Ez kinoz jobban minden kinnál!
Oh érzem én, hogy vége immár
Az én szívem történetének:
Halkal kihal, mint hattyuének.
Szép volt pedig e dal, a míg élt!
A kezdet sokat, mindent igért;
Tündér zöngé, idők kobozzán,
A kéj új ingerrel fokozván.
Szép volt, rövid volt, immár vége!
A daltelt sphaerák üressége
Súlyos; vállaim nyögve hordják:
Irigylem most Atlasnak sorsát.
Oh hogy a sziv teszi az embert!
Oh hogy kit evvel az ég megvert:
Ha ezt veszíté, mindent vesztett,
Oh hogy a szív a vég, a kezdet!
S a kinek szíve semmivé lett:
Agyából is elszáll az élet;
Befödi ezt is síri fátyol,
S halottakat szül csak magábol…
Körültem is csak ezek járnak;
Távozzatok kisértő árnyak!
- Hiába üldözöm el őket:
Egy távozik és százak jőnek!
S akad még ember, a ki biztat! –
S akad még ember, a ki bizhat? –
De ők biztatnak; áldott lelkek!
Azt hiszik szavuk fölemelhet.
S indulnak ők, hogy fölkeressék,
A mi jövőmre nézt kezesség;
Hinak, hogy menjek én is vélük:
Oly gyöngéd hitető beszédük!
- Voltam halottas kamarában:
Az orvosság mellett virág van,
Ablaknak van az ágy fordítva:
A sápadt arczot fény borítja.
Mindenki tudja jól, hogy: vége!
Bár senkinek sincs reménysége,
Nem töri sírás meg a csöndet,
A szeretők csak titkon nyögnek…
Beszélnek távol szép jövőről,
Sok szóval igért esztendőről:
Ha majd fölgyógyulsz, az lesz, ez lesz,
Félben hagyott munkádhoz kezdesz!
S a haldokló – félig már szellem –
Végig néz a biztató sergen,
Mosoly födi elkékült ajkát,
S ezek hiszik: megvigasztalták…
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 26. sz. 1865. jún. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése