2022. jan. 13.

Dante*


 (Az eredeti helyesírás megtartásával!)


I.

                   Egy gyönyörű skandináv monda szerint, az elesett hősök sírjait felettök égő láng jelöli. Közös sír az idő, a melybe mindnyájan leszállunk; csak az isteni szikra, mely nagyjaink kebleit áthevítette, marad meg s lobog fel emlékük felett; az emberi nem hősei, kik ezrekért éltek, ezrekért haltak, haláluk után is világítanak és melegítenek, s az ismeretlen’ éjében utánok törekvőknek tűznyomokat hagynak hátra a haladás ösvényén, melynek czélját ők annyival elébb érték el.

         Májusban hatszáz esztendeje lesz, hogy Dante született. Korában honfitársai közől legtöbben nem értették, ábrándozó pártembernek tartották, egyrészről halálra itélték, csontjait kiátkozták* (* XXII. János pápa 1328-ban, követe, Bertrando del Poggetto bibornok által), másrészről tanácsait elvetették* (* Pokol VI. 73.), lenézték, kigúnyolták. S most ugyanazon Florenczben, hol élve megégették volna, ugyanazon Olaszhonban, hol szüntelen üldözve nyugalom nélkül kellett barangolnia, hol megtanulta „milyen sós ízű az idegen kenyér, és milyen kemény út a föl s alá járás más ember lépcsőin,”* (* Paradicsom. XVII. 57-59.) emlékének méltó megünneplését községileg elhatározták, s lelkének, mely még tán örök boldogsága közepett is forró szeretettel tekint vissza szép szülőföldére, eszméinek létesítése által megadják ama békét, melyet e földön  hiában keresett. A mi idejében fennállt, mind ledőlt; a világ azóta fejlődésének új korába lépett, az akkori szenvedélyek elhamvadtak, az akkori tudomány elavult; egyedül Dante hire, s a mi több, hatása nőtt, terjedt; ő többé nem Olaszországé kizárólag, hanem Európáé; s ha munkái hazájában évről évre új kiadásokban jelennek meg, angolul, francziául és németül is olvashatnak és csodáltatnak, s különösen Némethonban a Divina Commedia, Dall’ Ongaro állítása szerint, magyarázva vagy lefordítva, már hetvenkétszer adatott ki.

         Nálunk még egyszer sem. Míg Petrarcának és Tassónak, nagy és örök szépségü ugyan, de inkább a páratlan alakérzet s finom műveltség, mint a lángész benső ereje által kitünő költőknek, befolyása irodalmunkban több helyütt mutatkozik, addig Dante, kitől mind a ketten sokat kölcsönöztek, s a kit utánozni siker nélkül törekedtek, Magyarországban majdnem ismeretlen. Császár Ferencz lefordítá fiatalkori első művét, a Vita Nuovát* (* Allighieri Dante Új Élete. Szerző életrajzával és jegyzetekkel kisérve Császár Ferencz által. Pest. 1854.) Arany egy költeményt írt róla* (* Kisebb költeményei II. köt. 44. l.), a Budapesti Szemle egy tanulmányt közlött felőle franczia után* (* XVIII. kötet LX. füzet.) másutt van megemlítve.

         Pedig ha saját hazáján kívül van ország, melyre nézve Dante különös érdekkel bir, ez Magyarország. Alig ötven éve, mióta itt azon feladathoz fogtunk, melyet ő Olaszországban egymaga végzett. még most is nemzetiségünk szilárdítására törekszünk, mint Dante az olasz nemzetet törekedett megalapítani; s ugyanazon eszközt, a hazai nyelvet, választottuk, melyet ő annyi sikerrel használt. Még emlékezetünkben vannak a nyelvújítási viták, s részben most is folynak; Dante könyvében „De Vulgari Eloquio” az elméletet is elénk tárja, a mely szerint e tekintetben eljárt. S még ha a politikai térre lépünk is, ugyanazon állást foglaljuk el mint a nagy florenczi; a jogfolytonosság védőinek meg kell hajolniok a lángész előtt, a ki a tizennegyedik század kezdetén már kimondja, hogy „az államjogok csak az idő végével enyésznek el, és nincsenek semminemü elévülésnek alávetve;”* (* 1311-ben kelt levelében a florencziekhez.) s az alkotmányosság emberének lehet-e elvét szebben kifejezni, mint Dante, a ki honfiainak ezt irja* (* 1310-ben kelt levelében az olaszokhoz): „Ébredjetek tehát mindnyájan, és fogadjátok királyotokat Olaszország lakói, magatokat nem egyeduralmának, hanem, mint szabad emberek, kormányzatának vetvén alája!”

         Különben, mikor örök becsü igazságokról, szépségekről van szó, mikor a lángész műveit szemléljük, nem kellene a múlékony érdekre, s pillanat körülményeire tekintenünk. Midőn felpillantunk a felhőtlen égre, s a derült, tiszta kék boltozatban lelkünk fölebb-fölebb emelkedik, s a tündöklő nap szivünket is fénnyel tölti be, vagy midőn a hold szűz világa s a csillagok tűzsugarai, melyeket a végtelenbe szétlövellnek, önkénytelen áhítattal árasztanak el: nem gondolunk arra, hogy általuk egy kevés lámpaolajat is megtakaríthatunk. Igy van ez Dantéval is. Hiszen ő nekünk mindenkor tanulságos, mindég hasznos és becses; mert, mint Shakspeare és Homér, olyan ő, mint a természet maga; mennél alaposabban, mennél mélyebben tanulmányozzuk, annál többet sejtünk benne a mit még nem tudunk, annál inkább növekszik vágyunk őt teljesen ismerni. Valamint az igazság örökké egy és ugyanaz, úgy Dante költeménye sem változik; de az ember halad, s minden okból több és több következést lát fejlődni, s minden szépségben új meg új szépségek csiráit fedezi föl, épen mint a nagy költő maga, ki, mennél inkább közeledik a mindenség kútfejéhez, annál gyönyörübbnek látja a paradicsomot, annál üdvözítőbbé lesz vezetőjének, Beatricének, isteni mosolya.

         S Dante nemcsak mint költő, hanem mint ember is egyike a legnagyobbaknak, mert ő magában egy egész nemzetet személyesít. Soha nem volt nemzet még úgy képviselve, egyénítve, mint az olasz eddig Dantéban. Népének szenvedései, dicsősége, törekvései, mind, mind föllelhetők benne, s nemcsak műveiben, de életében is. Elannyira, hogy ha netalán valamely végzetszerü eset által munkái elvesztek volna, könnyen mythoszi alaknak vélhetnők, melyet a nép képzelete alkotott, mintegy saját történetét, saját érzelmeit tükrözve vissza. S ama megmérhetlen bút, mely lelkével csaknem azonossá vált, melyet még a paradicsom dicsősége s ragyogása sem képes egészen elfödni, meríthette-e Dante máshonnan, mint hazája jövő szenvedéseinek sejtelméből? s ama könyfolyók, a melyeken a öltőnek át kell haladnia, vajon nem a nemzetek Niobéjának szemeiből eredtek-e?

         A mi azonban Dantét leginkább jellemzi, a miben Olaszország géniuszát leghűbben kifejezi, az visszatarthatlan törekvése az egység felé. Ez a latin fajok jellege egyátalában, s másutt a központosítási szellemben nyilvánul. De az olaszoknál határozottabb alakot ölt, s a nemzet alapgondolata, lételének első föltétele. Az olasz történet és bölcselem, vallási felfogás és költészet mind ezen eszméből indulnak ki, s egyedül ez nyujthatja a kulcsot Machiavelli kétségbeesett materialismusához, s Campanella fellengző álmaihoz, VII. Gergely pápa s gróf Balbo egyházi szellemükhöz ugy, mint bresciai Arnold s a Giovine Italia forradalmi kisérleteihez. S az egység Danténak is jelszava; egy az isten, és egy a világ s az emberiség; egyesíteni kell az elméletet és az életet, egyesíteni a költészetet s a tudományt, egyesíteni minden előtt a nemzetet magát. Ezen eszmének élt ő, s ezen eszme mellett küzd s tanuskodik tetteivel, irataival. Nem is lehet életét irataitól elszakítani; Dante egy egész, melyet nem lehet feldarabolni, s ha külön tekintjük egyes műveit, csak csonka tagjait látjuk egy gyönyörü szobornak. Hogy munkáit érthessük, elébb életével kell megismerkednünk, életével, melyben kora, tudománya, hite megtestesítve tünnek elé, s melyről Aranyunk méltán mondhatja, hogy előtte:

„Az ember, a költő (mily bitang ez a név!)

Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti;

És mintha lábait szentegyházba tenné,

Imádva borul le, mert az istent sejti.”

 

II.

 

         Született Alighieri Dante* (* E név Durante röviditése) saját tanusága szerint Florenczben* (* Paradicsom. XXV. 7. Pokol. XXIII. 94.) az 1265-ik év* (* Pokol. I. l.) május havában* (* Par. XXII. 110.). Családja nemes volt, de sem igen régi* (* Par. XV. 140. XVI. 45.), sem gazdag. Atyja Alighiero Degli Alighieri, jogtudós, guelf létére, úgy látszik, még száműzve volt mikor fia született, s csak egy évvel később tért vissza családjához. Mielőtt azonban a gyermek felserdült, ő is, neje is, Donna Bella, meghaltak, s az árva a jó nevelést, a melyben részesült, alkalmasint Brunetto Latininak* (* Egyike az első olasz iróknak, Florenczben nagy tekintélyre vergődött ember. Született 1220-ban, meghalt 1294-ben. Legnagyobb művét francziául irta: „Le Trésor” czim alatt.) köszönhette, a kihez nagy költeményében maga e szavakat intézi* (* Pokol. XV. 80-85.): „Ha beteljesednék minden kivánatom, kegyed még nem volna az emberi életből száműzve; mert szivembe van vésve s most is bánatossá tesz drága és jó atyai képe, mikor a világban néha-néha tanított, az ember hogyan örökíti meg magát.” Későbbi időkben, mint a nagy férfiak emlékével rendesen történik, mindenféle csodás mesék kerengtek születéséről és gyermekségéről; de kortársai tanuságából is tudjuk, hogy korán adta lángeszének jeleit, s ha már fiatalságában nem tanul vala egész erőfeszítéssel, később honnan merítette volna bámulandó ismereteit, melyekkel korának minden tudományát átkarolta, midőn elébb a boldogtalan szerelem keserve, majd a politikai zavarok bajai, a számüzetés, a hajléknélküli barangolás emésztő gondjai minden idejét elfoglalták, lelki nyugalmát feldúlták? Fiatalkori komoly iránya, nemeslelküsége kitünik abból is, hogy gyermekbarátjai szintén honuknak legjelesebb férfiaivá nőttek, mint Cavalcanti Guido, ki a költészet s bölcselet terén egyedül csak őnála állt alább, és Giotto, az újkor festészetének alapítója; kikkel való benső barátságát csak a halál szakította meg.

         Florenczben szokás vala a természet újjászületését, a tavasz virulását, vígan ünnepelni meg. Dante alig volt kilencz éves, midőn egy ilyen alkalommal meglátta a nála kevéssel fiatalabb, Beatrice Portinarit, Folco Portinarinak, Florencz egyik leggazdagabb polgárának leányát. Maga beszéli el Vita Nuovájában* (* Vita Nuova I. §. Purgatorium XXX. 42.), hogy a mint szemei lelkének dicső hölgyét gyermekded, illően diszített öltözékében megpillanták, életének szelleme megrendült szivében, mely rögtön el lőn a szerelemnek jegyezve. Igy támadt ama szenvedélye, melyben szive először nyilt meg, „s illatját szétbocsátá, mint a rózsa, mely zárva nem maradhat”* (* Convito IV. 27. §.), s mely keletkezésétől fogva tiszta, magasztos, mint az égi fátyol, mely a purgatoriumban a földi salakjától még nem ment költő elől eltakarja* (* Purg. XXX. 30 és 60.) Beatricét, ki megérdemelte, hogy Dante elmondja róla, hogy „mikor szeretettje bárhol megjelent, nem maradt neki, üdvözlésének reményében, egy ellensége is, sőt a testvéri szeretet lángja annyira áthatotta, hogy megbocsátott mindenkinek, a ki netalán megsértette.”* (* Vita Nuova XI. §.) S midőn kevéssel utóbb, 1290-ben, Beatrice meghalt, szerelme nem szünt meg, nem lankadt el, hanem egybeforrt a költő lelkével, s küzdelmeiben bátorította, fáradságaiban buzdította* (* Pokol II. 105.), s fenntartá őt szenvedéseinek tűzpróbáján keresztül.* (* Purgatorium XXVII. 35.) Mikor pedig az élettől megviselve, a múlékony nap gondjaitól elfordulva, örök művének alkotásához fogott, s már cask az ember végczélját tekintette: akkor sem feledkezett meg Beatricéről, ki iránti szerelme annyival felette állott egyéb érzelmeinek, mint a nap a felhőknek, melyek ragyogását előttünk néha elhomályosítják; s kedvesét majd a bölcsészet, majd a hit jelképévé emelve, fényesen beváltotta egykori igéretét, hogy „Istensegítségével azt fogja róla elmondani, a mi még sohasem volt elmondva egy hölgyről sem.”* (* Vita Nuova XLIII. §.)

         De ha életének későbbi szakában, mikor „a fájdalmas szegénységet lehellő száraz szél őtet, mint a vitorlát és kormányrudat vesztett hajót, különböző kikötőkbe, sziklákra és partokra hajtotta volt a lét nagy tengerén”* (* Convito I. 3. §. Paradicsom I. 113.), s már megtanulta, „hogy a világi zaj nem egyéb, mint szélfuvallat, mely majd innen jön, majd onnan, s nevét csupán azért változtatja, mert változik iránya”* (* Purg. XI. 100-103.), Dante annyira eszményítette Beatrice emlékét, hogy hölgyének még valaha léteztét is kétségbe lehetett vonni: ifjusága delén nem birt, nem birhatott annyi megadással, hogy halála miatt kétségbe ne essék. S midőn búját a tudományba akarta temetni, midőn elhatározta, hogy érdemessé teszi magát kedvesének angyali szeretetére is, oly hévvel látott a tanuláshoz, hogy beteg lőn belé. De lelki ereje lassanként győzött; a bölcsészet visszaadá nyugalmát, s a siker, mely Vita Nuovájának, szerelme gyöngéd és költői történetének megjelenését kisérte, csakhamar új munkára buzdítá. Másrészt,  barátjai és rokonai unszolására, nőül vevé Gemma Donatit, a kitől több gyermeke született; de a házassága, úgy látszik, hidegen és csendesen folyt le, s inkább társadalmi kötelesség teljesítése volt, mint a szív érzelmei meghallgatásának eredménye. Sok évvel számüzetése után magához hítta fiait, de anyjuk talán már nem élt; férje semmi esetre nem látta többé.

         Azonban szerelme lángjai, majd könnyei, s tanulmányainak önkéntes fáradságai nem feledtették el Dantéval hazáját. S mint később Michelangelo és Machiavelli, ő is, a legolaszabb olasz* (* Balbo. Dante élete.), feltüntette hona szellemének sokoldaluságát; s harczmezőn és tanácsban egyaránt az elsők közt foglalt helyet. Részt vett 1288-ban az Arezzo elleni háborúban* (* Pokol XXII. 1-10.), részt a következő év folytán a campaldinói diadalban* (* Leonardo Bruni. Dante élete.), honnan a florencziek kétezer ghibellín fogollyal tértek haza. Később, miután 1282 óta a népies irányu köztársaság kormányzatához csak olyanok szólhattak, kik a kereskedők vagy mesteremberek czéhjeihez tartoztak, magát az orvosok és gyógyszerészek testületébe iratta be, s tagja lőn 1295-ben a felsőbb tanácsnak is.* (* Fraticelli. Dante élete, V. fej. Dante tizennégy állítólagos követsége azonban, melyek ezen korszakba érnének, csak a hirhedett irodalmi hamisitó, Filelfo Mario, igen kétséges hitelességén alapul.) Végre 1300-ban, harminczöt éves korában, egyikévé választatott a három perjelnek, kiknek kezeiben, a város akkori szervezete szerint, a főhatalom két-két hónapra öszpontosult.

         Florencz ez időben anyagi virulása tetőpontján állott. Hajói szabadon kereskedtek minden tengeren, iparosai elárasztották egész Európát termékeikkel, gazdag bankárjaihoz még az angol és franczia királyok is folyamodtak kölcsönért. Vetélytársa, Pisa, a génuaiak ellen elveszett melóriai tengeri ütközet óta elgyengülve, a kisebb toscan városok a campaldinói csatában leverve, nem voltak többé akadályok útjában. A császárság szine alatt feudális előjogaikért küzdő ghibellín nagy családok utólszor győztek Montapertonál 1260-ban* (* Pokol X. 51.), s közép-Olaszországban elvesztették már minden jelentőségüket s a süker minden lehetségét. Az akkor a guelf párttal szövetkező demokratikus elem mindenütt diadalmaskodott, s ha Dante 1300-ban talán azt hitte, hogy Olaszország békésen fejlődhetik, idegen befolyástól mente, ezen reménye, a kedvező körülményeket tekintve, nem volt minden alap nélküli.

         Csalatkozott. A győzelem után uj villongások támadtak a csak a veszély órájában egyesült köztársaságban. A pistoiai foglyok viszályai átszálltak ellenségeikre is, a „Fekete” és „Fehér” pártelnevezések egészen uj jelentőséget nyertek Florenczben. A pápához és a franczia befolyáshoz szító aristocraticus feketék élére a dölyfös, zsarnoki, uralmi vággyal és gőggel eltelt Donati Corso állt; az úgy látszik nemzetiebb irányu fehérek közt Cerchj Vieri és Cavalcanti Guido neveik tünnek ki. Dante is ezekhez vonzódott, de mint perjel részrehajlatlan akart lenni; s midőn a pártoskodás a közcsendet kezdé háborgatni, úgy az egyik mint a másik fél vezetőit száműzte. Utóbb, kormányzata idejének eltelte után, visszatértek mindnyájan, de, különösen a feketék, halálos gyülölettel telve iránta.

         Épen akkor, 1301-ben, időzött Bonifácz pápánál valoisi Károly, szép Fülöpnek, a franczia királynak, öccse, Szicziliát az aragoniai királyoktól visszahódítani indulván. A feketék tehát a pápához folyamodtak, engedné meg, hogy Károly Florenczbe jöhessen, békítő követ czime alatt, „fegyver nélkül, s csak azon lándzsával, mellyel Júdás harcolt”* (* Purgatórium XX. 73.). A florenczi kormány csakhamar átlátta a veszedelmet, és sietett Rómába elküldeni Dantét, hogy a fenyegető vihart elhárítsa. Dante, mintegy sejtve, hogy utólszor látja szülőföldét, kezdetben habozott: „ha megyek, ki marad? s ha maradok, ki megy?” de látván, hogy tanakodásra nincs idő, csakhamar engedelmeskedett. Rómában a pápa „hosszú igéretekkel, s rövid teljesítéssel”* (* Pokol XXVII. 110.) hitegette, tartóztatta; ez alatt a franczia Florenczbe sietett; azt, mintha ostrommal vette volna be, feldúlta; s pár hónapi tartózkodás után, a kimerült várost a feketéknek általadva, tovább állt.

         A szomoru hír vételére Dante rögtön utnak indult, de alig ért a határhoz, midőn meghallotta, hogy 1302. január 27-én, puszta mendemondán alapuló ítélet folytán, javai elkoboztattak s maga számüzetett. De ezzel még nem elégedtek meg a feketék, s negyven nappal utóbb Cante Gabrieli, a részrehajló biró, az élve való elégettetés büntetését mondta ki reám, minthogy nem jelentkezett, magát gyalázatos és hazaáruló ellenségei előtt igazolni. Ezen uj csapást Dante Sienában tudta meg, honnan Arezzóba ment, szintén számkivetett társaihoz; s itt kezdődik husz évi bujdosásainak története, melyek alatt „el kelle hagynia mindent, a mihez leghőbben ragaszkodott.”* (* Paradicsom. XVII. 55.)

         Eleinte a többi számüzöttekkel tartott s velök együtt megkisérlette fegyveres erővel Florenczbe visszatérni. De azok csak személyes sérelmeiket emlegették, csak magán érdekeikkel törődtek, s nem birták felfogni a nagy eszmét, a melyért Dante küzdött. A hazafi, a ki meggyőződésének kész volt mindent feláldozni, elszakadt tehát tőlük, s igazságának öntudatában visszavonulva, tanulmányainak élt, bármint fájhatott lelkének az, hogy még szerencsétlensége társai közt is elszigetelve, egyedül áll.* (* Paradicsom. XVII. 62.) Elment Bolognába az egyetemre, majd a Lunigiában talált egy ideig vendégszerető védnököket, a két Malaspina őrgrófot* (* Purgatorium VIII. 133. és következő sorok.); de itt sem maradhatott sokáig, s tova barangolt, Pádnába, a Romagnába, s ismét Toscanába, halhatatlan munkáit irva, s eszméit, elveit terjesztve. Ezen keserü bujdosásokban szerezte ő ama tapasztalásait, ama mély emberismeretét, mely műveit jellemzi s lehetségessé tette, hogy a legcsekélyebb részletekre kiterjedő igazság s valóság szinét fentartsa a Divina Commediában, élete munkájában, melynek első része, a Pokol, 1309-ben, mikor Dante a párisi, s talán az oxfordi egyetemet is meglátogatta, hihetőleg már elkészült.

         Párisból örvendetes hír hitta vissza Olaszországba. A császár, VII. Henrik, két évi hosszas habozás után , végre eltökélte magát, hogy Rómába indul s magát megkoronáztatja; a pápa, V. Kelemen, nemcsak hogy nem ellenezte tervét, sőt még „apostoli áldásának világával is felvilágosította.”* (* Dante levelében az olaszokhoz.) Valósulnak tehát Dante leghőbb vágyai, reményei; a földi hatalom ujra öszpontosúl a császár kezeiben, a világ özvegy királynője visszanyeri férjét* (* Purgatorium. VI. 113.); a római szent, kegyes, dicső nép* (* De Monarchia. II. 5. §.) ujra békét, egységet fog a pártokra szakadt, megromlott világnak adni!* (* Levelében az olaszokhoz.) Majlandba sietett az udvarhoz; egy kiáltványt írt Olaszország királyaihoz, herczegeihez, grófjaihoz, népeihez, melynek minden sora szeretetét és örömét lehelli. El lesznek feledve a hibák, a bünök; a kik sírnak, megvigasztaltatnak; Péteré lesz a mi jog szerint az övé, Caesaré, a mi hozzá tartozik!* (* Levelében a florencziekhez.) De az olasz pártok nem hallgattak reá, a guelfek és ghibellinek egyaránt gyanusították a részrehajlatlan császárt, a lombard városok fellázadtak, Florencz ellentállt. Dante, a ki gyűlölni is tudott mint szeretni, egész haragjával fordul most az istentelen város ellen* (* Levelében a florencziekhez.), s az Isten bosszuló kardjával fenyegeti „a kigyót, mely anyja keblét marja”, „az elvetemült gonosz gyermeket, a ki vérfertőztető öleléseivel akarja a pápától, az atyák atyjától, a császár elleni harczba való beléegyezést kicsikarni!” De ime, Henrik maga is ingadozik, nem tudja merre induljon; Dante bátorítja, híjja* (* Levelében a császárhoz.); hiába, már késő! a császár visszaveretett, s 1313. augustus 24-énmeghalt. S a költő újolag bujdosásnak indul.

         De ő már „négyszögü volt a sors csapásaival szemben”* (* Paradicsom. XVII. 24.), s szenvedéseivel együtt hitének ereje is növekedett. „Mint az ág, a mely csúcsát lehajtja a szél rohamában, s azután fölegyenesedik önereje által mely fölemeli”:* (* Parad. XXVI. 85.): úgy Dante lelke is fölegyenesedett a vihar után, s mikor 1314-ben a bibornokok Kelemen pápa halálával uj választásra összegyültek, ifjukori tüzzel irott levélben felszólítja őket, hogy olaszt tegyenek pápává, a ki Rómában lakjék, a szent városban, melyet tisztelni kell, mint a polgárosodás kútfejét.* (* Levelében a bibornokokhoz.) De ismét az ellenpárt győzött; az apostoli székbe a franczia XXII. János emelkedett, s „Péter helye üres maradt az Isten tekintete előtt.”* (* Paradicsom XXVII. 24.)

         Olaszországban is szerencsétlenül alakultak a viszonyok. Uguccione della Faggiuola, Lucca hősies ura, kinek Dante a Divina Commedia első részét ajánlotta, megveretett, s a költőnek nem maradt egyéb hátra, mint felső Olaszországban keresni menedéket, mit Veronában, Can Grande della Scala udvarában, meg is talált. Ott szoros barátság fejlett a nemeslelkü fejedelem és a számüzött közt, s ez utolsó éveit békében tölté, paradicsomát irván, mindég azon benső reménnyel, hogy „a szent költemény, melyhez az ég és föld nyujtottak segédkezet, s mely több éveken át tette sápadttá, legyőzi a kegyetlenséget, mely kizárva tartja a szép akolból, hol mint bárány aludt, ellensége a farkasoknak, melyek háborgatják; s hogy ő más arczulattal s más hajdísszel fog visszatérni, s keresztelő kútjánál fogja költői babérkoszorúját fejére tenni.”* (* Paradicsom XXV. 1-9.) De ezen utolsó vágya is megtagadtatott. Veronából 1319-ben eltávozott Ravennába, honnét duido da Polenta kérésére Velenczébe ment békekövetül. Az egyességet nem sikerült létrehoznia; Dante visszasietett küldőjéhez; de alig ért Ravennába, midőn a mocsáros vidéken kapott betegség következtében 1321 september 14-én meghalt. Guido illően megsiratta s eltemette, fiai s barátjai megvédték hamvait a holtakat is üldöző papi düh ellen, s azok még most is ott nyugosznak, a minoriták templomában, hazája hálátlanságának, lelke hajthatatlanságának emlékei.

         A florencziek 1316-ban bűnbocsánatot igértek volt neki, mint a többi számüzötteknek, nyilvános bűnbánat föltétele alatt. Társai engedtek, Dante nem. „A tiszta öntudat pajzsa alatt rendületlen állott, mint a torony, melynek csúcsa nem ingadoz, akármint fújjon a szél”* (* Pokol XXVIII. 117. Purgatorium. V.) és közbenjáró barátjának büszkén felelé: „Ez tehát a dicső út, melyen Alighieri Dante, szinte tizenöt évi számüzetés szenvedései után, hazájába visszahivatik? Ezt érdemelte mindenki előtt nyilvános ártatlansága? Ezt izzadsága s a folytonos tanulmány fáradalmai? Távol legyen a bölcsészetben otthonos férfiutól a földi szív szolgai alázatossága; távol az igazságot valló embertől, hogy, miután sértéseket szenvedett, a sértőktől, mintha jóltevői volnának, saját pénzén váltsa ki magát! Nem ez a hazába való visszatérés útja; de ha más kinálkozik, mely Dante hírét és becsületét nem sérti, rögtön elfogadom. Ha pedig ilyes út, a melyen Florenczbe lehessen menni, nincs, sohasem térek Florenczbe. Hiszen a nap és a csillagok fényét mindenütt láthatom; hiszen a szép igazságról gondolkozhatom mindenütt az ég alatt, kivévén ha magamat dicstelenné, sőt megvetendővé teszem a nép és Florencz városa előtt! A mindennapi kenyérben pedig nem fogok szükölködni.”

         Dantének ezen törhetlen szilárdsága képén is szemünkbe ötlik. Magas volt, barna, fekete szemmel s hajjal, hosszú, de nemes szabásu ábrázattal. Fitalkori képe, barátja Giotto által festve, megvan Florenczben, a Bargellóban; megvan a gypszlenyomat is, melyest rögtön halála után vettek arczáról Ravennában, komoly, kor s gond megviselte vonásaival a küzdelmek bensőségéről, a fájdalmak mélységéről tanuskodván, melyek az oly fogékony lelkü* (* Pokol. XXVIII. 117. Purgatorium. V.) szerelemmel és reménnyel eltelt ifjat, a Vita Nuova költőjét, ama búskomorférfiúvá változtatták, kinek egyetlen szava dicsőségre emelt, örök gyalázatra kárhoztatott, s kiről, a mint Veronában az utcán elhaladt, a nép azt mondá: „Ime az ember, ki a pokolban volt!”

 

III.

 

         Dante munkái nem hír és dicsőség utáni sovárgásból eredtek. Keveset törődött azzal, mit beszélnek az emberek* (* Purgatorium V. 13.); s midőn tizennyolcz éves korában szerelmétől ösztönözve megirta első sonettjét* (* Vita Nuova III. §.), még nevét is eltitkolta, s csak egy igaz, rokonszenves barátot keresett, a ki érzelmeinek rejtélyeit megfejtse. Kilencz évvel utóbb kiadta Vita Nuováját, ama szerelemnek álmát, melyet isten választottjainak küld, hogy földi bajaik közt hitüket az életben, szellemük halhatatlanságában el ne veszítsék, - s melyben már sejtjük, hogy előtte kedvesének ravatala nem más, mint a paradicsom bölcsője. Később közzé akarta bölcsészeti tanulmányainak eredményeit tenni a Convito-, azaz Lakomában, melyet tizennégy, erkölcsi kérdéseket megfejtő, Canzonéjának, költeményének, magyarázata alakjában tervezett. „Mert – ugymond a bevezetésben – minden ember természet szerint barátja minden más embernek; s miután minden barát, annak, a kit szeret, hibáit fájlalja, azok, kik amaz asztalnál ülnek hol az angyalok kenyerét eszik, szánalommal tekintenek a többiekre, kik állatokként fűvel és makkal táplálkoznak. S minthogy a szánalom a jótétemének anyja, az, a ki valamit tud, mindég bőkezűen ád kincseiből a valódi szegényeknek, és mintegy élő forrást képez, melynek vize emezek természetes szomját oltja.”* (* Convito I. l.) E mű azonban, melynek két könyvét Dante Florenczben irta, kettejét száműzetésében, befejezetlen maradt; de még igy is a meglepő gondolatok s a ragyogó irály, mely az olasz próza akkori kezdetleges állapotát tekintve valóban bámulandó s néhol még Boccacioét is felülmulja, az idejében divatozott scholasticus szőrszálhasogatások s hosszadalmas rendszer daczára, azt most is kellemes és tanulságos olvasmánnyá teszik. Szintén ezt mondhatni a kisebb költeményekről is, melyeket Dante élete különböző szakaiban jegyzett fel, s melyekben az alak szépsége, a mesteri nyelvezet árnyalatai és szinei a leirások merész szabatosságával, az eszmék egyszerü fenségével vetélkednek. Különösen az óda* (* Fraticelli kiadásában XX. sz. alatt), melyet a számkivetett „diadalmi hirre méltó, de fájdalomba öltözött hazájához” intéz, hogy „gonosz fiainak, kik virágát* (* Florencz czimere akkor is liliom volt) bemocskolták s elcsonkították, gyökereit kegyelem nélkül kitépje”, mind a mai napig páratlan áll az olasz honfiui dalok sorában.

         De míg hazai nyelvén irt munkáit a népnek, a tömegnek szánta, De Monarchia és De Vulgari Eloquio czimű deák értekezéseiben kimutatta, hogy a tudományos térre sem fél lépni, s igaz meggyőződéseinek, melyeket mint isteni sugallatokat tisztelt lelkében* (* Paradicsom XXVII. 66.) rettenthetetlen barátja marad, a jogtanárokkal és papokkal szemben is.* (* Parad. XVII. 118.) A „De Vulgari Eloquio”-ban, melyet 1305-7 közt irt, de nem végzett be, a nemzeti nyelv jogosultságát védi; kimondja, hogy a tájszólások mind roszak, s bebizonyítja, hogy egy átalános mivelt olasz nyelvet kell alakítani a magasabb irodalom számára; a „De Monarchiá”-nak három könyvében kimutatja, hogy az emberi nem egységére, a világ haladására, az örök béke létesítésére a császárság szükséges, hogy székhelye csakis Róma lehet, s  hogy egyedül közvetlen istennek van alávetve, s nem a papságnak, sem más földi hatalomnak. S minthogy a Divina Commedia megértésére Dante ezen elméleteinek ismerete mellőzhetlen, s minthogy ezek nyujtják kulcsát életének is, nem lesz talán helyén kívül, itt rövid átnézetüket közölni, melyet egy kitünő olasz iró* (* A Foreigu Quarterly Review XXXIII. kötetének 65. számában.) tár elénkbe:

         „Az isten egy – a világ az isten gondolata9 (* De Mon. I. 10. Par. XIII. 52.) – tehát a világ is egy.* (* Paradicsom I. 103.). Minden a mi van, istentől ered; és a lények mindegyikében az isteni természet nagyobb vagy kisebb mérvben nyilvánul, a végczél szerint, a melynek elérésére teremtettek. Mindnyájan különböző kikötők felé irányulnak a lét nagy tengerén* (* Par. I. 112.), de mindnyájukat egy akarat irányozza. Virágok az Ur kertjében, mindnyájan megérdemlik szeretetünket a tökély ama foka szerint, mely természetük eredménye.* (* Parad. XXVI. 64.) Mindnyájuk közt legfelsőbb az ember. Ő reá isten saját természetének fényesebb sugarát lövellte mint minden egyéb teremtményére.* (* Convito III. 2.) A lények folytonos fokozatán az az ember, kinek természete legalábbvaló, közel áll az oktalan állathoz, míg a ki legnemesebb, az angyalokhoz hasonló.* (* Convito III. 7.) Minden lény, mely isten kezéből ered, tökélye felé törekszik* (* Conv. I. 1.), s az ember nagyobb hévvel és erővel minden másnál. De közte és a többi lények közt az a különbség, hogy tökélyesedhetése majdnem végnélküli* (* De Monarchia I. 4.), s lelke szakadatlan törekszik, a jóság és tudomány által, isten atyai keblével egyesülni. Már pedig az egyén élete sokkal rövidebb és sokkal változékonyabb, mintsem hogy a földön e vágyait teljesíthetné; de hiszen körülte s előtte terjed az emberi nem, mellyel társadalmi természete folytán függ össze – az emberi nem, mely soha nem vész ki, hanem az elhaló nemzetségek fölött tova halad, az örök igazság utján. Az emberiség egy.* (* Convito IV. 15.) Isten  hiába nem teremtett semmit; ha tehát az emberek sokasága egy öszleges egységhez tartozik, ez azért van igy, mert minynyájának czélja egy, mert van egy közös munka, melyet csak mindnyájan együtt végezhetnek. És e czél, akármi legyen az, kétségkivül létezik, s a mi kötelességünk azt fölfedezni és elérni. Az egész emberiségnek kell tehát e dologhoz látni, s a keblében szétszórt minden anyagi s elmebeli erőt, úgy a gondolat mint a tett mezején, a kifejlődés legmagasabb fokára emelni; ezt pedig csak az öszhang, a legszorosabb társas élet által érhetni el. Az emberiségnek egygyé kell lennie, mint egy az isten; egygyé szervezetében minő kétségen kívül eredetében. Az egység kitünik isten ama szándékából is, mely külső világban nyilvánul.* (* De Monarchia I. 4-10.) Már pedig kell valami, a mi ezen egységet képviselje, s ez, az emberiség kormányzatának egysége. Szükséges egy emelt középpont, melyhez az emberiség közvéleménye felszálljon, hogy ott törvény alakját nyerje,- - hatalom, mely közös megegyezésen alapulva, a legkitünőbb tehetségektől támogatva, nyugodt bölcsességgel rendezzen s kormányozzon. Ime a császárság, mely a világi téren ép oly független, önálló, mint az egyház a lelkiismeret, a vallás országában.* (* De Mon. III.) „De az átalános császárság az egyes nemzetiségeket nem zavarja össze, az egyes országok határait nem rontja le; mint részrehajlatlan bíró fölötte áll minden fejedelemnek, minden köztársaságnak* (* De Mon. I. 15.), és legjobban megóvja az emberiség boldogságának feltételeit: a szabadságot és a békét. Mert hiszen nem a nép van a királyért, de a király a népért* (* De Mon. I. 14.), a mit azért ennek java kiván, azt törvénynyé kell tennie.”* (* Ugyanott)

         De hol legyen a császárság székhelye?

         Dante itt nem okoskodik, nem haboz többé; hisz, és ihletve kiáltja: Rómában, sehol másutt! A szent városban, melynek még kövei is tiszteletre méltók! Rómában, melynek ítélőszéke előtt a Megváltó maga is meghajolt, melyet az isteni gondviselés maga jelölt ki a világ fővárosául!* (* A De Monarchia egész második könyve ezen egy eszmének bizonyitása, hirdetése, dicsőitése.) A ki Róma ellen fellázad, az az örök első akarat ellen vét, az istentagadó, s Júdással együtt fekszik a legmélyebb pokol kínjai közt, Lucifernek, a gonoszok leggonoszabbikának, torkában eltemetve!* (* Pokol XXXIV. 65.)

         Ez volt Danténak hite, ezen eszmék létesítését tűzte ki élete feladatául. Korának szelleme kétségkivül nagy befolyással volt reá; de volt-e valaha nagy ember, kit a korszellem át ne hatott volna? S ha a külsőségektől elvonatkozunk, ha e gondolatokat egész bensőségükben felfogjuk, ugy találjuk, hogy igazak, mélyebbek s igazabbak mint sok rendszer, mely azóta keletkezett, s mely nem sarkallván örök alapelveken, az átalakulások, a forradalmak rohamában csakhamar ledőlt. Dante az első, ki az emberiség egyetemes életét kiemeli, első, ki annak haladását nyiltan vallja; a szegény számkivetett olasz a tizennegyedik század kezdetén ugyanazon elveknek hajt térdet, a melyekért Európa jelenleg is küzd; lángesze ugyanama hideg részvétlenségem, ugyanamaz anyagi érdekek s erők ellentállásán törik meg, melyeket végképen legyőzni még nekünk sem sikerült.

 

IV.

         Dante kisebb munkái mintegy előcsarnokát képezik a Divina Commediának. Maga a költő is csak úgy tekintette őket, s befejezetlen hagyta a Convítót, a „De Vulgari Eloquio” értekezést, hogy minden idejét, minden erejét ama műnek szentelhesse, melybe egész lelkét öntötte. S miért is folytatta volna a kevesek által érthető deák elméletet, midőn ez elméletet a költészet minden bájaival felékesítve taníthatta* (* Paradicsom. XXVI. 130.), s egyszersmind a nemzeti nyelv kitűnő voltát czáfolhatlanul állapíthatta meg, oly polczra emelvén azt költeményében, milyenre másodszor soha nem birt feljutni? Mert e tekintetben is felülmulhatlan a Divina Commedia; a költő soha sem keresi a kifejezést, nyelve a gondolatot legmerészebb röpteiben is híven követi; a versek majd kemények s haragosak, mint a jég mely az árulók tetemeit födi* (* Pokol XXXII. 1.), és mint a szitkok, melyekkel az örökre elkárhozottak növelik kínjaikat* (* Pokol III. 103.); majd szomoruak s gyöngédek, mint Francesca da Rimini emlékei* (* Pokol V. 121.), siralmai; majd reménynyel telve szállnak ég felé, mint a lelkek a vezeklőben; majd a paradicsomi öszhang egész teljességében törnek ki, az isteni bölcseséget, hatalmat, szeretetet dicsőítve. S miért is foglalkozott volna egy pár elszórt eszme magyarázatával, ő, ki a pokolban, a vezeklőben, a paradicsomban mindent látott, s a mit látott, el is mondja? A külső és a belső világot, a természetet és embert, a művészetet, tudományt és hitet mind költeményébe foglalta, de ezzel még nem érte be; leereszkedett az álmok, a sejtelmek homályos országába, hogy ismerje a multat és jövőt; felszállt a legmagasabb első okhoz, a Teremtőhöz, hogy a világegyetemet átérthesse. Az ó- és az újkor határvonalán, összeköti amannak gyermekded nyiltszivűségét emennek bizonytalan vágyaival, fejlődési ösztönével; s a régi irók syntheticus felfogását századaink elemző szellemével egyesítve, olyan „rejtélyes, kipuhatolhatlan mélységű dalt”* (* Carlyle: „A hősökről s a hősimádásról.”) teremtett, mely történet, allegoriai, dogmatikai tekintetben, egyaránt páratlan a nemzetek irodalmában, a költészet évkönyveiben.

         De ámbár tárgya e szerint végetlen, a Divina Commediának, melyet szerzője Commediának czimzett, mert boldogsággal végződik* (* Dante levele Can Grande della Scalához.), s melynek később adták meg a divina, isteni, melléknevet, kerete művészi, száz énekének cselekvénye egy. A főérdek mindég magában Dantéban pontosul össze, a kinek alanyi egyéniségét soha szem elől el nem vesztjük, habár, a mikor szükséges, tökéletesen tárgyias is tud lenni, s a mellékalakokat a félárnyékból kiemelve, az előtér világosságába helyezi. S épen ezért soha nem téved el az eszmék, a szenvedélyek tömkelegében; s leirásai, kitérései sem szakasztják meg az alapgondolat fonalát.

         Az idő is, melybe a költő elbeszélését visszahelyezi, rendkivül illik egyetemességéhez, nagyszerüségéhez. Az ezerháromszázadik év húsvétjára Bonifácz pápa egyetemes jubileumot, bucsu-ünnepet hirdetett Rómába, melyre minden világrészből meghítta a zarándokokat, átalános bűnbocsánat igérete mellett. Róma minden egyházai telve voltak bűnbánókkal, kik üdvösségükért imádkoztak; Dante is ekkor indul útnak, hogy az örök igazságot elérhesse; de míg azok, földi lelkeikkel, csak könyörögnek s tétlenül várják az isteni segedelmet, ő, kiben annyira túlnyomó a szellem, maga száll küzdelemre a roszszal, s a pokol büntetésein, a vezeklő gyötrelmein keresztülhaladva, elnyeri a valódi mennyei szabadságot.

         A Divina Commedia egy vad, sötét erdő leirásával kezdődik, melyben Dante eltéved. Egy domb tövéhez jutott, s meg akarja mászni, de három fenevad, egy párducz, egy oroszlán, s egy farkas útját állják, s már szinte visszafordulásra kényszerítik. Ekkor megjelen előtte Virgíl árnya, s Dantét híjja, hogy kövesse más úton, az örök halottakat, a kínjaikban is elégedetteket, s az Isten városa lakóit látni.* (* Pokol I.) Dante haboz, mi okból volna erre feljogosítva? ő sem Aeneas, ki a római szent birodalmat, sem szent Pál, ki a pápaságot alapitsa; de Virgíl elbeszéli, hogy Beatricétől küldetve jön, s igy erőt önt lelkébe s legyőzi félelmét.* (* Pokol II.) Elindulnak; a fájdalom ama kapujához érnek, melynek sötét, rémes felirása a küszöbét átlépőket minden reményüktől örökre megfosztja. Virgil bátorítására Dante, rajta keresztül, tova halad, látja s megveti a nyomorultakat, kik, gyalázattól és dicsőségtől idegenek, önmagukért éltek, sem mint ellenei sem mint barátjai Istennek, s a halál enyhe reménye nélkül folytatják megvetett vak életüket, legyektől és darázsoktól csipkedve. Majd az Acheron partjára jutnak, hol az ősz szakálu, parázsszemü Charon fenyegeti s szállítja át az elkárhozott lelkeket, s Dante elájul* (*  Pokol III.). Mikor fölébred, a pokol első körében van, hol a pogányok s a keresztelés nélkül elholtak gyászolnak örök epedésben; azután egy elkülönzött, világos mezőre ér, hol a régi bölcsek és hősök társalkodnak, sem búba merülve, sem örömmel eltelve.* (* Pokol IV.) Elhalad Mínosz ítélőszéke mellett, s Virgíl segitségével az ellentálló ördögöket s szörnyeket legyőzve, néha szolgálattételre kényszerítve, le körről körre, mert a pokol tölcsér alakú mélyedést képez, felül széles, alább mind keskenyebb körpartokkal; az észt a kéjnek feláldozóktól, kik közt Francesca da Rimini hatja meg szerelme történetével s mondásával, hogy „nincs nagyobb fájdalom, mint a boldog időkről emlékezni a nyomorban”* (* Pokol V.), leszáll a torkosokhoz, a fukarokhoz, a haragosokhoz, a renyhékhez, az istentagakhoz Dis városában, hol Farinata degli Uberti hazaszeretete nyugalmat ád neki még izzó vaskoporsójában is*   (* Pokol X.);  majd a zsarnokok, az öngyilkosok, az Isten és a természet ellen erőszakosok, és az uzsorások gyötrelmeit szemléli, s tisztelettel hallgatja a nagy Pier delle Vigne, II. Fridrik császár kanczellárja, szomoru történetét* (* Pokol XIII.), s áhítattal egykori nevelőjének. Brunetto Latininak, jóslatait számkivetése felől.* (* Pokol XV.) Eddig az elesett lelkek még mindenütt örülnek mikor Dantét látják s vele beszélgethetnek; kérik, hogy éleszsze fel emlékeiket a földön, tudakozódnak hazájukról, az édes életről, melybe sírva vágyódnak, s melyre némelyek büszkén pillantanak vissza; ezentúl már közönyösen, némi gyanuval tekintik a rútabb gonoszságukban átalkodottak, a sárban fetrengő hizelgők, a sziklába fejükkel lefelé helyzett szentségárulók, köztök három pápa, a hamis jósok, a csalók az aranyozott ólom sisakjaiktól lenyomott képmutatók, kik a keresztre szegzett Kaifás fölött lépdelnek el, az elégő, kígyókká változó, alakjaikat felcserélő rablók, a lángokba takart hazug tanácsadók, a viszályokozók, szétvagdalt testeikkel, az alchimisták, az álarczosok, a hamisítók; míg a pokol fenekén az óriásoktól körülvett jégmedenczében fektő árulók* (* Pokol XXXI és XXXII.) elfordulnak az élő embertő,l s gróf Ugolino már csak azért beszéli el rettenetes halálát, hogy gyalázatossá tegye ellenségének, Ruggiero érseknek emlékezetét, kinek alatta fekvő koponyáját gyülöletében szüntelen rágja (* Pokol XXXIII.). De Virgíl s Dante még lejebb szállnak; Lucziferhez érnek, ki oly rút, mint egykor szép vala, s Brutust, Cassiust és Júdást gyötri, tépi fogaival, a föld középpontján, melyhez a súlyok minden oldalról vonzódnak.* (* Pokol XXXIV. 111.) Ott a föld központi vonzó ereje miatt nagy nehezen megfordulnak, s Luczifer lába szőreit létrául használván, kiérnek a pokolból, s a földgömb ellenkező oldalára jutván, látják a csillagokat s a purgatorium hegyét.

         Dante eddig önerejében, lángeszében bízott, de itt magasabb föladat vár reá, s a múzsákat kéri, segítsék a második birodalom leirásában, hol az emberi szellem érdemessé lesz arra, hogy égbe emelkedjék. Szemei, melyek a halott levegő éjében elgyöngültek, most gyönyörködnek a bájos kékben; szive megvigasztalódik, s ő készséggel indul neki, mesterével együtt, uj útjának, négy fényes csillagtól vezérelve, s Catónak, a hegy őrének, utasításait követve.* (* Purgatorium. I.) Alig tesznek pár lépést, hajót látnak a tengeren egy angyaltól kormányozva, melyből a purgatoriumba jövő lelkek szállnak ki, egynéhányan közőlök Dante barátjai.* (* Purg. II.) A hegy alján más csapattal találkoznak; az egyház által kiátkozott, de istentől megkegyelmezett lelkeknek kell ott egy ideig várni* (* Purg. III.); kissé fölebb a különböző módon késedelmesek üdvözlik őket, közöttök a mantuai Sordello, kinek szivessége honfitársa, Virgíl, irányában alkalmat nyújt Danténak, hogy elsorolja Olaszország bajait, népe vétkeit.* (* Purg. VI.) Az éj bekövetkeztével meg kell állapodniok; egy völgyben nyugoszszák ki magukat, hol Dante több lélekkel beszél hazájáról, s jóslatokat hall jövőjét illetőleg. Reggel ismét folytatják a fáradságos, de az akarat növekvő ereje által mindegyre könnyebbülő utat; újra egy kapun kell keresztülhaladniok, mely alatt egy angyal ét P-t, a hét bűn jelét, nyomja Dante homlokára.* (* Purgatorium IX.) Dante Virgíllel ismét körről körre mász fel (mert a purgatorium-hegy dombora ellentéte a homorú okolnak), s mindegyik körben egy-egy P enyészik el homlokáról. A gőgösek roppant terhek alatt haladnak fel, míg az út márvány oldalaiba az alázatosság jutalmának s vétkük büntetésének példáit látják vésve; az irigyek szemei sodronynyal vannak összevarrva, s hangokat hallanak, melyek az ellenkező erények által üdvözülteket magasztalják. A haragtól a lelkek fájdalmas füstben tisztulnak meg, s Dante előtt álmában nyilvánulnak a jámborság sükerének, a szenvedélyesek balsorsának esetei, a renyhék futva sietnek előre, s egymást a szorgosság példáival ösztönzik; a kapzsik arczczal lefelé a földhöz vannak szegezve, az éhező sovány torkosok egy almával rakott fa alatt haladnak el, a kéjben vétkezők lángban tisztulnak ki. Mindnyájan reménylenek s dicsérik a gondviselést; mindnyájan készséggel felelnek Dante kérdéseire, kinek Oderisi a hír mulékonyságát bizonyítja* (* Ugyan ott XI.) 82-117.), Bertinoro Guido a Romagna és az Arno völgye szomoru állapotát festi* (* Ugyan ott XIV.), Virgíl maga a szeretet hatásait emeli ki.* (* Ugyan ott XVII.) Némely lelkek kérik, hogy érettök imádkozzék, mikor a földre visszatér; Capet Hugó kikel elfajult utódjai ellen* (* Ugyan ott XX.); a luccai Bonagiunta költészetét dicséri* (* Purgatorium XXIV. 58.);  Statius, a ki épen akkor szabadul meg, elbeszéli, hogyan lett keresztyénné Virgíl költeményei által* (* U. o. XXII. 66.), s megfejti Dante kérdését az emberi lélek és test egyesüléséről. Midőn a lángokhoz ér Dante, visszaretten és nem mer rajtok keresztülhatolni, de Virgíl állítására, hogy ez az utólsó gát közte és Beatrice között,  a tűzbe rohan* (* U. o. XXVII. 40 és következők), s mire föleszmél, a földi paradicsomot látja maga körül teljes szépségében. Virgíl ünnepélyesen szabadnak nyilatkoztatja* (* U. o. XXVII. 143.), s most ő megy előre, míg egy folyó partjához ér, melynek tulsó oldalán egy gyönyörü hölgy oldja meg kétségeit. Egyszerre új világosság árad szét az erdőben, s egy rejtélyes díszmenet közeledik s áll meg Dantéval szemközt* (* U. o. XXIX.), középen pedig, sárkány vonta (…), Beatrice tűnik fel, virágokat szóró angyaloktól s nemtőktől környezve.* (* U. o. XXX. 19-33.) Dante Virgílhez fordul csodálkozásában, de Virgíl, nem mehetvén be a paradicsomba, eltünt, s míg ő ezen megütközik, Beatrice megszólítja. Szemére hányja hűtlenségét, tévedéseit, hibáit, s kényszeríti, hogy azokat bevallva, bánatját könyeivel mossa le.* (* U. o. XXXI. 1-70.) Erre Dante Mateldától, a már elébb látott gyönyörü hölgytől híva, Léthe folyamán áthalad, s Beatricét s a diszmenetet követve, a sárkánytól vont kocsinak csodálatos átváltozásait szemléli* (* U. o. XXXII. 109-160.), a melyeket Beatrice neki egy rejtélyes mondattal megfejt, s egyszersmind inti, hogy a mit látott s hallott, irja meg.* (* U. o. XXXIII. 31-78.) Azután egy másik folyamhoz érnek, melyben Dante megförödvén, visszanyeri jó cselekedeteinek emlékezetét, s igy átváltoztatva, „mint a növény, mely uj leveleiben megújul”, tiszta s kész a csillagokhoz fölemelkedni.* (* U. o. XXXIII. 143-145.)

         A paradicsom első énekében már magától Apollótól s az isteni hatalomtól kér annyi erőt, hogy a boldog birodalomnak, melynek Annak dicsősége, a ki mindent indít és áthat* (* Paradicsom I. l.), legteljesebben nyilvánul, s melynek képe agyában van feljegyezve, csak árnyékát is leirhassa.* (* Paradicsom I. 23.) Ugyanazon szeretet, mely az égi köröket forgatja, viszi fel Beatricét s őt is égről égre* (* U. o. I. 75.); emelkedését egyedül Beatrice szemeinek mindinkább tündöklő fényéről veszi észre* (* U. o. II. 128.), mely végre olyan ragyogóvá válik, hogy Dante csak az angyalok s királynéjuk udvarának megpillantása után képes reá tekinteni* (* U. o. XXIII. 47.). Mindenik égben ama boldog szellemeket látja, a kik életük folytán a megfelelő bolygó által jelképezett erényt gyakorolták leginkább; a holdban a szüzességi fogadását megszegni kényszerített Piccarda de’ Donati fejti meg a költőnek, hogy ámbár nagyobb vagy kisebb érdemeik szerint a lelkek közelebb vagy távolabb állnak az istenhez, s fényéből többet vagy kevesebbet látnak, mégis mindenütt paradicsom van az égben, mindnyájan egyaránt boldogok, mert akaratjuk egy az Uréval* (* U. o. U. o. III. 70-90.); Mercur egében a földi dicsőség után vágyódott Justinián császár mondja el a római sas történetét, s támadja meg a guelfek és a ghibellínek hibáit* (* U. o. VI.); Venus csillagában az életét szerelemmel eltöltött Martell Károly üdvözli régi barátját* (* U. o. VIII. 56.), s Cunizza, Ezzelino da Romano huga, jósolja meg előre a páduaiak szerencsétlenségét; a napban a bölcsek és tudósok lánglelkei állják körül Dantét, s aquinói szent Tamás és szent Bonaventura gyönyörüen beszélik el szent Ferencz* (* U. o. XI.) és szent Domonkos* (* U. o. XII.) életét, egyszersmind követőik bűneit ostorozva. Mars egében a hitért elesett hősök tűzkereszt alakjában tündökölnek* (* XIV. 100.), s köztök Dante őse, Cacciaguida, mondja el dédunokájának származását* (* U. o. XV. 90.), s hogy Florencz minő egyszerű, erkölcsös volt az ő régi jó idejében* (* U. o. XVI.), s bátorítja, hogy számüzetése nyomorai közt szive el ne lankadjon, s ne féljen mindent, a mit neki kijelent, a földön is nyilatkoztatni* (* U. o. XVII.); a Jupiterben az igazságot szeretők lelkei egy koronás sas alakjában mutatkoznak, mely az egyes részeit képezőket megismerteti, s kikel a föld gonosz kormányzói ellen*. (* A rosszul kormányozott országok közt felemlíti Magyarországot is, a XIX. ének 141-dik sorában: „Oh boldog Magyarország, ha kínzani többé nem hagynád magadat!”) Saturnus körében damiáni szent Péter és szent Benedek szólnak a praedestinatióról, s a rosz barátokat és papokat kárhoztatják; az álló csillagok egében az átszellemült költő először látja meg teljes fényében „a rózsát, melyben az isteni szó hússá s vérré változott, s a liliomokat, a melyeknek illatja a népet a jó útra térítette.* (* Paradicsom XXIII. 73-75.) A Szűz ismét eltünik, de a szentek csillagkoszorut képeznek, s szent Péter, szent Jakab, szent János megvizsgálják Dante hitét, reményét, szeretetét.* (* U. o. XXIV. XXV. XXVI.) Erre szemei új világosságot nyernek, s megismeri a boldog lelkeket, köztök Ádámot is; de egyszerre elsötétedik tündöklésük, Beatrice elpirul, s szent Péter dörgő szózattal átkozza helytartóit, kik temetőjét bűz csatornává változtatták* (* U. o. XXVII. 25.), kik pásztoröltönybe rejtőzött éhes farkasok!* (* U. o. XXVII. 55.) Majd felszállnak mindnyájan együtt a legmagasabb mozdulatlan empyreumba, hol Dante megismeri az angyalok természetét* (* U. o. XXIX.), s a létnek körré változott virágos fényfolyama felett* (* U. o. XXX. 90.), fokozatonként, rózsa alakjában ülve látja a boldogokat mind, köztök Beatricét is, s a legmagasabb sorban egy még üres, koronázott helyet, mely Henrik császárnak van szánva.* (* U. o. XXX. 133-138.) Mellette most nem Beatrice többé, hanem szent Bernát áll, a ki a bizonytalanság utolsó felhőit is szétoszlatja, s Máriát mutatja neki, a mennyek királynőjét.* (* U. o. XXXI. XXXII.) Dante lelke szent Bernáttal együtt a legszebb, legforróbb imádságok egyikében emelkedik hozzája* (* U. o. XXXIII. 1-39.), s az ő segítségével az örök világosságba, hol a Szent Háromság, az isteni s az emberi természet egyesülése titkát átértve, Dante akaratát, vágyát örök öszhangba hozza „ama Szeretettel, mely a napot s a többi csillagot indítja.”*(* U. o. XXXIII. 145.)

         Igy végződik a Divina Commedia, az emberiség, a természet végczéljánál. Tovább Dante nem mehetett; már igy is, ámbár az egész paradicsom csupa fény, különösen az utolsó énekek ragyogása, tündöklése annyival túlhaladja a szem véges erejét, hogy ez az egyéniség gyenge fáklyáját alig birja bennök megkülönböztetni. De itt ez többé nem hiba. Hiszen mennél inkább közeledünk istenhez, annál parányiabbakká törpülünk össze a mindenséggel szemben! A pokol sötét, fekete levegőjében a szenvedélyek villámai sokkal megrázkódtatóbban kápráztatják szemeinket; az örvény tükörsima felszinén hatalmasan domborodnak ki az alakok. Itt találjuk a legnagyobb változatosságot, mert míg igaz ösvény csak egy, tévut ezer van; itt az élet leghűbb képét, a testet harczában a lélek, az ösztönöket támadásaikban az ész, a roszat küzdelmében az erény ellen. A purgatorium méla, kedves; alaphangulata a törekvés, a nőttön növekvő remény, mely végén repeső örömmé, bizonyossággá változik. Itt már nincs helye az éles körvonalozásnak, a kirívó szineknek; maguk a lelkek is aetheriebbek, nem oly kézzelfoghatók mint a pokolban; nem ordítanak, kiáltoznak többé; halkan szólnak s danolnak, szinte elmosódnak a jóság légkörébe, mely őket környezi. Végre a paradicsomban tisztán szellemiek; az istenben élnek, s a különböző bolygókban alakjaik csak visztükröződnek* (* Paradicsom IV. 28-39.); a hangok világában is túlnyomó a zenei elem* (* Schelling, bölcseleti észleleteiben Dante felett.), s a boldogok énekei, melyekkel a teremtőt dicsőítik, egyek és azonosak az égi körök harmóniájával.

         Dante kortársai a Divina Commedia eme harmadik részét fogták fel legjobban. Giotto, Orgagna a poklot nem tudták képben ábrázolni; midőn megkísértik, ecsetjük zűrzavart, nevetséges torzításokat fest; csak az angyalok s a szentek boldogságának, a paradicsom rendjének birnak egész magasztosságában kifejezést adni. Ez az idők szellemének, koruk álláspontjának volt természetes következménye. A tizennegyedik század első felében diadalát ülte a scholasticismus; az emberi ész meg volt magával elégedve, meg az eredményekkel, a melyekhez jutott. Nyugalmas világnézetet alkotott volt magának; azt hitte, hogy az elméleti téren a forradalmak korszaka lejárt, s nem is tér többé vissza.* (* Edgar Quinet. „Les révolutions de l’ Italie.”) De ezen béke csak rövid tartamu- s látszólagosnak bizonyult; a világ haladása az eszményt úgy, mint a gyakorlati életet, új átalakulásokon ragadta keresztül; az ókori irók tanulmányozása, a felfedezések, a reformátio uj forrongást idéztek elő, mely maiglan sem csillapult le. Kétszáz évvel Dante után Michelangelo már a „Pokol”-ból merített lelkesedést, kölcsönzött tárgyakat vésőjének, ecsetének; hiszen életének legszebb napjai is oly viszonyok közt teltek el, a melyeknek leirása benne méltán foglalhatott volna helyet. S ezen előszeretet a Divina Commedia legkomorabb, de egyszersmind legerőteljesebb része iránt fennmaradt napjainkig. Hiába! Még mindég a sötétben küzdünk, még nem látjuk tisztán a remény csillagát, lépteinket még mindég a felbomlás, a szétoszlás, nem a magasabb egység felé kell irányoznunk! De ha egyszer elveink megszilárdulnak, ha biztos alapot nyerünk, melyen vallási, társadalmi, tudományos életünk épületét bátran magasabbra emelhetjük, akkor méltányolhatni fogjuk kellően Dante költeményének talán legszebb részét, a purgatoriumot is, s benne az egyéni törekvésnek, az emberi haladásnak fogjuk örökké hű s igaz jelvényét fölismerni.

 

V.

         Dante szemeiben a költészet nem volt csupán önczélu. Ő, a ki egynek tekintette a természetet, az emberiséget, a ki egyesíteni kisérlette a művészetet, a tudományt, az erkölcsöt, czéljaikat sem szakíthatta el egymástól; eszközök voltak kezében azon egy eredmény létesítésére, „hogy az ezen életet élőket a nyomoruság állapotából elmozdítsa, s a boldogság állapotába vezesse.” Maga irja ezt azon levélben, melylyel a Divina Commedia harmadik részét pártfogójának és barátjának, Can Grande della Scalának, ajánlja, s ebben teszi azt a megjegyzést is, hogy költeménye nem egyszerü, hanem allegoriai, többértelmű. „Betű szerint, ugyanis, tárgya a lelkek állapota a halál után; átvitt jelentőségében az ember, a mennyiben akaratszabadsága által képességgel birván az érdem- s a vétekre, alá van vetve a díjazó vagy a büntető igazságnak.”

         Tehát a léleknek nemcsak halál utáni, de már földi élete is ábrázoltatik a Divina Commediában. Az ember magában hordja poklát és paradicsomát; lelkiismerete furdalásai, szabad szellemének békéje büntetik s dijazzák. Hogy a fenevadakat legyőzze, hogy előtéleteinek, tudatlanságának bilincseit széttörje, szüksége van az értelem s az atyái által gyüjtött tudomány vezényletére, ezeket helyettesíti Virgil; s Beatrice mi más, mint az isteni szeretet, a hitté vált rendíthetlen remény, mely a lelki szabadságát elért embert buzdítja, hogy a tökélyesedés útján meg ne állapodjék, hogy eszméit tettek által érvényesítse? S még igazabb a kép, ha Dantét az egész emberiség, utját a világtörténet képviselőjéül tekintjük. Az erdő a kezdetleges műveletlen durvaságot, a fenevadak az emberi nem állatiasságát, gőgjét, irigységét, fukarságát jelentik; Virgil az ókori polgárosodás, bölcselmével és költészetével; Beatrice a kereszténség, mely egyedül tette az embert képessé földi kötelékeiből kibontakozva az ég felé fölszállni. az emberiségnek át kellett és kell a poklon s a purgatoriumon, az erőszak, a háboruk, a viták korszakán hatolni, lassan és fáradságosan; elébb-utóbb azonban mégis teljesítve lesz a tudomány s a művészet föladata, s valóban ők fogják e földet kormányozni; s akkor milyen gyors lesz a szellemi, anyagi jóllét emelkedése, milyen könnyü, fájdalmas erőlködés nélküli az egyetemes haladás!

         De ezen átalános erkölcsi allegoria nem az egyedüli a Divina Commediában. szoros összefüggésben van vele egy másik, politikai természetü, mely a legcsekélyebb részletekig terjed. A kik ezt tagadják, nem veszik tekintetbe, hogy Dante hitvallomása szerint a császárság olyan szent mint a pápaság, s a római szék világi hatalma hazája bajainak első és fő kútforrása.  S mit jelenthetnének mást Beatrice kocsijának átváltozásai* (* Purgatorium XXXII. 109-160.), mint a császárság s az egyházi hatalom sorsát? S az agár alatt, a kiről Virgil jósolja, hogy az éhes farkast vissza fogja űzni a pokolba, a honnan támadt* (* Pokol I. 110.), s a rejtélyes „Ötszáztizenöt” alatt, a ki a franczia királyt jelképező óriást, s a vele házasságtörést elkövető szent széket meg fogja büntetni* (* Purgatorium XXXIII. 43-45.), lehet-e mást érteni mint valamely dicső vezért, a ki gyarapítani fogja a császárság megfogyott erejét, s visszaadja a földi kormányzatnak, a mit az egyház tőle bitorolt? S az egyes köztársaságok, fejedelemségek elleni keserü panaszok* (* Pokol XXI. 40. XXV. 10. XXXIII. 79. 151. Purgatorium XIV. 43-54.), s a saját hőn szeretett, kedves szüfölde ellen szórt átkok*  (* Pokol XXVI. 1-3.) nem sejtetik-e, hogy a költő szűkkeblü municipalis villongásaikban látta terveinek, eszményének fő akadályát, talán sirját?

         Életében ugy is volt. De a lángész gondolatjai nincsenek földi porához lánczolva; az eszméket, melyeket maga nem létesíthetett, a Divina Commediában kifejezve, átadta gyermekeinek, unokáinak. De se gyermekei, se unokái nem értették meg; a szürkületre akkor nem a nap, hanem az éj következett be Olaszországban. A költemény ugyan bánatra és csodálatra gerjeszté a florenczieket; s ők, ötven évvel Dante halála után, mintegy elégtételt akartak hálátlanságuk- s igazságtalanságukért adni, s a Divina Commediát a templomban magyaráztatták a népnek. E végre meghívták Boccacciót, Olaszországnak akkor legnagyobb s legünnepeltebb iróját, a ki el is fogadta a tisztséget. De Boccaccio a szépben, a művészetben már csak mulatságot látott; érezte a nyelv tökélyét, kiemelte az alak egyes szépségeit; de Dante mélyebb szándékairól, művének örök becsü tartalmáról, eszméiről, fogalma sem volt.

         Század század után mult el, s Olaszország erkölcsileg és anyagilag egyre sülyedt, s kevésbé mind kevésbé értette költőjét. A lelkesedés, a szilárd kitartás, melyek jellemének fővonásait képezték vala, még egyszer mutatkoztak Florenczben, szabadsága végnapjaiban, midőn 1530-ban a város egymaga állt ellen V. Károly császár s VII. Kelemen pápa egyesült erejének. De ez a láng utolsó fellobbanása volt; a tizenhatodik és tizenhetedik századok folytán a spanyol uralomnak, a franczia befolyásnak, s a Medicik hizelgő kényuraságának sikerült minden jó izlést megrontani, minden nemesebb érzelem nyilvánítását elfojtani. A szoltai Accademia della Crusca a Divina Commediában csak a jó szavak, eredeti szólásmódok tárházát látta; a költemény alkatát barbárnak, eszméit őrülteknek nyilatkoztatta. A tizennyolczadik század közepén végre ismét virradni kezdett a hajnal; a férfiasodó, nemzetiebb irodalom ismét virradni kezdett a hajnal; a férfiasodó, nemzetiebb irodalom ismét Dantéhoz fordult, az ő műveit tanulmányozta, a Divina Commediát állította fel mintaképül.* (* E tekintetben különösen Parini és Gozai tettek érdemeket.) Azóta a figyelem növekvő arányban irányult feléje; költészetbeli érdemeiről áttért erkölcsi oldalára is; a németek vetélkedni kezdtek az olaszokkal a hibás szövet javításában, a homályos helyek értelmének felderítésében; Witte s Ugo Foscolo kimutatták összefüggését szerzője egyéb munkáival, s iparkodtak szellemébe mélyebben behatolni. S most egy nemzet kéri Dantétól jelszavát, s tiszteli mint első, mint legnagyobb apostolát.

**

         Dante jóslatai lassanként beteljesednek; polgárosodás fejlődésében eléri eszményképét, s azon tul is fog fejlődni. De azért költeményének becse megmarad. Szebb lesz a világ, kétségen kívül, s tökéletesebb, midőn haladásának végpontját eléri; de a Teremtő azon parancsa, mely először különítette el a világot a sötétségtől, nem kevésbé fönséges, magasztos, mint ama szava, mely örökre szét fogja választani a jót és a rosszat az utolsó ítélet napján.


PULSZKY ÁGOST


*) Most, midőn a nagy költőkirály hatszázados születési ünnepe következik, érdekesnek tartottuk e tanulmányt közrebocsátni, mely egyaránt tanuskodik a szépreményű natal (sic) iró jeles tehetségéről és kitünő szorgalmáról.      Szerk. 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 20. sz. 1865. máj. 14.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése