igen
kétséges hitelességén alapul.) Végre 1300-ban, harminczöt éves korában,
egyikévé választatott a három perjelnek, kiknek kezeiben, a város akkori
szervezete szerint, a főhatalom két-két hónapra öszpontosult.
Florencz ez időben anyagi virulása
tetőpontján állott. Hajói szabadon kereskedtek minden tengeren, iparosai
elárasztották egész Európát termékeikkel, gazdag bankárjaihoz még az angol és franczia
királyok is folyamodtak kölcsönért. Vetélytársa, Pisa, a génuaiak ellen
elveszett melóriai tengeri ütközet óta elgyengülve, a kisebb toscan városok a
campaldinói csatában leverve, nem voltak többé akadályok útjában. A császárság
szine alatt feudális előjogaikért küzdő ghibellín nagy családok utólszor
győztek Montapertonál 1260-ban* (* Pokol
X. 51.), s közép-Olaszországban elvesztették már minden jelentőségüket s a
süker minden lehetségét. Az akkor a guelf párttal szövetkező demokratikus elem
mindenütt diadalmaskodott, s ha Dante 1300-ban talán azt hitte, hogy
Olaszország békésen fejlődhetik, idegen befolyástól mente, ezen reménye, a
kedvező körülményeket tekintve, nem volt minden alap nélküli.
Csalatkozott. A győzelem után uj
villongások támadtak a csak a veszély órájában egyesült köztársaságban. A
pistoiai foglyok viszályai átszálltak ellenségeikre is, a „Fekete” és „Fehér”
pártelnevezések egészen uj jelentőséget nyertek Florenczben. A pápához és a
franczia befolyáshoz szító aristocraticus feketék élére a dölyfös, zsarnoki,
uralmi vággyal és gőggel eltelt Donati Corso állt; az úgy látszik nemzetiebb
irányu fehérek közt Cerchj Vieri és Cavalcanti Guido neveik tünnek ki. Dante is
ezekhez vonzódott, de mint perjel részrehajlatlan akart lenni; s midőn a
pártoskodás a közcsendet kezdé háborgatni, úgy az egyik mint a másik fél
vezetőit száműzte. Utóbb, kormányzata idejének eltelte után, visszatértek
mindnyájan, de, különösen a feketék, halálos gyülölettel telve iránta.
Épen akkor, 1301-ben, időzött Bonifácz
pápánál valoisi Károly, szép Fülöpnek, a franczia királynak, öccse, Szicziliát
az aragoniai királyoktól visszahódítani indulván. A feketék tehát a pápához
folyamodtak, engedné meg, hogy Károly Florenczbe jöhessen, békítő követ czime
alatt, „fegyver nélkül, s csak azon lándzsával, mellyel Júdás harcolt”* (* Purgatórium XX. 73.). A florenczi
kormány csakhamar átlátta a veszedelmet, és sietett Rómába elküldeni Dantét,
hogy a fenyegető vihart elhárítsa. Dante, mintegy sejtve, hogy utólszor látja
szülőföldét, kezdetben habozott: „ha megyek, ki marad? s ha maradok, ki megy?”
de látván, hogy tanakodásra nincs idő, csakhamar engedelmeskedett. Rómában a
pápa „hosszú igéretekkel, s rövid teljesítéssel”* (* Pokol XXVII. 110.) hitegette, tartóztatta; ez alatt a franczia
Florenczbe sietett; azt, mintha ostrommal vette volna be, feldúlta; s pár
hónapi tartózkodás után, a kimerült várost a feketéknek általadva, tovább állt.
A szomoru hír vételére Dante rögtön
utnak indult, de alig ért a határhoz, midőn meghallotta, hogy 1302. január
27-én, puszta mendemondán alapuló ítélet folytán, javai elkoboztattak s maga
számüzetett. De ezzel még nem elégedtek meg a feketék, s negyven nappal utóbb
Cante Gabrieli, a részrehajló biró, az élve való elégettetés büntetését mondta
ki reám, minthogy nem jelentkezett, magát gyalázatos és hazaáruló ellenségei
előtt igazolni. Ezen uj csapást Dante Sienában tudta meg, honnan Arezzóba ment,
szintén számkivetett társaihoz; s itt kezdődik husz évi bujdosásainak
története, melyek alatt „el kelle hagynia mindent, a mihez leghőbben
ragaszkodott.”* (* Paradicsom. XVII. 55.)
Eleinte a többi számüzöttekkel tartott
s velök együtt megkisérlette fegyveres erővel Florenczbe visszatérni. De azok
csak személyes sérelmeiket emlegették, csak magán érdekeikkel törődtek, s nem
birták felfogni a nagy eszmét, a melyért Dante küzdött. A hazafi, a ki
meggyőződésének kész volt mindent feláldozni, elszakadt tehát tőlük, s
igazságának öntudatában visszavonulva, tanulmányainak élt, bármint fájhatott
lelkének az, hogy még szerencsétlensége társai közt is elszigetelve, egyedül
áll.* (* Paradicsom. XVII. 62.)
Elment Bolognába az egyetemre, majd a Lunigiában talált egy ideig vendégszerető
védnököket, a két Malaspina őrgrófot* (* Purgatorium
VIII. 133. és következő sorok.); de itt sem maradhatott sokáig, s tova
barangolt, Pádnába, a Romagnába, s ismét Toscanába, halhatatlan munkáit irva, s
eszméit, elveit terjesztve. Ezen keserü bujdosásokban szerezte ő ama
tapasztalásait, ama mély emberismeretét, mely műveit jellemzi s lehetségessé
tette, hogy a legcsekélyebb részletekre kiterjedő igazság s valóság szinét
fentartsa a Divina Commediában, élete munkájában, melynek első része, a Pokol,
1309-ben, mikor Dante a párisi, s talán az oxfordi egyetemet is meglátogatta,
hihetőleg már elkészült.
Párisból örvendetes hír hitta vissza
Olaszországba. A császár, VII. Henrik, két évi hosszas habozás után , végre
eltökélte magát, hogy Rómába indul s magát megkoronáztatja; a pápa, V. Kelemen,
nemcsak hogy nem ellenezte tervét, sőt még „apostoli áldásának világával is
felvilágosította.”* (* Dante levelében az
olaszokhoz.) Valósulnak tehát Dante leghőbb vágyai, reményei; a földi
hatalom ujra öszpontosúl a császár kezeiben, a világ özvegy királynője
visszanyeri férjét* (* Purgatorium. VI.
113.); a római szent, kegyes, dicső nép* (* De Monarchia. II. 5. §.) ujra békét, egységet fog a pártokra
szakadt, megromlott világnak adni!* (* Levelében
az olaszokhoz.) Majlandba sietett az udvarhoz; egy kiáltványt írt
Olaszország királyaihoz, herczegeihez, grófjaihoz, népeihez, melynek minden
sora szeretetét és örömét lehelli. El lesznek feledve a hibák, a bünök; a kik
sírnak, megvigasztaltatnak; Péteré lesz a mi jog szerint az övé, Caesaré, a mi
hozzá tartozik!* (* Levelében a
florencziekhez.) De az olasz pártok nem hallgattak reá, a guelfek és
ghibellinek egyaránt gyanusították a részrehajlatlan császárt, a lombard
városok fellázadtak, Florencz ellentállt. Dante, a ki gyűlölni is tudott mint
szeretni, egész haragjával fordul most az istentelen város ellen* (* Levelében a florencziekhez.), s az Isten
bosszuló kardjával fenyegeti „a kigyót, mely anyja keblét marja”, „az
elvetemült gonosz gyermeket, a ki vérfertőztető öleléseivel akarja a pápától,
az atyák atyjától, a császár elleni harczba való beléegyezést kicsikarni!” De
ime, Henrik maga is ingadozik, nem tudja merre induljon; Dante bátorítja,
híjja* (* Levelében a császárhoz.);
hiába, már késő! a császár visszaveretett, s 1313. augustus 24-énmeghalt. S a
költő újolag bujdosásnak indul.
De ő már „négyszögü volt a sors
csapásaival szemben”* (* Paradicsom.
XVII. 24.), s szenvedéseivel együtt hitének ereje is növekedett. „Mint az
ág, a mely csúcsát lehajtja a szél rohamában, s azután fölegyenesedik önereje
által mely fölemeli”:* (* Parad. XXVI. 85.):
úgy Dante lelke is fölegyenesedett a vihar után, s mikor 1314-ben a bibornokok
Kelemen pápa halálával uj választásra összegyültek, ifjukori tüzzel irott
levélben felszólítja őket, hogy olaszt tegyenek pápává, a ki Rómában lakjék, a
szent városban, melyet tisztelni kell, mint a polgárosodás kútfejét.* (* Levelében a bibornokokhoz.) De ismét az
ellenpárt győzött; az apostoli székbe a franczia XXII. János emelkedett, s
„Péter helye üres maradt az Isten tekintete előtt.”* (* Paradicsom XXVII. 24.)
Olaszországban is szerencsétlenül
alakultak a viszonyok. Uguccione della Faggiuola, Lucca hősies ura, kinek Dante
a Divina Commedia első részét ajánlotta, megveretett, s a költőnek nem maradt
egyéb hátra, mint felső Olaszországban keresni menedéket, mit Veronában, Can
Grande della Scala udvarában, meg is talált. Ott szoros barátság fejlett a
nemeslelkü fejedelem és a számüzött közt, s ez utolsó éveit békében tölté,
paradicsomát irván, mindég azon benső reménnyel, hogy „a szent költemény,
melyhez az ég és föld nyujtottak segédkezet, s mely több éveken át tette
sápadttá, legyőzi a kegyetlenséget, mely kizárva tartja a szép akolból, hol
mint bárány aludt, ellensége a farkasoknak, melyek háborgatják; s hogy ő más
arczulattal s más hajdísszel fog visszatérni, s keresztelő kútjánál fogja költői
babérkoszorúját fejére tenni.”* (* Paradicsom
XXV. 1-9.) De ezen utolsó vágya is megtagadtatott. Veronából 1319-ben
eltávozott Ravennába, honnét duido da Polenta kérésére Velenczébe ment
békekövetül. Az egyességet nem sikerült létrehoznia; Dante visszasietett
küldőjéhez; de alig ért Ravennába, midőn a mocsáros vidéken kapott betegség
következtében 1321 september 14-én meghalt. Guido illően megsiratta s
eltemette, fiai s barátjai megvédték hamvait a holtakat is üldöző papi düh
ellen, s azok még most is ott nyugosznak, a minoriták templomában, hazája
hálátlanságának, lelke hajthatatlanságának emlékei.
A florencziek 1316-ban bűnbocsánatot
igértek volt neki, mint a többi számüzötteknek, nyilvános bűnbánat föltétele
alatt. Társai engedtek, Dante nem. „A tiszta öntudat pajzsa alatt rendületlen
állott, mint a torony, melynek csúcsa nem ingadoz, akármint fújjon a szél”* (* Pokol XXVIII. 117. Purgatorium. V.) és
közbenjáró barátjának büszkén felelé: „Ez tehát a dicső út, melyen Alighieri
Dante, szinte tizenöt évi számüzetés szenvedései után, hazájába visszahivatik?
Ezt érdemelte mindenki előtt nyilvános ártatlansága? Ezt izzadsága s a
folytonos tanulmány fáradalmai? Távol legyen a bölcsészetben otthonos férfiutól
a földi szív szolgai alázatossága; távol az igazságot valló embertől, hogy,
miután sértéseket szenvedett, a sértőktől, mintha jóltevői volnának, saját
pénzén váltsa ki magát! Nem ez a hazába való visszatérés útja; de ha más
kinálkozik, mely Dante hírét és becsületét nem sérti, rögtön elfogadom. Ha
pedig ilyes út, a melyen Florenczbe lehessen menni, nincs, sohasem térek
Florenczbe. Hiszen a nap és a csillagok fényét mindenütt láthatom; hiszen a
szép igazságról gondolkozhatom mindenütt az ég alatt, kivévén ha magamat
dicstelenné, sőt megvetendővé teszem a nép és Florencz városa előtt! A
mindennapi kenyérben pedig nem fogok szükölködni.”
Dantének ezen törhetlen szilárdsága
képén is szemünkbe ötlik. Magas volt, barna, fekete szemmel s hajjal, hosszú,
de nemes szabásu ábrázattal. Fitalkori képe, barátja Giotto által festve,
megvan Florenczben, a Bargellóban; megvan a gypszlenyomat is, melyest rögtön
halála után vettek arczáról Ravennában, komoly, kor s gond megviselte
vonásaival a küzdelmek bensőségéről, a fájdalmak mélységéről tanuskodván,
melyek az oly fogékony lelkü* (* Pokol.
XXVIII. 117. Purgatorium. V.) szerelemmel és reménnyel eltelt ifjat, a Vita
Nuova költőjét, ama búskomorférfiúvá változtatták, kinek egyetlen szava
dicsőségre emelt, örök gyalázatra kárhoztatott, s kiről, a mint Veronában az
utcán elhaladt, a nép azt mondá: „Ime az ember, ki a pokolban volt!”
III.
Dante munkái nem hír és dicsőség utáni
sovárgásból eredtek. Keveset törődött azzal, mit beszélnek az emberek* (* Purgatorium V. 13.); s midőn tizennyolcz
éves korában szerelmétől ösztönözve megirta első sonettjét* (* Vita Nuova III. §.), még nevét is
eltitkolta, s csak egy igaz, rokonszenves barátot keresett, a ki érzelmeinek
rejtélyeit megfejtse. Kilencz évvel utóbb kiadta Vita Nuováját, ama szerelemnek
álmát, melyet isten választottjainak küld, hogy földi bajaik közt hitüket az életben,
szellemük halhatatlanságában el ne veszítsék, - s melyben már sejtjük, hogy
előtte kedvesének ravatala nem más, mint a paradicsom bölcsője. Később közzé
akarta bölcsészeti tanulmányainak eredményeit tenni a Convito-, azaz Lakomában,
melyet tizennégy, erkölcsi kérdéseket megfejtő, Canzonéjának, költeményének,
magyarázata alakjában tervezett. „Mert – ugymond a bevezetésben – minden ember
természet szerint barátja minden más embernek; s miután minden barát, annak, a
kit szeret, hibáit fájlalja, azok, kik amaz asztalnál ülnek hol az angyalok
kenyerét eszik, szánalommal tekintenek a többiekre, kik állatokként fűvel és
makkal táplálkoznak. S minthogy a szánalom a jótétemének anyja, az, a ki
valamit tud, mindég bőkezűen ád kincseiből a valódi szegényeknek, és mintegy
élő forrást képez, melynek vize emezek természetes szomját oltja.”* (* Convito I. l.) E mű azonban, melynek két
könyvét Dante Florenczben irta, kettejét száműzetésében, befejezetlen maradt;
de még igy is a meglepő gondolatok s a ragyogó irály, mely az olasz próza
akkori kezdetleges állapotát tekintve valóban bámulandó s néhol még Boccacioét
is felülmulja, az idejében divatozott scholasticus szőrszálhasogatások s
hosszadalmas rendszer daczára, azt most is kellemes és tanulságos olvasmánnyá
teszik. Szintén ezt mondhatni a kisebb költeményekről is, melyeket Dante élete
különböző szakaiban jegyzett fel, s melyekben az alak szépsége, a mesteri
nyelvezet árnyalatai és szinei a leirások merész szabatosságával, az eszmék egyszerü
fenségével vetélkednek. Különösen az óda* (* Fraticelli kiadásában XX. sz. alatt), melyet a számkivetett
„diadalmi hirre méltó, de fájdalomba öltözött hazájához” intéz, hogy „gonosz
fiainak, kik virágát* (* Florencz czimere
akkor is liliom volt) bemocskolták s elcsonkították, gyökereit kegyelem
nélkül kitépje”, mind a mai napig páratlan áll az olasz honfiui dalok sorában.
De míg hazai nyelvén irt munkáit a
népnek, a tömegnek szánta, De Monarchia és De Vulgari Eloquio czimű deák
értekezéseiben kimutatta, hogy a tudományos térre sem fél lépni, s igaz
meggyőződéseinek, melyeket mint isteni sugallatokat tisztelt lelkében* (* Paradicsom XXVII. 66.) rettenthetetlen
barátja marad, a jogtanárokkal és papokkal szemben is.* (* Parad. XVII. 118.) A „De Vulgari Eloquio”-ban, melyet 1305-7 közt
irt, de nem végzett be, a nemzeti nyelv jogosultságát védi; kimondja, hogy a
tájszólások mind roszak, s bebizonyítja, hogy egy átalános mivelt olasz nyelvet
kell alakítani a magasabb irodalom számára; a „De Monarchiá”-nak három
könyvében kimutatja, hogy az emberi nem egységére, a világ haladására, az örök
béke létesítésére a császárság szükséges, hogy székhelye csakis Róma lehet,
s hogy egyedül közvetlen istennek van
alávetve, s nem a papságnak, sem más földi hatalomnak. S minthogy a Divina
Commedia megértésére Dante ezen elméleteinek ismerete mellőzhetlen, s minthogy
ezek nyujtják kulcsát életének is, nem lesz talán helyén kívül, itt rövid
átnézetüket közölni, melyet egy kitünő olasz iró* (* A Foreigu Quarterly Review XXXIII. kötetének 65. számában.) tár
elénkbe:
„Az isten egy – a világ az isten
gondolata9 (* De Mon. I. 10. Par. XIII.
52.) – tehát a világ is egy.* (* Paradicsom
I. 103.). Minden a mi van, istentől ered; és a lények mindegyikében az
isteni természet nagyobb vagy kisebb mérvben nyilvánul, a végczél szerint, a
melynek elérésére teremtettek. Mindnyájan különböző kikötők felé irányulnak a
lét nagy tengerén* (* Par. I. 112.),
de mindnyájukat egy akarat irányozza. Virágok az Ur kertjében, mindnyájan
megérdemlik szeretetünket a tökély ama foka szerint, mely természetük
eredménye.* (* Parad. XXVI. 64.)
Mindnyájuk közt legfelsőbb az ember. Ő reá isten saját természetének fényesebb
sugarát lövellte mint minden egyéb teremtményére.* (* Convito III. 2.) A lények folytonos fokozatán az az ember, kinek
természete legalábbvaló, közel áll az oktalan állathoz, míg a ki legnemesebb,
az angyalokhoz hasonló.* (* Convito III. 7.) Minden lény, mely isten kezéből
ered, tökélye felé törekszik* (* Conv. I.
1.), s az ember nagyobb hévvel és erővel minden másnál. De közte és a többi
lények közt az a különbség, hogy tökélyesedhetése majdnem végnélküli* (* De Monarchia I. 4.), s lelke szakadatlan
törekszik, a jóság és tudomány által, isten atyai keblével egyesülni. Már pedig
az egyén élete sokkal rövidebb és sokkal változékonyabb, mintsem hogy a földön
e vágyait teljesíthetné; de hiszen körülte s előtte terjed az emberi nem,
mellyel társadalmi természete folytán függ össze – az emberi nem, mely soha nem
vész ki, hanem az elhaló nemzetségek fölött tova halad, az örök igazság utján.
Az emberiség egy.* (* Convito IV. 15.)
Isten hiába nem teremtett semmit; ha
tehát az emberek sokasága egy öszleges egységhez tartozik, ez azért van igy,
mert minynyájának czélja egy, mert van egy közös munka, melyet csak mindnyájan
együtt végezhetnek. És e czél, akármi legyen az, kétségkivül létezik, s a mi
kötelességünk azt fölfedezni és elérni. Az egész emberiségnek kell tehát e
dologhoz látni, s a keblében szétszórt minden anyagi s elmebeli erőt, úgy a
gondolat mint a tett mezején, a kifejlődés legmagasabb fokára emelni; ezt pedig
csak az öszhang, a legszorosabb társas élet által érhetni el. Az emberiségnek
egygyé kell lennie, mint egy az isten; egygyé szervezetében minő kétségen kívül
eredetében. Az egység kitünik isten ama szándékából is, mely külső világban
nyilvánul.* (* De Monarchia I. 4-10.)
Már pedig kell valami, a mi ezen egységet képviselje, s ez, az emberiség
kormányzatának egysége. Szükséges egy emelt középpont, melyhez az emberiség
közvéleménye felszálljon, hogy ott törvény alakját nyerje,- - hatalom, mely
közös megegyezésen alapulva, a legkitünőbb tehetségektől támogatva, nyugodt
bölcsességgel rendezzen s kormányozzon. Ime a császárság, mely a világi téren
ép oly független, önálló, mint az egyház a lelkiismeret, a vallás országában.*
(* De Mon. III.) „De az átalános
császárság az egyes nemzetiségeket nem zavarja össze, az egyes országok
határait nem rontja le; mint részrehajlatlan bíró fölötte áll minden
fejedelemnek, minden köztársaságnak* (* De
Mon. I. 15.), és legjobban megóvja az emberiség boldogságának feltételeit:
a szabadságot és a békét. Mert hiszen nem a nép van a királyért, de a király a
népért* (* De Mon. I. 14.), a mit
azért ennek java kiván, azt törvénynyé kell tennie.”* (* Ugyanott)
De hol legyen a császárság székhelye?
Dante itt nem okoskodik, nem haboz
többé; hisz, és ihletve kiáltja: Rómában, sehol másutt! A szent városban,
melynek még kövei is tiszteletre méltók! Rómában, melynek ítélőszéke előtt a
Megváltó maga is meghajolt, melyet az isteni gondviselés maga jelölt ki a világ
fővárosául!* (* A De Monarchia egész
második könyve ezen egy eszmének bizonyitása, hirdetése, dicsőitése.) A ki
Róma ellen fellázad, az az örök első akarat ellen vét, az istentagadó, s
Júdással együtt fekszik a legmélyebb pokol kínjai közt, Lucifernek, a gonoszok
leggonoszabbikának, torkában eltemetve!* (* Pokol
XXXIV. 65.)
Ez volt Danténak hite, ezen eszmék
létesítését tűzte ki élete feladatául. Korának szelleme kétségkivül nagy
befolyással volt reá; de volt-e valaha nagy ember, kit a korszellem át ne
hatott volna? S ha a külsőségektől elvonatkozunk, ha e gondolatokat egész
bensőségükben felfogjuk, ugy találjuk, hogy igazak, mélyebbek s igazabbak mint
sok rendszer, mely azóta keletkezett, s mely nem sarkallván örök alapelveken,
az átalakulások, a forradalmak rohamában csakhamar ledőlt. Dante az első, ki az
emberiség egyetemes életét kiemeli, első, ki annak haladását nyiltan vallja; a
szegény számkivetett olasz a tizennegyedik század kezdetén ugyanazon elveknek
hajt térdet, a melyekért Európa jelenleg is küzd; lángesze ugyanama hideg
részvétlenségem, ugyanamaz anyagi érdekek s erők ellentállásán törik meg,
melyeket végképen legyőzni még nekünk sem sikerült.
IV.
Dante kisebb munkái mintegy
előcsarnokát képezik a Divina Commediának. Maga a költő is csak úgy tekintette
őket, s befejezetlen hagyta a Convítót, a „De Vulgari Eloquio” értekezést, hogy
minden idejét, minden erejét ama műnek szentelhesse, melybe egész lelkét
öntötte. S miért is folytatta volna a kevesek által érthető deák elméletet,
midőn ez elméletet a költészet minden bájaival felékesítve taníthatta* (* Paradicsom. XXVI. 130.), s egyszersmind
a nemzeti nyelv kitűnő voltát czáfolhatlanul állapíthatta meg, oly polczra
emelvén azt költeményében, milyenre másodszor soha nem birt feljutni? Mert e
tekintetben is felülmulhatlan a Divina Commedia; a költő soha sem keresi a
kifejezést, nyelve a gondolatot legmerészebb röpteiben is híven követi; a
versek majd kemények s haragosak, mint a jég mely az árulók tetemeit födi* (* Pokol XXXII. 1.), és mint a szitkok,
melyekkel az örökre elkárhozottak növelik kínjaikat* (* Pokol III. 103.); majd szomoruak s gyöngédek, mint Francesca da
Rimini emlékei* (* Pokol V. 121.),
siralmai; majd reménynyel telve szállnak ég felé, mint a lelkek a vezeklőben;
majd a paradicsomi öszhang egész teljességében törnek ki, az isteni
bölcseséget, hatalmat, szeretetet dicsőítve. S miért is foglalkozott volna egy
pár elszórt eszme magyarázatával, ő, ki a pokolban, a vezeklőben, a
paradicsomban mindent látott, s a mit látott, el is mondja? A külső és a belső
világot, a természetet és embert, a művészetet, tudományt és hitet mind
költeményébe foglalta, de ezzel még nem érte be; leereszkedett az álmok, a
sejtelmek homályos országába, hogy ismerje a multat és jövőt; felszállt a
legmagasabb első okhoz, a Teremtőhöz, hogy a világegyetemet átérthesse. Az ó-
és az újkor határvonalán, összeköti amannak gyermekded nyiltszivűségét emennek
bizonytalan vágyaival, fejlődési ösztönével; s a régi irók syntheticus
felfogását századaink elemző szellemével egyesítve, olyan „rejtélyes,
kipuhatolhatlan mélységű dalt”* (* Carlyle:
„A hősökről s a hősimádásról.”) teremtett, mely történet, allegoriai,
dogmatikai tekintetben, egyaránt páratlan a nemzetek irodalmában, a költészet
évkönyveiben.
De ámbár tárgya e szerint végetlen, a
Divina Commediának, melyet szerzője Commediának czimzett, mert boldogsággal
végződik* (* Dante levele Can Grande
della Scalához.), s melynek később adták meg a divina, isteni, melléknevet,
kerete művészi, száz énekének cselekvénye egy. A főérdek mindég magában
Dantéban pontosul össze, a kinek alanyi egyéniségét soha szem elől el nem
vesztjük, habár, a mikor szükséges, tökéletesen tárgyias is tud lenni, s a
mellékalakokat a félárnyékból kiemelve, az előtér világosságába helyezi. S épen
ezért soha nem téved el az eszmék, a szenvedélyek tömkelegében; s leirásai,
kitérései sem szakasztják meg az alapgondolat fonalát.
Az idő is, melybe a költő elbeszélését
visszahelyezi, rendkivül illik egyetemességéhez, nagyszerüségéhez. Az
ezerháromszázadik év húsvétjára Bonifácz pápa egyetemes jubileumot,
bucsu-ünnepet hirdetett Rómába, melyre minden világrészből meghítta a
zarándokokat, átalános bűnbocsánat igérete mellett. Róma minden egyházai telve
voltak bűnbánókkal, kik üdvösségükért imádkoztak; Dante is ekkor indul útnak,
hogy az örök igazságot elérhesse; de míg azok, földi lelkeikkel, csak
könyörögnek s tétlenül várják az isteni segedelmet, ő, kiben annyira túlnyomó a
szellem, maga száll küzdelemre a roszszal, s a pokol büntetésein, a vezeklő
gyötrelmein keresztülhaladva, elnyeri a valódi mennyei szabadságot.
A Divina Commedia egy vad, sötét erdő
leirásával kezdődik, melyben Dante eltéved. Egy domb tövéhez jutott, s meg
akarja mászni, de három fenevad, egy párducz, egy oroszlán, s egy farkas útját
állják, s már szinte visszafordulásra kényszerítik. Ekkor megjelen előtte
Virgíl árnya, s Dantét híjja, hogy kövesse más úton, az örök halottakat, a
kínjaikban is elégedetteket, s az Isten városa lakóit látni.* (* Pokol I.) Dante haboz, mi okból volna
erre feljogosítva? ő sem Aeneas, ki a római szent birodalmat, sem szent Pál, ki
a pápaságot alapitsa; de Virgíl elbeszéli, hogy Beatricétől küldetve jön, s igy
erőt önt lelkébe s legyőzi félelmét.* (* Pokol
II.) Elindulnak; a fájdalom ama kapujához érnek, melynek sötét, rémes
felirása a küszöbét átlépőket minden reményüktől örökre megfosztja. Virgil
bátorítására Dante, rajta keresztül, tova halad, látja s megveti a
nyomorultakat, kik, gyalázattól és dicsőségtől idegenek, önmagukért éltek, sem
mint ellenei sem mint barátjai Istennek, s a halál enyhe reménye nélkül
folytatják megvetett vak életüket, legyektől és darázsoktól csipkedve. Majd az
Acheron partjára jutnak, hol az ősz szakálu, parázsszemü Charon fenyegeti s szállítja
át az elkárhozott lelkeket, s Dante elájul* (*
Pokol III.). Mikor fölébred, a
pokol első körében van, hol a pogányok s a keresztelés nélkül elholtak
gyászolnak örök epedésben; azután egy elkülönzött, világos mezőre ér, hol a
régi bölcsek és hősök társalkodnak, sem búba merülve, sem örömmel eltelve.* (* Pokol IV.) Elhalad Mínosz ítélőszéke
mellett, s Virgíl segitségével az ellentálló ördögöket s szörnyeket legyőzve,
néha szolgálattételre kényszerítve, le körről körre, mert a pokol tölcsér alakú mélyedést képez, felül
széles, alább mind keskenyebb körpartokkal; az észt a kéjnek feláldozóktól, kik
közt Francesca da Rimini hatja meg szerelme történetével s mondásával, hogy
„nincs nagyobb fájdalom, mint a boldog időkről emlékezni a nyomorban”* (* Pokol V.), leszáll a torkosokhoz, a
fukarokhoz, a haragosokhoz, a renyhékhez, az istentagakhoz Dis városában, hol
Farinata degli Uberti hazaszeretete nyugalmat ád neki még izzó vaskoporsójában
is* (* Pokol X.); majd a zsarnokok,
az öngyilkosok, az Isten és a természet ellen erőszakosok, és az uzsorások
gyötrelmeit szemléli, s tisztelettel hallgatja a nagy Pier delle Vigne, II.
Fridrik császár kanczellárja, szomoru történetét* (* Pokol XIII.), s áhítattal egykori nevelőjének. Brunetto Latininak,
jóslatait számkivetése felől.* (* Pokol
XV.) Eddig az elesett lelkek még mindenütt örülnek mikor Dantét látják s
vele beszélgethetnek; kérik, hogy éleszsze fel emlékeiket a földön, tudakozódnak
hazájukról, az édes életről, melybe sírva vágyódnak, s melyre némelyek büszkén
pillantanak vissza; ezentúl már közönyösen, némi gyanuval tekintik a rútabb
gonoszságukban átalkodottak, a sárban fetrengő hizelgők, a sziklába fejükkel
lefelé helyzett szentségárulók, köztök három pápa, a hamis jósok, a csalók az
aranyozott ólom sisakjaiktól lenyomott képmutatók, kik a keresztre szegzett
Kaifás fölött lépdelnek el, az elégő, kígyókká változó, alakjaikat felcserélő rablók,
a lángokba takart hazug tanácsadók, a viszályokozók, szétvagdalt testeikkel, az
alchimisták, az álarczosok, a hamisítók; míg a pokol fenekén az óriásoktól
körülvett jégmedenczében fektő árulók* (* Pokol
XXXI és XXXII.) elfordulnak az élő embertő,l s gróf Ugolino már csak azért
beszéli el rettenetes halálát, hogy gyalázatossá tegye ellenségének, Ruggiero
érseknek emlékezetét, kinek alatta fekvő koponyáját gyülöletében szüntelen
rágja (* Pokol XXXIII.). De Virgíl s
Dante még lejebb szállnak; Lucziferhez érnek, ki oly rút, mint egykor szép
vala, s Brutust, Cassiust és Júdást gyötri, tépi fogaival, a föld középpontján,
melyhez a súlyok minden oldalról vonzódnak.* (* Pokol XXXIV. 111.) Ott a föld központi vonzó ereje miatt nagy
nehezen megfordulnak, s Luczifer lába szőreit létrául használván, kiérnek a
pokolból, s a földgömb ellenkező oldalára jutván, látják a csillagokat s a
purgatorium hegyét.
Dante eddig önerejében, lángeszében
bízott, de itt magasabb föladat vár reá, s a múzsákat kéri, segítsék a második
birodalom leirásában, hol az emberi szellem érdemessé lesz arra, hogy égbe
emelkedjék. Szemei, melyek a halott levegő éjében elgyöngültek, most
gyönyörködnek a bájos kékben; szive megvigasztalódik, s ő készséggel indul neki,
mesterével együtt, uj útjának, négy fényes csillagtól vezérelve, s Catónak, a
hegy őrének, utasításait követve.* (* Purgatorium.
I.) Alig tesznek pár lépést, hajót látnak a tengeren egy angyaltól
kormányozva, melyből a purgatoriumba jövő lelkek szállnak ki, egynéhányan
közőlök Dante barátjai.* (* Purg. II.)
A hegy alján más csapattal találkoznak; az egyház által kiátkozott, de istentől
megkegyelmezett lelkeknek kell ott egy ideig várni* (* Purg. III.); kissé fölebb a különböző módon késedelmesek üdvözlik őket,
közöttök a mantuai Sordello, kinek szivessége honfitársa, Virgíl, irányában
alkalmat nyújt Danténak, hogy elsorolja Olaszország bajait, népe vétkeit.* (* Purg. VI.) Az éj bekövetkeztével meg
kell állapodniok; egy völgyben nyugoszszák ki magukat, hol Dante több lélekkel
beszél hazájáról, s jóslatokat hall jövőjét illetőleg. Reggel ismét folytatják
a fáradságos, de az akarat növekvő ereje által mindegyre könnyebbülő utat; újra
egy kapun kell keresztülhaladniok, mely alatt egy angyal ét P-t, a hét bűn jelét,
nyomja Dante homlokára.* (* Purgatorium
IX.) Dante Virgíllel ismét körről körre mász fel (mert a purgatorium-hegy
dombora ellentéte a homorú okolnak), s mindegyik körben egy-egy P enyészik el
homlokáról. A gőgösek roppant terhek alatt haladnak fel, míg az út márvány
oldalaiba az alázatosság jutalmának s vétkük büntetésének példáit látják vésve;
az irigyek szemei sodronynyal vannak összevarrva, s hangokat hallanak, melyek
az ellenkező erények által üdvözülteket magasztalják. A haragtól a lelkek
fájdalmas füstben tisztulnak meg, s Dante előtt álmában nyilvánulnak a
jámborság sükerének, a szenvedélyesek balsorsának esetei, a renyhék futva
sietnek előre, s egymást a szorgosság példáival ösztönzik; a kapzsik arczczal
lefelé a földhöz vannak szegezve, az éhező sovány torkosok egy almával rakott
fa alatt haladnak el, a kéjben vétkezők lángban tisztulnak ki. Mindnyájan
reménylenek s dicsérik a gondviselést; mindnyájan készséggel felelnek Dante
kérdéseire, kinek Oderisi a hír mulékonyságát bizonyítja* (* Ugyan ott XI.) 82-117.), Bertinoro Guido
a Romagna és az Arno völgye szomoru állapotát festi* (* Ugyan ott XIV.), Virgíl maga a szeretet hatásait emeli ki.* (* Ugyan ott XVII.) Némely lelkek kérik,
hogy érettök imádkozzék, mikor a földre visszatér; Capet Hugó kikel elfajult
utódjai ellen* (* Ugyan ott XX.); a
luccai Bonagiunta költészetét dicséri* (* Purgatorium
XXIV. 58.); Statius, a ki épen akkor
szabadul meg, elbeszéli, hogyan lett keresztyénné Virgíl költeményei által* (* U. o. XXII. 66.), s megfejti Dante kérdését
az emberi lélek és test egyesüléséről. Midőn a lángokhoz ér Dante, visszaretten
és nem mer rajtok keresztülhatolni, de Virgíl állítására, hogy ez az utólsó gát
közte és Beatrice között, a tűzbe rohan*
(* U. o. XXVII. 40 és következők), s
mire föleszmél, a földi paradicsomot látja maga körül teljes szépségében.
Virgíl ünnepélyesen szabadnak nyilatkoztatja* (* U. o. XXVII. 143.), s most ő megy előre, míg egy folyó partjához
ér, melynek tulsó oldalán egy gyönyörü hölgy oldja meg kétségeit. Egyszerre új
világosság árad szét az erdőben, s egy rejtélyes díszmenet közeledik s áll meg
Dantéval szemközt* (* U. o. XXIX.),
középen pedig, sárkány vonta (…), Beatrice tűnik fel, virágokat szóró
angyaloktól s nemtőktől környezve.* (* U.
o. XXX. 19-33.) Dante Virgílhez fordul csodálkozásában, de Virgíl, nem
mehetvén be a paradicsomba, eltünt, s míg ő ezen megütközik, Beatrice
megszólítja. Szemére hányja hűtlenségét, tévedéseit, hibáit, s kényszeríti,
hogy azokat bevallva, bánatját könyeivel mossa le.* (* U. o. XXXI. 1-70.) Erre Dante Mateldától, a már elébb látott
gyönyörü hölgytől híva, Léthe folyamán áthalad, s Beatricét s a diszmenetet
követve, a sárkánytól vont kocsinak csodálatos átváltozásait szemléli* (* U. o. XXXII. 109-160.), a melyeket
Beatrice neki egy rejtélyes mondattal megfejt, s egyszersmind inti, hogy a mit
látott s hallott, irja meg.* (* U. o.
XXXIII. 31-78.) Azután egy másik folyamhoz érnek, melyben Dante
megförödvén, visszanyeri jó cselekedeteinek emlékezetét, s igy átváltoztatva,
„mint a növény, mely uj leveleiben megújul”, tiszta s kész a csillagokhoz
fölemelkedni.* (* U. o. XXXIII. 143-145.)
A paradicsom első énekében már magától
Apollótól s az isteni hatalomtól kér annyi erőt, hogy a boldog birodalomnak,
melynek Annak dicsősége, a ki mindent indít és áthat* (* Paradicsom I. l.), legteljesebben nyilvánul, s melynek képe agyában
van feljegyezve, csak árnyékát is leirhassa.* (* Paradicsom I. 23.) Ugyanazon szeretet, mely az égi köröket
forgatja, viszi fel Beatricét s őt is égről égre* (* U. o. I. 75.); emelkedését egyedül Beatrice szemeinek mindinkább
tündöklő fényéről veszi észre* (* U. o.
II. 128.), mely végre olyan ragyogóvá válik, hogy Dante csak az angyalok s
királynéjuk udvarának megpillantása után képes reá tekinteni* (* U. o. XXIII. 47.). Mindenik égben ama
boldog szellemeket látja, a kik életük folytán a megfelelő bolygó által
jelképezett erényt gyakorolták leginkább; a holdban a szüzességi fogadását
megszegni kényszerített Piccarda de’ Donati fejti meg a költőnek, hogy ámbár nagyobb
vagy kisebb érdemeik szerint a lelkek közelebb vagy távolabb állnak az
istenhez, s fényéből többet vagy kevesebbet látnak, mégis mindenütt paradicsom
van az égben, mindnyájan egyaránt boldogok, mert akaratjuk egy az Uréval* (* U. o. U. o. III. 70-90.); Mercur egében
a földi dicsőség után vágyódott Justinián császár mondja el a római sas
történetét, s támadja meg a guelfek és a ghibellínek hibáit* (* U. o. VI.); Venus csillagában az
életét szerelemmel eltöltött Martell Károly üdvözli régi barátját* (* U. o. VIII. 56.), s Cunizza, Ezzelino da
Romano huga, jósolja meg előre a páduaiak szerencsétlenségét; a napban a
bölcsek és tudósok lánglelkei állják körül Dantét, s aquinói szent Tamás és
szent Bonaventura gyönyörüen beszélik el szent Ferencz* (* U. o. XI.) és szent Domonkos* (* U. o. XII.) életét, egyszersmind követőik bűneit ostorozva. Mars
egében a hitért elesett hősök tűzkereszt alakjában tündökölnek* (* XIV. 100.), s köztök Dante őse,
Cacciaguida, mondja el dédunokájának származását* (* U. o. XV. 90.), s hogy Florencz minő egyszerű, erkölcsös volt az ő
régi jó idejében* (* U. o. XVI.), s
bátorítja, hogy számüzetése nyomorai közt szive el ne lankadjon, s ne féljen
mindent, a mit neki kijelent, a földön is nyilatkoztatni* (* U. o. XVII.); a Jupiterben az igazságot
szeretők lelkei egy koronás sas alakjában mutatkoznak, mely az egyes részeit
képezőket megismerteti, s kikel a föld gonosz kormányzói ellen*. (* A rosszul kormányozott országok közt
felemlíti Magyarországot is, a XIX. ének 141-dik sorában: „Oh boldog
Magyarország, ha kínzani többé nem hagynád magadat!”) Saturnus körében
damiáni szent Péter és szent Benedek szólnak a praedestinatióról, s a rosz
barátokat és papokat kárhoztatják; az álló csillagok egében az átszellemült
költő először látja meg teljes fényében „a rózsát, melyben az isteni szó hússá
s vérré változott, s a liliomokat, a melyeknek illatja a népet a jó útra
térítette.* (* Paradicsom XXIII. 73-75.)
A Szűz ismét eltünik, de a szentek csillagkoszorut képeznek, s szent Péter,
szent Jakab, szent János megvizsgálják Dante hitét, reményét, szeretetét.* (* U. o. XXIV. XXV. XXVI.) Erre szemei új
világosságot nyernek, s megismeri a boldog lelkeket, köztök Ádámot is; de
egyszerre elsötétedik tündöklésük, Beatrice elpirul, s szent Péter dörgő szózattal
átkozza helytartóit, kik temetőjét bűz csatornává változtatták* (* U. o. XXVII. 25.), kik pásztoröltönybe
rejtőzött éhes farkasok!* (* U. o. XXVII.
55.) Majd felszállnak mindnyájan együtt a legmagasabb mozdulatlan
empyreumba, hol Dante megismeri az angyalok természetét* (* U. o. XXIX.), s a létnek körré változott
virágos fényfolyama felett* (* U. o. XXX.
90.), fokozatonként, rózsa alakjában ülve látja a boldogokat mind, köztök
Beatricét is, s a legmagasabb sorban egy még üres, koronázott helyet, mely Henrik
császárnak van szánva.* (* U. o. XXX.
133-138.) Mellette most nem Beatrice többé, hanem szent Bernát áll, a ki a
bizonytalanság utolsó felhőit is szétoszlatja, s Máriát mutatja neki, a mennyek
királynőjét.* (* U. o. XXXI. XXXII.)
Dante lelke szent Bernáttal együtt a legszebb, legforróbb imádságok egyikében
emelkedik hozzája* (* U. o. XXXIII. 1-39.),
s az ő segítségével az örök világosságba, hol a Szent Háromság, az isteni s az
emberi természet egyesülése titkát átértve, Dante akaratát, vágyát örök öszhangba
hozza „ama Szeretettel, mely a napot s a többi csillagot indítja.”*(* U. o. XXXIII. 145.)
Igy végződik a Divina Commedia, az
emberiség, a természet végczéljánál. Tovább Dante nem mehetett; már igy is,
ámbár az egész paradicsom csupa fény, különösen az utolsó énekek ragyogása,
tündöklése annyival túlhaladja a szem véges erejét, hogy ez az egyéniség gyenge
fáklyáját alig birja bennök megkülönböztetni. De itt ez többé nem hiba. Hiszen
mennél inkább közeledünk istenhez, annál parányiabbakká törpülünk össze a
mindenséggel szemben! A pokol sötét, fekete levegőjében a szenvedélyek villámai
sokkal megrázkódtatóbban kápráztatják szemeinket; az örvény tükörsima felszinén
hatalmasan domborodnak ki az alakok. Itt találjuk a legnagyobb változatosságot,
mert míg igaz ösvény csak egy, tévut ezer van; itt az élet leghűbb képét, a
testet harczában a lélek, az ösztönöket támadásaikban az ész, a roszat
küzdelmében az erény ellen. A purgatorium méla, kedves; alaphangulata a
törekvés, a nőttön növekvő remény, mely végén repeső örömmé, bizonyossággá
változik. Itt már nincs helye az éles körvonalozásnak, a kirívó szineknek;
maguk a lelkek is aetheriebbek, nem oly kézzelfoghatók mint a pokolban; nem
ordítanak, kiáltoznak többé; halkan szólnak s danolnak, szinte elmosódnak a jóság
légkörébe, mely őket környezi. Végre a paradicsomban tisztán szellemiek; az
istenben élnek, s a különböző bolygókban alakjaik csak visztükröződnek* (* Paradicsom IV. 28-39.); a hangok
világában is túlnyomó a zenei elem* (* Schelling,
bölcseleti észleleteiben Dante felett.), s a boldogok énekei, melyekkel a
teremtőt dicsőítik, egyek és azonosak az égi körök harmóniájával.
Dante kortársai a Divina Commedia eme
harmadik részét fogták fel legjobban. Giotto, Orgagna a poklot nem tudták
képben ábrázolni; midőn megkísértik, ecsetjük zűrzavart, nevetséges
torzításokat fest; csak az angyalok s a szentek boldogságának, a paradicsom
rendjének birnak egész magasztosságában kifejezést adni. Ez az idők
szellemének, koruk álláspontjának volt természetes következménye. A
tizennegyedik század első felében diadalát ülte a scholasticismus; az emberi
ész meg volt magával elégedve, meg az eredményekkel, a melyekhez jutott.
Nyugalmas világnézetet alkotott volt magának; azt hitte, hogy az elméleti téren
a forradalmak korszaka lejárt, s nem is tér többé vissza.* (* Edgar Quinet. „Les révolutions de l’
Italie.”) De ezen béke csak rövid tartamu- s látszólagosnak bizonyult; a
világ haladása az eszményt úgy, mint a gyakorlati életet, új átalakulásokon
ragadta keresztül; az ókori irók tanulmányozása, a felfedezések, a reformátio
uj forrongást idéztek elő, mely maiglan sem csillapult le. Kétszáz évvel Dante
után Michelangelo már a „Pokol”-ból merített lelkesedést, kölcsönzött tárgyakat
vésőjének, ecsetének; hiszen életének legszebb napjai is oly viszonyok közt
teltek el, a melyeknek leirása benne méltán foglalhatott volna helyet. S ezen
előszeretet a Divina Commedia legkomorabb, de egyszersmind legerőteljesebb
része iránt fennmaradt napjainkig. Hiába! Még mindég a sötétben küzdünk, még
nem látjuk tisztán a remény csillagát, lépteinket még mindég a felbomlás, a
szétoszlás, nem a magasabb egység felé kell irányoznunk! De ha egyszer elveink
megszilárdulnak, ha biztos alapot nyerünk, melyen vallási, társadalmi,
tudományos életünk épületét bátran magasabbra emelhetjük, akkor méltányolhatni
fogjuk kellően Dante költeményének talán legszebb részét, a purgatoriumot is, s
benne az egyéni törekvésnek, az emberi haladásnak fogjuk örökké hű s igaz
jelvényét fölismerni.
V.
Dante szemeiben a költészet nem volt
csupán önczélu. Ő, a ki egynek tekintette a természetet, az emberiséget, a ki
egyesíteni kisérlette a művészetet, a tudományt, az erkölcsöt, czéljaikat sem
szakíthatta el egymástól; eszközök voltak kezében azon egy eredmény
létesítésére, „hogy az ezen életet élőket a nyomoruság állapotából elmozdítsa,
s a boldogság állapotába vezesse.” Maga irja ezt azon levélben, melylyel a
Divina Commedia harmadik részét pártfogójának és barátjának, Can Grande della
Scalának, ajánlja, s ebben teszi azt a megjegyzést is, hogy költeménye nem
egyszerü, hanem allegoriai, többértelmű. „Betű szerint, ugyanis, tárgya a
lelkek állapota a halál után; átvitt jelentőségében az ember, a mennyiben
akaratszabadsága által képességgel birván az érdem- s a vétekre, alá van vetve
a díjazó vagy a büntető igazságnak.”
Tehát a léleknek nemcsak halál utáni,
de már földi élete is ábrázoltatik a Divina Commediában. Az ember magában
hordja poklát és paradicsomát; lelkiismerete furdalásai, szabad szellemének
békéje büntetik s dijazzák. Hogy a fenevadakat legyőzze, hogy előtéleteinek,
tudatlanságának bilincseit széttörje, szüksége van az értelem s az atyái által
gyüjtött tudomány vezényletére, ezeket helyettesíti Virgil; s Beatrice mi más,
mint az isteni szeretet, a hitté vált rendíthetlen remény, mely a lelki
szabadságát elért embert buzdítja, hogy a tökélyesedés útján meg ne állapodjék,
hogy eszméit tettek által érvényesítse? S még igazabb a kép, ha Dantét az egész
emberiség, utját a világtörténet képviselőjéül tekintjük. Az erdő a kezdetleges
műveletlen durvaságot, a fenevadak az emberi nem állatiasságát, gőgjét,
irigységét, fukarságát jelentik; Virgil az ókori polgárosodás, bölcselmével és
költészetével; Beatrice a kereszténség, mely egyedül tette az embert képessé
földi kötelékeiből kibontakozva az ég felé fölszállni. az emberiségnek át
kellett és kell a poklon s a purgatoriumon, az erőszak, a háboruk, a viták
korszakán hatolni, lassan és fáradságosan; elébb-utóbb azonban mégis teljesítve
lesz a tudomány s a művészet föladata, s valóban ők fogják e földet
kormányozni; s akkor milyen gyors lesz a szellemi, anyagi jóllét emelkedése,
milyen könnyü, fájdalmas erőlködés nélküli az egyetemes haladás!
De ezen átalános erkölcsi allegoria nem
az egyedüli a Divina Commediában. szoros összefüggésben van vele egy másik,
politikai természetü, mely a legcsekélyebb részletekig terjed. A kik ezt
tagadják, nem veszik tekintetbe, hogy Dante hitvallomása szerint a császárság
olyan szent mint a pápaság, s a római szék világi hatalma hazája bajainak első
és fő kútforrása. S mit jelenthetnének
mást Beatrice kocsijának átváltozásai* (* Purgatorium
XXXII. 109-160.), mint a császárság s az egyházi hatalom sorsát? S az agár
alatt, a kiről Virgil jósolja, hogy az éhes farkast vissza fogja űzni a
pokolba, a honnan támadt* (* Pokol I. 110.),
s a rejtélyes „Ötszáztizenöt” alatt, a ki a franczia királyt jelképező óriást,
s a vele házasságtörést elkövető szent széket meg fogja büntetni* (* Purgatorium XXXIII. 43-45.), lehet-e
mást érteni mint valamely dicső vezért, a ki gyarapítani fogja a császárság
megfogyott erejét, s visszaadja a földi kormányzatnak, a mit az egyház tőle
bitorolt? S az egyes köztársaságok, fejedelemségek elleni keserü panaszok* (* Pokol XXI. 40. XXV. 10. XXXIII. 79. 151.
Purgatorium XIV. 43-54.), s a saját hőn szeretett, kedves szüfölde ellen
szórt átkok* (* Pokol XXVI. 1-3.) nem sejtetik-e, hogy a költő szűkkeblü
municipalis villongásaikban látta terveinek, eszményének fő akadályát, talán
sirját?
Életében ugy is volt. De a lángész
gondolatjai nincsenek földi porához lánczolva; az eszméket, melyeket maga nem
létesíthetett, a Divina Commediában kifejezve, átadta gyermekeinek, unokáinak.
De se gyermekei, se unokái nem értették meg; a szürkületre akkor nem a nap,
hanem az éj következett be Olaszországban. A költemény ugyan bánatra és
csodálatra gerjeszté a florenczieket; s ők, ötven évvel Dante halála után,
mintegy elégtételt akartak hálátlanságuk- s igazságtalanságukért adni, s a
Divina Commediát a templomban magyaráztatták a népnek. E végre meghívták
Boccacciót, Olaszországnak akkor legnagyobb s legünnepeltebb iróját, a ki el is
fogadta a tisztséget. De Boccaccio a szépben, a művészetben már csak mulatságot
látott; érezte a nyelv tökélyét, kiemelte az alak egyes szépségeit; de Dante
mélyebb szándékairól, művének örök becsü tartalmáról, eszméiről, fogalma sem
volt.
Század század után mult el, s
Olaszország erkölcsileg és anyagilag egyre sülyedt, s kevésbé mind kevésbé
értette költőjét. A lelkesedés, a szilárd kitartás, melyek jellemének
fővonásait képezték vala, még egyszer mutatkoztak Florenczben, szabadsága
végnapjaiban, midőn 1530-ban a város egymaga állt ellen V. Károly császár s
VII. Kelemen pápa egyesült erejének. De ez a láng utolsó fellobbanása volt; a
tizenhatodik és tizenhetedik századok folytán a spanyol uralomnak, a franczia
befolyásnak, s a Medicik hizelgő kényuraságának sikerült minden jó izlést megrontani,
minden nemesebb érzelem nyilvánítását elfojtani. A szoltai Accademia della
Crusca a Divina Commediában csak a jó szavak, eredeti szólásmódok tárházát
látta; a költemény alkatát barbárnak, eszméit őrülteknek nyilatkoztatta. A
tizennyolczadik század közepén végre ismét virradni kezdett a hajnal; a
férfiasodó, nemzetiebb irodalom ismét virradni kezdett a hajnal; a férfiasodó,
nemzetiebb irodalom ismét Dantéhoz fordult, az ő műveit tanulmányozta, a Divina
Commediát állította fel mintaképül.* (* E
tekintetben különösen Parini és Gozai tettek érdemeket.) Azóta a figyelem
növekvő arányban irányult feléje; költészetbeli érdemeiről áttért erkölcsi
oldalára is; a németek vetélkedni kezdtek az olaszokkal a hibás szövet
javításában, a homályos helyek értelmének felderítésében; Witte s Ugo Foscolo kimutatták
összefüggését szerzője egyéb munkáival, s iparkodtak szellemébe mélyebben
behatolni. S most egy nemzet kéri Dantétól jelszavát, s tiszteli mint első,
mint legnagyobb apostolát.
**
Dante jóslatai lassanként
beteljesednek; polgárosodás fejlődésében eléri eszményképét, s azon tul is fog
fejlődni. De azért költeményének becse megmarad. Szebb lesz a világ, kétségen kívül,
s tökéletesebb, midőn haladásának végpontját eléri; de a Teremtő azon parancsa,
mely először különítette el a világot a sötétségtől, nem kevésbé fönséges,
magasztos, mint ama szava, mely örökre szét fogja választani a jót és a rosszat
az utolsó ítélet napján.
PULSZKY ÁGOST
*) Most, midőn a nagy költőkirály hatszázados születési ünnepe következik, érdekesnek tartottuk e tanulmányt közrebocsátni, mely egyaránt tanuskodik a szépreményű natal (sic) iró jeles tehetségéről és kitünő szorgalmáról. Szerk.
Forrás: Koszorú 3. évf.
Első félév 20. sz. 1865. máj. 14.
