(Beszélgetés egy rövid látogatás alatt)
Tornáczában a gazda épen
Ott ül az egyik szalmaszéken.
Setét gondülte homlokán körül
Nehéz cseppű verejtéket törül;
S a mi fölött pihenve révedez:
Nyilván a mezők fáradalma lesz.
A nyári reggel halk fuvalma
Oly édes enyhü bájt fuval ma;
A hosszu tornácz oszlopairul
Reá a vad borostyán árnya hull.
Előtte asztal, rajta könyv, lapok,
Miket a szellő össze forgatott.
Fölötte fecske-fészkek víg dala,
Hímes lepéktül tarka udvara…
Közöttük aranyfürtös gyermeki –
Mindegyik a lepkéket kergeti
S ő ott mereng, néz elmerülve rájok,
Mikint tipornak lombot, nyilt virágot,
A meddő öröm reményeivel,
Míg a pillangó odább repül el!
Nem birnak már közöttük szállani
Megnehezült lelkének szárnyai;
Hirhedt kedélye: komor, gondütött,
Gyötrődő minden – mindenek fölött –
S búsan sohajt a három gyermeken:
"Mi lesz ezekbül, édes istenem!”
De meg se’ hülhet ajakán a szó:
Derülten ott toppan egy útazó
S a hosszu tornácz árnyas szögletén
Előtte áll a magas jövevény.
Jövevény:
Ah… épen van szerencsém hallani:
Mi aj fölött tetszik sohajtani?
Én ez s ez író vagyok.. nékem
A főváros állandó székem,
De mivel útam erre hoz,
Betértem uraságodhoz,
Mert… ha nem csalódom… nemde:
Szerencsénk van e fényes rendbe’…?
Ön ez s ez, úgy-e?... Ah de mért!
Ki önre pillant ilyet meg se’ kérd,
Hisz arczképének hűséges vonása
Az eredetit készti vallomásra!
Dicső dolog! No csak hogy látom!
Ön az, ön az, dicső barátom,
Ki hőn karolta ifju társit,
Kiktől ma zendül bércz, kopár, sik,
S daluknak dicsősége itt lebeg
Az ön érdemes homloka felett!
Ön az, ki oly hőn, szíves helyet ad –
Remélem, engem örömmel fogad…!
Gazda:
Mint ismeretlent a ki beköszönt.
Foglaljon helyet. Isten hozta önt.
Jövevény:
Önnek bizonynyal rosz órája van ma;
El van riasztva, látom, szép nyugalma.
Gazda:
Órám elég jó; helyesen mutat;
Nyugalmamnak se’ mondtam jó utat.
Egy kis kedély-baj, aztán semmi más;
Szegény gazdáknál már ez rosz szokás.
Kis vándor árnyék a lélek felett,
Nyomába fény jön. – Foglaljon helyet.
Jövevény (leül):
De kérem! hogyha meg nem sérteném
Bár sok nehéz gond okát értem én –
Mert engem is apasztott szertelen
Sok névtelen kín itt az életen;
Magas fájdalmu büszke vágyak
Vetettek alám tövis-ágyat;
Gigási harczát én sok szenvedélynek
Hős küzdelemmel víva szenvedém meg;
Éheztem az utczák gazdag során,
Gúnyám is fedett, mondom, mostohán;
Télben megfagytam, nyáron összeégtem,
Itt nem vala, ott nem volt menedékem.
Csüggedt valék. Az élet szomja ölt.
Ábrándaimnak kicsi volt a föld…
A fantázia nem vitt, de ragadt
Bolondul, hogy lábam összedagadt…
Barangoltam én ide és tova,
De nem találtam az eget soha,
Azaz hogy… egyszer… ah de mért ragad
Magával ismét ez a gondolat!?
Egyszer megleltem, s mi több: idelenn –
De ott se volt sokáig menhelyem:
A rút hivalság költözött bele
S kiűzött engem – Ida kebele!!
- Oh sok nehéz gond okát értem én,
De mégis, hogyha meg nem sérteném,
Szabadna tudnom: honnan az a gond,
Mely önre oly nyomasztó árnyat ont?
Gazda:
Barátom, a gond jön hivatlanul
S agyunkra néha felhőkint tolul.
Kinek osztályrész ebből nem juta:
Boldog lehet; de gyermek, vagy buta.
Van, ki negélyez vidám gondtalant,
De a gondültnél tán boldogtalanb.
Vannak, kik a gond setét szárnyát
Fényes könnyelműségbe mártják;
De ha lekopott róla fény, sugár:
Előttük a meztelen nyomor áll. –
Korunk a gondok nehéz korszaka;
Setét, álmatlan, hosszu éjszaka.
S ha engemet a virasztók között
A többinél talán több gond ütött:
Nincs mit tünődni semmi ok felett:
Természetem- vagy sorsomban lehet.
- Hanem, barátom! egy kis reggelit…
Nemde?... A lányka tüstént megterit.
Jövevény:
Dicső, dicső! nem fog megártani.
Hát hol is szálltak lelkünk szárnyai?
Igen; a sors… a sors…! De hát mi a?
Gyötrő szerető? vagy haramia?
Tarkónkon csüggő dühös eb?
Vagy ennél is valami dühösebb?
Avagy szerető édes jó anya,
Kinek gyönyör minket ringatnia
S az áldó kézbül csak ugy hull reánk
A mit szemünk lát és kivána szánk?...
Egyik sem az. Ne tessék hinni. Nem!
Lidércznyomás csupán a kebelen…
Egy kissé tágabb lelkiismeret
S az ember örömre is szert tehet.
S aztán, ha önhöz a sors mostoha,
Vet például, és nem arat soha:
Mért nem hagyja itt ezt a rongy alut?
A fővárosban önnek kész az út…!
S ah! ott az élet pompás, gondtalan,
Köztünk nem él e szó: boldogtalan.
A nézeteknek mi adván irányt:
Megleli kiki a mit ott kívánt.
Csinálunk, ha nincs, mindenbül szelet,
S vezetjük mi, mi a köz-szellemet!
A vidékeken ész, munka, vagyon:
Nekünk adózik, érettünk vagyon.
Az élet ott örömmel van teli…
Gazda:
Tessék, barátom, itt a reggeli.
Jövevény:
Dicső, dicső!... Aztán kérem, ha a
Fővárosban lakik ön valaha,
Meggyőződhetik róla, hogy mi ott
Nem teszünk épen nagy szolgálatot…
Egy pár ujdonság, egy rövidke czikk –
S a mit nem vártunk az is megesik:
Mint a mesében a kis madarat,
Fölemel a hír szárnyai alatt…
S ha tán valamely tekintély leránt,
A nyegleségnek bűnét fenve ránk:
Megirjuk a hálátlanság tanát,
Mondván: a hála csupa szolgaság…
S határzunk, végzünk jelesek felett,
Tollunk sirásó, ajakunk temet;
Tudóst, tagot, előre candidálunk –
Az ország sorsa van letéve nálunk!
Ah miért is nem jön közénk! hisz’ ön
Baráti közé, kész pályára jön,
Mely annyi gondot, mint ez itt, nem ad…
Gazda:
Ha úgy tetszik: még egy kis fris vajat…
Jövevény:
Pompás, pompás! No már én rendesen
Út közbe’ mindig kétannyit eszem. –
Aztán mi szép az! mily remek dolog!
Ah! szivem már előre feldobog:
Ha majd ismét közéjök térhetek,
Megérkeztemről szólnak ezerek;
Vetélkedve tapsolnak a lapok
S jaj annak, a ki rólunk hallgatott!
És ha több hallgat, és lapot birunk:
Magunkról magunk magunkhoz irunk…
Ez gyökeres mód s teszszük egyiránt,
A pocsolyábul ez gyakran kiránt.
Gazda:
Hát ebből a lepénybül nem fog ön?...
Jövevény:
Nem, nem; tisztelt barátom, köszönöm!
Időm már is túl ment a kelletén,
Csak az vigasztal, hogy itt tölthetém.
A bú, a gond, mely jöttömkor önön
Körül setétlett, mint egy árnyözön,
Részvétre, szóra kelté ajkamat –
Kövesse ön, kérem, tanácsomat!
Gazda:
Fogadjon el még, egy pipadohányt.
Jövevény:
Örömmel tenném, de… a szaga bánt!
Hanem e „Londres”… potomság ugyan,
De út közben elkél, úgy a hogyan…
… Így ni! s most isten önnel, jó uram!
Innen az alföldségre visz utam,
Az inségesek állapotja int:
Hazaszerte lefesteni a kínt,
Mely egykint söpör embert, állatot;
Ah ez szívrázó, pikáns állapot!
S ha én lefestem: megrendül bele
A részvétlen felhőknek kebele…
S ki nálam a festvény-keretben áll:
Utolsó pénzén is praenumerál. –
S most szent örömmel fogok kalapot –
Adieu uram!... Maradjon!... Jó napot!! –
Gazda (utána néz):
Mindenható édes jó istenemM!
Hát még ezekből ugyan mi leszen?! -
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 15. sz. 1865. ápr. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése