Kép forrása: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=nagyuska&pid=12822
(Zalán
Tibor: Azután megdöglünk.
Napkút Kiadó, Budapest, 2004.)
Nem
mondok semmi újat, ha azt mondom, válságban a dráma, korunk nem alkalmas drámai
megjelenítésre, nincs drámai konfliktus, nincsenek nagyszerűen ábrázolható
társadalmi változások, nincs drámai személyiség, tehát drámai tett sincs, és
nincs remény sem, hogy valami olyan pontosan lokalizálható értéket
találhatnánk, amelyért a nevetségesség vádja nélkül vérre menően síkra lehetne
szállni – biztosan már arról is készítettek karikatúrát, horrorfilmet vagy
kandikamerás felvételt. A Kultuszminisztérium évente óriási összegeket ír ki
drámapályázatokra, mégis kevés a drámaírók, a megjelenő drámai szövegek száma.
Csak kísérlet lenne, semmi más a mai dráma? Ezt az állítást éppen Zalán Tibor drámái látszanak leghatékonyabban cáfolni: ha semmi sincs, pontosabban csak a semmi van, akkor a semmiről kell írni, így születik meg a drámaválság idején a válság drámája. Paradoxonnak tűnik, de a zaláni világban a semmi mindent eláraszt, betakar. A tág és a szűk világ, az intézmények, a családi, baráti, társi kapcsolatok, minden a pusztulásnak, a semmi felé haladásnak vagy pedig a semmiben való őrült és értelmetlen létezésnek van kitéve. (Nem, nem véletlenül írtam, hogy „a létezésnek kitéve"!) Ne gondoljanak őrült falanszterekre, pokolra, virtuális világokra, űrhajókra, világvégére! Zalán Tibor drámái többnyire az orrunk előtt játszódnak: az ószeren, a ház előtt, a kocsma teraszán, a panellakásban, egy szekéren… A szereplők hordoznak magukban némi emberséget, így lesz lehetővé, hogy egyszer csak szembesüljenek a semmivel, ami ármányosan körülveszi őket, és amiről nem akarnak (akartak) tudomást venni. Színházi ember létére Zalán Tibor egyáltalán nem használ rendezői utasításokat: teljesen a rendezőre illetve a színészre bízza a megvalósítást. Utasításai mindössze a szín berendezésére vonatkoznak, ami néha a drámák egyik főszereplőjévé válik, mint pl. a Romokon emelkedő ragyogásban.
