Vörösmarty Mihály (1800-1855): ZALÁN FUTÁSA

Szegény nemesi családban született a Fejér megyei Nyéken (ma Kápolnásnyék). Apja Nádasdy Mihály gazdatisztje, s arra törekszik, hogy taníttassa fiát. Előbb a fehérvári ciszterek, majd a piaristák pesti gimnáziumába jár. Az apa meghal, kilenc árvát hagyva hátra, s Mihálynak gondoskodnia kell nemcsak magáról, hanem testvéreiről is. Előbb nevelő, majd házitanító lesz a Perczel családnál, közben elvégzi a jogot.

Már serdülőkorától verselget, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor a mintái, ám Bonyhádon megismerkedik a világirodalom nagyjaival is: Egyed Antal plébános a klasszikusokat adja kezébe (Homéroszt, Tassót, a csak néhány éve felfedezett Zrínyit), a káplán Teslér László pedig a „moderneket”: Goethét, Schillert és a német fordítások révén újdonságnak számít Shakespeare-t. 1822-ben Tolna megye alispánja mellett lesz joggyakornok, hogy ügyvédi vizsgáit letehesse. A megyeszerte tapasztalható nemesi felbuzdulás és hazafias indulatok elragadják a fiatalembert, s e szemlélet jegyében örökíti meg a nemzeti történelem legjelentősebb eseményét, a honfoglalást Zalán futása (1825) című eposzában. Kétségtelen, látszanak a korábbi eposzköltés hatásai (mindenki Homérosztól tanult), de sokkal nyilvánvalóbbak az eredeti költői erények. Például a honfoglaló magyarok keresztény vallású görög és bolgár seregek ellen harcolnak, ők maguk Hadurat szolgálják. Az eposzi szabályok módjára beavatkozó isteni erők eszerint a pogány győzelmét kell segítsék a keresztény isten felett. A költő úgy kerüli meg ezt a dilemmát, hogy a magyarok ellen beavatkozik a túlvilági rémisten, Ármány, s Hadúr fölötte arat győzelmet, amikor a honfoglaló magyarokat támogatja. A barokk eposzokban nagyra növelt idilleket saját élményeivel gazdagítja, a kilencedik énekben azt is megvallva, hogy a hősnőbe reménytelenül szerelmes Délszaki Tündérben önmagát festette meg. A meseszövésen túl gazdag képalkotó képessége, láttató előadásmódja tanúskodik tehetségéről.

Vörösmarty a tíz énekből álló hőskölteményt hexameterben írta, ami szintén komoly poétikai erőpróbának tekinthető. A kortársak nyilván ezt is méltányolták, de rendkívüli sikerét mégis a benne kifejezett szemléletnek köszönhette: a régi dicsőség felidézése a nemesi nemzet erényeinek hízelgett, a fegyverrel hazát szerző kiváltságosok jogos és folytatandó elsőségét hirdette.

A költő sikerén felbuzdulva – bár tanulmányait befejezi, és felesküszik a Királyi Táblának – úgy dönt, hogy irodalmi munkáiból fog megélni. Ez ugyan később sem bizonyul könnyű kenyérnek, de Vörösmarty pesti szerkesztő lesz: dolgozik az Aurorának, szerkeszti a Tudományos Gyűjteményt, majd társszerkesztő a Bajza által életre hívott Kritikai Lapoknál. Kisfaludy Károly köréhez tartozva, a kor legradikálisabb eszméivel ismerkedik meg, s válságos évek során belátja, hogy a kívánatos társadalmi változásokat nem lehet csak a nemesség körére korlátozni. Újabb verses elbeszélő költeményei és lírai termése e húszas évek végi válságáról szólnak, sok töredékben is marad, de a reformországgyűlések idején már magára talál. Különösen nagy hatással van munkakedvére a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása. Korábban írt színműveit újabbak követik, dramaturgiai szempontból igényesebbek; rendszeresen közöl színibírálatokat is, a természetes játék, a helyzetnek megfelelően előadott oráció mellett fejti ki nézeteit. A Perczel Etelkához fűződő reménytelen szerelem bánatát a magánéletben fellelhető hiánytalan boldogság élménye váltja fel (Csongor és Tünde), majd Csajághy Laurával kötött házassága (1843) azt a hátteret is megteremti, amelyben alkotóereje kiteljesedhetik. Óriási hatással van rá a szerveződő irodalmi élet is. Petőfi, a csak imént felfedezett poétazseni társaságában Shakespeare-sorozat kiadásába fog. Ennek lesz később gyümölcse Aranytól a Hamlet, Vörösmartytól a Lear király, Petőfitől a Coriolánus magyarra plántálása. A forradalom és szabadságharc eseményeiben nem vesz ugyan fegyverrel részt, mint Petőfi, de neki is bujdosnia kell. Miután kegyelmet nyert, gazdálkodásba fog: előbb Baracskán, majd Nyéken, hogy családját eltarthassa. Igen szűkösen él, kedélye egyre nyomottabb, betegsége is kiújul. Gyógykezelés céljából Pestre költözik, de állapotán már nem lehet segíteni, 1855. november 18-án meghal. Temetése tömegtüntetéssé válik. Árváiról Deák Ferenc gondoskodik.

Hatalmas irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Mindenekelőtt lírai költészete ma is élő örökség: a Szép Ilonka (1833), a Szózat (1836), a Gutenberg-albumba (1839), a Gondolatok a könyvtárban (1844), az Előszó (1850), A vén cigány (1854) ma is jól ismert darabjai költészetünknek. Színpadi alkotásai közül az 1830-ban megjelent Csongor és Tünde bizonyult időtállónak; műfordításai közül a már említett Lear király mellett a Julius Caesar drámai erejét nem tudják az újabb és frissebb magyarítások felülmúlni. Epikai költészetét érezzük ma már halványodónak: részben a romantikus meseszövést zsúfoltnak, részben a verses előadásmódot körülményeskedőnek. A Zalán futásával az eposznak bealkonyult – már Petőfi eltemette, amikor Vörösmartyt is parodizálva megírta A helység kalapácsát.

**

ZALÁN FUTÁSA

Petőfi Sándor (1823-1849): AZ APOSTOL

A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy dagerrotipet névadójáról. Úgy tudjuk, ez az egyetlen hiteles arcmás a számos ránk maradt s nemegyszer idealizált Petőfi-ábrázolás közül. Ámde mégis fölmerül a kérdés, vajon van-e hiteles képünk a költőről.

A kérdés persze furcsának tűnik, hiszen aki Magyarországon iskolai bizonyítványt kapott, az tudhatja, hogy a költő Kiskőrösön született, hogy szülőföldjének Félegyházát tekintette, hogy Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen és Pesten járt iskolába, hogy Aszódon a szigorú Koren tanár úrral szemben lázadozó diákcsoportot szervezett, s itt kezdett „verseket csinálni” meg 15 évesen a színészettel kacérkodni. A kisdiák is tudja róla, hogy gyalog járta be szinte az egész akkori Magyarországot, hol kamaszkorú katonaként, hol vándorszínészként, hol meg a világban helyét kereső ifjú vándorként. Az is köztudott, hogy 21 évesen már neves költő, s rövidesen a radikális gondolkodású ifjú értelmiség vezéralakja. Ki ne ismerné ama nevezetes márciusi napnak a történetét, s ne tudná, hogy Petőfi verse, a Nemzeti dal volt „a magyar szabadság első lélegzete”. Végül Segesvár, ahonnan sokan évek múlva is visszavárták, és ma, közel másfél század múltán is akadnak, akik távoli tájakon keresik nyomát, mert nem tudnak belenyugodni, hogy a nemzet költője tömegsírban nyugszik. Igen, számtalan a közismert tény, maga az életmű darabjai a keletkezési idő és hely pontos jelölésével – ezt már Illyés megállapította – valóságos lírai önéletrajzot adnak. Az ismert tényekre azonban óhatatlanul rávetül március fénye és Segesvár tragikus árnya. A nemzeti dicsőség és tragédia egy sorson belüli fénytörésében a költő alakja a köznapi szemlélő előtt hérosszá, afféle nemzeti idollá magasztosul. Hivatalossá szürkült ünnepélyesség lengi körül, s ami vele jár, a kiüresedés.

Lengyel Menyhért (1880-1974): TAIFUN

„Akárki mit mond is, ez a kor, Bródy és Lengyel kora volt a magyar drámairodalom soha vissza nem térő hőskora” – állapította meg némi nosztalgiával Remenyik Zsigmond 1939-ben. S ebben a hőskorban, a századelő színházi aranykorában a legsikeresebb drámaíró az azóta méltatlanul elfeledett Lengyel Menyhért.

Egy Balmazújváros környéki tanyán, zsidó családban született. Pályafutását biztosítási tisztviselőként és újságíróként kezdte. Huszonhat éves korában írta első drámáját, A nagy fejedelem című szatírát, amely a Thália Társaság előadásában azonnali zajos sikert aratott. A szerző Pestre költözött, és fantasztikus termékenységgel, sorra alkotta darabjait, évente több bemutatóra valót.

A világsikert az 1909 őszén a Vígszínházban bemutatott Taifun hozta meg. (Főszereplők: Hegedüs Gyula és Góthné Kertész Ella.) „A Taifun bölcsőjébe három istennő tette oda ajándékát: a közügyeké, a szívügyeké és a szerencsés véletlené” – írja róla Hubay Miklós. Témája közügy, a „sárga veszedelem” – figyelemelterelés az első világháború előtt. A szívügy a csapodár szerelmes, Ilonka (a későbbi Kosztolányiné), akinek drámai alteregóját utol is éri a megérdemelt végzet. A szerencsés véletlen, hogy a szerelmi bánatát Berlinben gyógyítgató szerző albérleti szobájának ablaka éppen a japán követségre nyílt… A Taifun viharos gyorsasággal hódította meg Európa fővárosait, majd Angliát és Amerikát. A legsikeresebb „exportdrámánk”, a világ színpadain legtöbbet játszott magyar darab. A szecesszió divathulláma vette hátára, de rokonszenvessé tette az uralkodó gondolat is: az emberi szolidaritás győzelme a hatalomra törő terrormorál fölött.

Ez a „keserű, csöndes, bátor, naiv fiatalember” – ahogy Ady jellemzi – következetes demokrata és következetes pacifista. Ezt a szemléletmódját tükrözi Sancho Panza királysága című darabja is, a legjobb magyar vígjátékok egyike. Az első világháború elől Svájcba emigrál, ahol háborúellenes cikkeket ír. Természetesen magyarul, minthogy élete végéig más nyelven nem ír és alig beszél. A húszas években jön haza, és jó tollú iparosként szállítja a darabokat az egyre felszínesebbé váló, kiüresedő pesti színháznak.  Közben folyóiratokban publikál: a Nyugatban jelenteti meg A csodálatos mandarin című pantomimgroteszket, amely felkelti Bartók Béla figyelmét, s szerződést kötnek a megzenésítésére. 31 év telt el a premierig. Bartók meghalt, mielőtt nagy művét színpadon láthatta volna.

A közelgő világháború elől Lengyel Menyhért előbb Londonba, aztán Amerikába menekül. „Tömegében mily iszonyú az ember… - írja keserűen – csak az a szép, amit felőle és sorsa felől álmodunk.” És Lengyel Menyhért álmaira akad vevő a legnagyobb álomgyárban, Hollywoodban. Filmforgatókönyveit (pl. Hotel Imperial, Angyal, Ninocska stb.) több neves sztár, köztük Greta Garbo, Charles Boyer, Marlene Dieetrich is szívesen fogadja.

A háború után Olaszországba költözött át, és emlékiratain dolgozott (Életem könyve, Gondolat, 1987). Ott a világhíreseknek kijáró tisztelettel fogadták, és Róma városának nagydíjával tüntették ki. Utolsó éveiben többször járt Magyarországon, s 1974-ben, pátriárkai korban – miután visszakapta magyar állampolgárságát – hazatért, voltaképpen meghalni.

**

TAIFUN

Személyek:

DR. TOKERAMO NITOBÉ; JOSHIKAWA TOYU; KOBAYASI YEYASU; HIRONARI INOZÉ és még 8, név szerint említett japán úr; BRUCK BERNÁT, egyetemi tanár; LINDNER OTTÓ, író; KERNER ILONA; HEMPEL TERI; AZ ESKÜDTSZÉK ELNÖKE; ÜGYÉSZ; VÉDŐ; TOLMÁCS és még sokan mások

Heltai Jenő (1871-1957): A NÉMA LEVENTE

Sohasem volt főszereplő. Színpadi szerzőként Molnár Ferenc, a kabaré világában Gábor Andor árnyékában érte el sikereit. Költőként bármennyire ígéret volt is a századfordulón, mi ígéret volt benne, azt igazából mások váltották valóra. De: ő A néma levente szerzője. Heltai Jenő így él ma közöttünk.

Budapesten született. Herzl Károly terménykereskedő ügyvédnek szánta a fiát, de az otthagyta a jogi fakultást. Literátor és színházi ember lett. Heltai Jenő néven költő, író, publicista. Igazgatta az Athenaeum Kiadót, elnöke volt a Pen Clubnak. A színházban nemcsak szerző, de dramaturg, titkár, színigazgató. És nem is akárhol: Vígszínház, Belvárosi Színház, Magyar Színház! Még magánélete is a színház világához köti. Első felesége színésznő (Jancsó Vali). Életének igazi társa azonban második asszonya (Gách Lilla). Sokat járt-kelt a nagyvilágban. Élt Párizsban, és volt haditudósító Konstantinápolyban. – 1944-ben önként vállalta zsidóságát, a meghurcoltatást, a Gestapót. Voltak, akik megmentették volna. A túlélők közül való. És még egy évtizedet kapott is alkotásra a sorstól. A halála évében lett Kossuth-díjas.

1892-ben valóságos ribilliót okozott a Modern dalok c. verseskönyvével, két év múlva pedig a Kató-ciklussal. Kamaszosan szemtelen volt a hangja. Fricskázta a prüdériát, ki mert mondani oly szavakat, mint „impotens”, „szeretkezés”, és tegezni mert versben kedvesét. Ahogy Szerb Antal írta róla: ő „a lírai naturalizmus legüdítőbb képviselője minálunk”. De a „könnyű vers-et, amelynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága lehetetlenné tette, és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a kabaréba, a slágerszövegekbe”. Egyébként a Modern dalokat ma már nem érezzük modernnek.

Novelláinak nincs művészi újdonsága, de maradandó, megbízható értékei kisepikánknak. A tárcanovella legnagyobb magyar mesterei közé tartozott. Regényei humorosak, paródiák, persziflázsok (Az utolsó bohém, Jaguár, A 111-es, Family Hotel, VII. Emánuel és kora).

A színpad számára vígjátékokat, verses drámákat, egyfelvonásosokat, kabarédarabokat írt. Első színpadi sikereinek egyike, hogy ő írta a János vitéz (1904) nagy sikerű dalszövegeit. 1914-ben mutatták be a drámatörténeti szempontból említést érdemlő Tündérlaki lányokat. Igazán sikeressé a világháború után vált. Vígszínházi szerző, aki a színház játékstílusának megfelelően franciásan könnyed társalgási drámákat írt. Habkönnyű történeteket, mint A kis cukrászda (1922), A jó kis üzlet (1935). A 30-as évek derekán a Rostand által felébresztett verses romantikus dráma bűvkörébe kerül. Haláláig tart a vonzalom, amelyből olyan játékok születtek, mint A néma levente (1936), Az ezerkettedik éjszaka (1939), a Lumpáciusz Vagabundusz (1943), a Szépek szépe (1955). Az Egy fillér (1940) című darab jelenti ezekben az évtizedekben a mást. Súlyosabb, mélyebb, híján van az idillnek, mesének. Szimbolikus játék a költői felelősségről az Egy fillér. Az erkölcsi mérlegkészítés drámája vészjósló időkben.

A néma leventét 1936-ban mutatta be a Magyar Színház. A történet reneszánsz anekdota. Zilia Duca, a szép olasz özvegy és Agárdi Péter magyar lovag szerelme. A történelmi idő – korfestés nélkül – Mátyás királysága. Költőiség, báj, érzelmesség, játékosság adják a darab értékeit. S a „hangszerelés”! (Könnyedén, természetesen gördülő, változó hosszúságú jambikus sorok. Melódiaként csendülő, ritmushatást fokozó rímek. Néha a mozdulat is „rímel”. „Makacs húzódozásod ismerem” – mondja Beatrix. Agárdi tagadóan int, ami megfelel a rímnek: nem.) Csillogó szerepeket kínál ez a színpadi játék, mert aki írta, ismerte a színpadtechnika és a dramaturgia minden csínját-bínját. Bajor Gizi és Ruttkai Éva halhatatlan Ziliák. – És van a drámának egy önálló életre kelt, közöttünk szállongó sora. Mondogatjuk, mert oly jó lenne benne hinni: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

**

A NÉMA LEVENTE

Szereplők:

MÁTYÁS, a magyarok királya; BEATRIX, a felesége; ZILIA DUCA, nemes olasz hölgy; AGÁRDI PÉTER, magyar vitéz; BEPPO, a csatlósa; GIANETTA, MONNA MEA, Zilia barátnői; CARLOTTA, a komornája; NARDELLA, a királyné dajkája; GALEOTTO MARZIO, a király krónikása; TIRIBI, a király bolondja; PIETRO, szolga

Bródy Sándor (1863-1924): A TANÍTÓNŐ

A kiegyezés évtizedében született, és a századfordulón főként a novellisztikában kiemelkedő nemzedék egyik vezéregyénisége, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Papp Dániel, Thury Zoltán generációjáé. Vidéken, kispolgári zsidó családban nevelkedett. Származása, asszimilációja lendítette is pályáján, de fájdalmas és sértő támadások, viták forrása is volt. Szövevényes egyéniségében nem könnyű különválasztani a nagyra törő művészt és a sikert szomjazó belletristát, az igazmondás bajnokát és a híres szerelmi hódítót, a forradalmat jövendölő lapszerkesztőt és az öngyilkosságba menekülő, megcsömörlött embert.

Irodalmi vonzásai választásai is sokfelé ágaznak. A hírnevét megalapozó Nyomor című novellaciklus a nyolcvanas évek elején a zolai naturalizmus egyik korai magyarországi adaptációja, s Jókai és Mikszáth vonzódását Bródy iránt joggal eredeztetjük világképének és stílusának romantikus sajátosságaiból. A Nyugat nagy nemzedéke is kiemelte előkészítő szerepét mind a szimbolizmus, az impresszionizmus, a szecesszió, mind pedig a realizmus hazai térhódításában. Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi egyaránt és őszintén magasztalta, de nem volt számukra kétséges történeti helyzetének felemássága: érdemét, Mikszáth metaforájával szólva, a téglák összehordásában látták, nem az emlékezetes épület megalkotásában.

Az irodalomtörténet-írás mérlege szerint Bródy főleg elbeszéléseiben hozott létre esztétikailag maradandót; utolsó nagy műve, a befejezetlenségében is zártnak ható Rembrandt-ciklus titokzatos, megrendítő, egyszeri remeklés. Legismertebb regényei a francia karriertörténetek dezilluzionáló, lírai változatai. A gátlástalanul érvényesülni akarók megbuknak, az emberi boldogulás a szeretet és az erkölcsi intimebb zónájában valósul meg, és feltételei a megbocsátás, a nosztalgia, az érzelmesség, akár a lemondás értékének fölismerése (Ezüst kecske, 1898; A nap lovagja, 1902). Drámaírói munkásságából A tanítónő (1908) és A medikus (1911) című színművének maradandó értékeknek bizonyultak. Bródy szoros kapcsolatban állt a színház gyakorlati életével, hatott rá Újházy Ede, majd Hevesi Sándor koncepciója. Női főszerepeit többnyire ismert színésznők számára írta. A tanítónő történetét Bácskában, Dungyerszky „Gyókó” barátja társaságában hallotta. Keletkezéstörténetét a fia, Bródy András följegyezte történetből ismerjük, miszerint Faludi Gábor, a Vígszínház akkor igazgatója jókora előleggel bírta rá az írót, hogy az addig nem folyamatosan írt jelenetek alapján befejezze művét. A főbb szerepeket a bemutatón Varsányi Irén, Fenyvessy Emil és Hegedüs Gyula játszotta. A színészek többsége és a rendező elégedetlen volt a darab eredeti befejezésével, happy endet kívántak, és az író pénzszükségében engedett a nyomásnak: megváltoztatta a két utolsó jelenetet: a tanítónő és ifjú Nagy „boldogan egymás nyakába borultak”. Az újabb szövegkiadások és előadások visszatérnek Bródy eredeti koncepciójához és dramaturgiájához. Műfajt jelölő alcíme szerint A tanítónő „falusi életkép három felvonásban”. A díszletekre és a színpadi megjelenítésre vonatkozó előírásoknak részletező naturalizmus elegyedik a színészi rögtönzésre sokat bízó, nagyvonalú szerzői engedékenységgel. Az első és a harmadik felvonás a vidékre került tanítónő aprólékosan leírt szobájában játszódik, a másodiknak a színhelye a szegényes iskola, mely „valaha istálló vagy fészer lehetett, mert szeszélyes egy terem”. Bródy dramaturgiájának jellemző vonása, hogy a helyszínek reális és jelképes kapcsolatban vannak a cselekménnyel, a hősnő életével és munkájával.

**

A TANÍTÓNŐ

Főbb szerepelők: TÓTH FLÓRA; ÖREG NAGY; IFJÚ NAGY; HRAY IDA

Jean-Paul Sartre (1905-1980): A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Jó lenne tudni, vajon hányan utasították vissza a Nobel-díjat? Annyi bizonyos, hogy az egzisztencialista filozófia megteremtője e valószínűleg kevesek közé tartozik: 1964-ben ítélték oda neki, s a gondolkodóik alkotói szabadságát mindenáron megőrizni kívánó Sartre nem fogadta el a kitüntetést.

A polgári családban született, apját korán elvesztett, magányos, félszeg fiú az iskolapadban kárpótolja magát, hamar kitűnik társai közül. A Párizsi École Normale Supérieure-ön nyeri el filozófiatanári oklevelét. Egy évig Berlinben tanulmányozza a német filozófusokat. A háborúban rövid katonáskodás után fogságba esik, 1941-ben szabadul ki. Kapcsolatba kerül az Ellenállással. A háború után folyóiratot alapít, amely ma is megjelenik. E lap köré csoportosulnak a lét é a nemlét kérdéseit taglaló bölcselet, az egzisztencializmus hívei. Sartre színdarabokban, regényekben és filozófiai tanulmányokban boncolgatja az egyén szabadságának, korlátainak tisztázatlanságát.

Az undor (1938) című korszakalkotó regényében a tehetetlenül vergődő főhős, Roquentin így fogalmazza meg elméletének egyik alaptételét: „Mindenki, aki létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” Másik kiemelkedő szépprózája a nagylélegzetűnek tervezett, de egyetlen kötetkére zsugorodott önéletrajzi ihletésű A szavak (1964).

Gazdag bölcseleti munkásságából kiemelhetjük A lét és a semmi (1943), valamint A dialektikus ész kritikája című tanulmányait. Fontos, összegző munka a Flaubert életművének szentelt háromkötetes monográfia.

A drámai alkotások változatosak, nagy hatásúak, sikeresek. Némelyik darab olyan általános érvényű, hogy szerte a világon felbukkan időről időre, például a szabadelvűség, a jó és a rossz viszonyát, kérdéseit feszegető Az ördög és a jóisten (1951); az algériai függetlenségi harc küzdelmeit a náci Németország kereteibe illesztő Az altonai foglyok (1959), amelyből – mint Sartre sok művéből – film is készült, a főszerepekben olyan csillagokkal, mint Sophia Loren és Maximilian Schell.

A tisztességtudó utcalány (1946; magyarországi bemutató: 1947. 5. l. – Benedek A. ford.) a XIX. sz. végén alakított fajgyűlölő titkos társaságnak, a Klu-Klux-Klannak a második világháború után újult erővel felcsapó, vad indulatokat gerjesztő tevékenysége ellen íródott. Sajnos ez a darab napjainkig időszerű, hiszen ha valamilyen történelmi változás folytán egy-egy társadalmi réteg ideiglenesen hátrányosabb helyzetbe kerül, a türelmetlenség bűnbakkeresést szül, s ez rendszerint a másság ellen irányul. A darabot 1952-ben filmre vitték, Lendvay Kamilló operát írt.

**

A TISZTESSÉGTUDÓ UTCALÁNY

Főbb szereplők: LIZZIE; FRED; SZENÁTOR; NÉGER

Sławomir Mrożek (1930-): EMIGRÁNSOK

A lengyel író hatvanadik születésnapján, 1990 nyarán olyan kéthetes színházi fesztivált csaptak a tiszteletére Krakkóban, amilyen legföljebb a régóta porladó klasszikusoknak szokott kijárni. A nevezetes nap egyébként pontatlanul áll minden lexikonban, így a magyar kiadásúakban is. Nem június 26-án, hanem 29-én jött a világra. Mint egy helyütt írja, eltűri ezt az anyakönyvi adattévesztést mert így legalább a precizitást túlzottan kedvelő titkosrendőrségek dokumentációjában is helytelenül szerepel (elég sok oka volt, hogy egyik leghíresebb tragikomédiájának a Rendőrség címet adja).

A tudományos konferenciával, színházi előadásokkal, könyvkiállítással, filmsorozattal, happeninggel tarkított népünnepély olyan alkotót övezett, aki 1963 óta Olaszországban, Franciaországban, Észak-Amerikában és másutt él, igazi világpolgár – második felesége például mexikói -, és hazájába az 1980-as évek végén bekövetkezett nagy közép-európai fordulat után is csak alkalmanként látogat vissza. „… ha egyszer elmégy, nincs visszatérés” – vallja; hozzátéve: ő már lengyel és külföldi is egyszerre – és inkább az utóbbi. Valahol a jelképes „határon” érzi magát (ez a kérdéskor bukkan föl Ház a határon című darabja abszurd dialógusaiban, a „megfelezett család” problematikájában).

Változatos ifjúkori élményei,  korai újságíróskodása eleinte sematikus riportokat is előcsalogattak tollából, de mihamar felülkerekedett filozofikus telítettségű szatirikus hajlama. Már harmincesztendős kora előtt megfogalmazta: „Két tendenciát látom magamban: a rend keresését s az anarchia iránti vonzalmat. Van némi konfliktus a kettő között; valami, amit Apollinaire a rend és kaland közti örök harcnak nevezett.” Ebben a dilemmában – és az író kisepikai műveiben, továbbá a munkássága maradandóbb részét képező drámákban is – a szabadságvágy jelenti az esetleges megoldást, azaz inkább a felülemelkedést. Világszemléletének összegzése Tangó című darabremeke.

Sławomir Mrożek nagyszámú groteszk példázata, színpadi parabolája az elvontan gunyoros, abszurd vagy absztrakt kelet-közép-európai irodalom vonulatába kötődik. Néhány honfitárs elődjén és kortársán kívül a cseh filmes új hullám, Örkény István vagy akár a bolgár Jordan Radicskov állhat közel hozzá – de ötvöződnek immár azok az irányzatok is, amelyekkel a nagyvilágban találkozott. Ma a világszerte legtöbbet játszott kortárs írók egyike.

Jó néhány társadalomkritikus (és túlzottan közvetlen) színművének intellektuális robbanótöltetét kiszerelte az idő: a szocializmus csődje. Az 1974-ben keletkezett Emigránsok azok közé sorolódik, amelyek változatlanul alkotóereje teljében mutatják az írót. Ő is volt otthontalan, nehezen élő, „meghatározatlan jogi státusú személy”. Konkrét helyszíntől, közelebbi cselekményidőtől, egyértelmű nemzeti hovatartozástól megfosztott példázata a legkevésbé mulatságos darabja (persze a pompás Mulatság írója itt is csillogtatja humorát). A fő gondolat ebbe a mondatba sűrűsödik: „A meghamisított jelen beteg jövőt szül.” Ez a legrealisztikusabb, már-már naturalista darabja.

A drámát 1978-ban Balogh Géza ültette át magyarra. 1979-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Játékszínben, Székely Gábor rendezői elgondolása szerint. AA-t Garas Dezső, XX-et Avar István formálta meg.

**

EMIGRÁNSOK

Szereplők: AA, XX