Iduna (Szász Polixéna 1831-1853) : Éjjel

Késő az éj, ragyog a hold,

Ablakomnál állok még:

Fényesen mosolyg az égbolt,

Szívem reszket, arczom ég. –

Emlékezet, vagy merengés,

Minek játéka vagyok?...

Keblem nyugtalan habrengés,

Melyen kétes fény ragyog.

Emlékezet: - az órára

Boldogan emlékezem,

Amelyben új eget tára

Szívemnek a szerelem.

Midőn ajkamon az első

Csóknak lángját érezém,

S homlokomról minden felhő

Eloszolt a hű kezén.

Merengés: - távol jövőnek

Ábrándait űzöm én,

Szállnak a remények, s jőnek

A kétségek feketén.

S megszólal egy hang szivemben:

„Meddig fogsz szeretni, sziv?

Leszek-e, akit szerettem,

Ahoz élve, halva hív?”

Csöndes éjjel! légy tanúm, hogy

Csak felőle álmodom;

Hűtelen hold! fényed elfogy,

Nem az én indulatom.

És te csillag, éjnek álma!

Küldd hozzá egy sugarad:

„Hogy életben és halálban

Szívem hozzá mű marad.”

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 24.

Balogh Zoltán (1833-1878): Borús felhő voltam…

Borús felhő voltam, villámmal terhelve,

Sorsomnak mennydörgő fegyverrel felelve:

Ekkor szemsugárod égőn reám hatott,

S keblemben szerelem – szivárvány támadott!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 14.

Gulyás Pál: Magas növény

Mindent adott az ég neki:

a szeme fényes, mint a Nap,

keble hullámzik, mint a hab,

nádtermetét szél lengeti,

liliomlágyak kezei,

ajka tüzet szór,m int a gránát,

galambok hamva hinti vállát,

lába ringó gazellaláb,

lombok suttogják mély haját,

a hangja lankad, mint az árnyék,

tekintete türkizajándék…

Amerre lépsz, amerre látsz,

hordod szépsége viharát!

Mindennap szembejő veled

s eltűnik, int a fellegek!

Sokszor azt hiszed: tenger ő már,

amelybe nem hat le a búvár.

Sokszor villámlik két kezed

s érzed, hogy a teste meleg.

De ujjad testéhez nem ér,

mert teste nyár, de lelke tél!

Havas hegy, csillogó orom:

havát nem éri fel korom,

jegét nem oldja napsugár!

Virága csillagos gyopár,

magas növény,nem rejti illat,

csak fénylik, int a sarki csillag!

(Debrecen)

(Forrás: Napkelet 9. évf. 11. sz. 1931. november 1.)

Vathy Elek (Remport Elek 1895-1984): Milyen jó is volna…

Ó, milyen jó is volna gyermekké szelídülni,

Zöldre festett padokba most újra beleülni.

A gondbatyut ledobva, könnyű táskával járni,

Parancsot nem ismerni, víg csengetésre várni.

Ó, milyen jó is volna örömpohárból inni,

Álomországban járva tündérmesékben hinni,

Kerekre tágult szemmel csudákra lesni: ott van!

Színaranyat keresni játszótéri homokban.

Ó, milyen jó is volna a mát elhagyni lopva,

Megunt játékot messze ellökni a sarokba,

Könnyű lábakkal futni, versenytársat elhagyni,

Szembejövő barátra harsányan rákacagni!

Ó, milyen jó is volna nem látni, de csak nézni,

Apró gyerekversecskét hadargatva idézni,

Nem tudni, mi az arany és mennyi itt a talmi,

Meg nem értett dolgokról ártatlanul szavalni.

Ó, milyen jó is volna padvárunkba bebújni,

Az életlecke helyett könnyebb leckét tanulni,

A gondatlanság édes mézeskenyerét enni,

Ó, milyen jó is volna újra gyermekké lenni!

(Forrás: Napkelet 9. évf. 11. sz. 1931. november 1.)

Nyáry Andor: Az én embereim (könyvismertetés)

Horog János egy este hasztalan mondta az asszonynak: „Elolthatod a lámpát!” A menyecske akaratoskodott: „Fújja el maga!” A gazda mérgében a lámpára csapott. Szétfolyt az égő petróleum s egyszerre lángban állt az egész ház. Reggel lett, amire eloltották a tüzet. Reggel az asszony a gyerekek közt elgondolkodott, hogy miért is nem akarta eloltani a lámpát… Persze, vidámabb tanulságok, esetek is vannak Nyáry Andor novelláiban. Ilyen a Csutorás Vendel szomszédé, aki ugyancsak túljárt Kopacsek vendéglős eszén: eltagadta, hogy megkapta a pénzét, - tagadhatta, mert nem volt rá tanú. Pintér János meg a fiskálist tette lóvá hasonlóképpen. Pintér gazda a pénzt – mind a négyszáz pengőt, amivel az ügyvédnek tartozott volna – a templom új harangjára adta. „Hadd emlegesse meg a prókátor, ha harangszót hall.” – Értő, paraszti vonzódással, aprólékoskodva szemléli Nyáry Andor az embereinek tetteit-dolgait, a dunapentelei szomszédok egy-egy komótos vagy ravasz cselekedetét. Kedveli az anekdotaszerű, jóízű karakterizálást. Tartja a népiesség régi stílusát,mely azonban műnaivitásával néha mesterkélten hat. Jobban bízik az ötletek tetszetőségében, a fordulatok érdekességében, mint természetes írói ösztönében. A beszédes elevenséget, a jó színeket nem kell nagyon keresnie. („Panni tejarcú, finomtestű leány volt, dereka hajlott, mint az idei nád.”) Kár, hogy stílus az ilyenekben a közhelyeket sem kerüli el.

László István

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)

Thury Lajos (1896-1989): A veszedelmes szerelem (könyvismertetés)

„Esztelen bolondok voltak azok a nők, akik szerették magát és ezt el is árulták. Magának sohasem szabad bizonyosságot adni, benne van ez a fajában, a nemében, az egyéniségében, jaja nőnek, ha egy pillanatra megfeledkezik agáról és mégis megteszi. Magának mindig kell egy csepp bizonytalanság, valami, amiért tovább kell küzdeni, ami magának ellenáll! Hol lennék én is egy év múlva, ha most beleszeretnék magába és elárulnám, hogy szeretem.

Zoltán meglepetve hallgatott. Nem tudott felelni, mert érezte, hogy Magdának igaza van.”

Tiszta írói becsvággyal, előkelő írói eszközökkel megírt novellák alól Thury Lajosnak évek óta figyelmet és becsülést keltett neve most tizenöt íves regény címlapjára került. Az idézet, amin kezdtem, művének derekáról való s a regény címéül adott „veszedelmes szerelem” veszedelmes voltának talán ebben tapint leginkább elevenére. Ez a szerelem egy fiatal, nagytervű, tehetséges, de akaratában s önbizalmában alkati gátlásoktól betegesen megbénított író meg egy talentuma, egyéni jelentékenysége erején emelkedésre vágyó és érdemes vidéki színésznő között fogan meg s már fogantatásában gyötrődésre van kárhoztatva, két ember szenvedésére termett, noha az is bizonyos, hogy éppen erre a két emberre nézve az életben elérhető leggazdagabb lelki élményt is jelenti. Lázas kitartással hajszolják egymást, önmagukra is mintegy egymásban keresik a feleletet, a férfi ettől a szerelemtől remélheti legtermékenyebb költői inspirációját, a nő az általa ihletett író színpadi teremtményével vágyik színészileg megmutatkozni, attól várja művészi „beérkezését”. De ennek a magasba mutató és biztató szenvedélynek „Werdegang”-ja célba nem fut,  pályája mindkettejükre nézve aláhajlik, majd könyörtelenül két ágba szakad: két fáradt, lendületében siváran elhanyatlott lélek veszti el egymást s még inkább – maga-magát. Ady szavával „megcsatáztak”, csakhogy ennek a csatának győztese nincs, csak legyőzöttje.

A küzdelemben az asszony oldalán van a nagyobb pszichológiai éleslátás, a körülmények és kilátások józanabb ismerete. Ő ragaszkodik váltig a bizonytalanságnak ahhoz a „csepp”-jéhez, mely az ellenállás erején a férfit a küzdésre még képessé tehetné s mikor a maga erősségét végül a férfiszenvedésnek mégis feláldozza, ő van csak vele tisztában már az első perctől fogva, hogy a fiú ujjongó diadala nyomán az enyészet hervadásillata szakad fel. Mikor Zoltán a szerelem mámorában felfedezi az „uj Magdát” s azt, hogy: „az asszonyt olyan mélyrehatóan át tudja alakítani a szerelem, mint a férfit soha”: a nő már illúzió nélkül látja, hogy a „régi”,”át” nem”alakított” Magda mindent elveszített. S még a büszke rezignáció, a csatavesztés fájdalmas, de őszinte vállalása is benne érik meg hamarabb és önérzetesebben: „Nem érem be a felével annak,  ami egészen az enyém volt”.

Az érzés hullámvonalának minuciózus követéséhez Thurynak finom, hajlékony irónja van. A nobilis, úrias tartózkodásnak hangja, mely novellái után is sokáig fülünkben cseng, végigvonul most is egész regényén. Igaz, hogy ennek a veszedelmes szerelemnek minél pontosabb és hajszálig menő megmutatásában maga a regény sem kerülte el merőben azt a veszedelmet, hogy a hullámjátékot nagyon is álló vízen játszatja le: a passzivitás a regény lapjaira is elárad. Jó és biztos realista eszközökkel való elindítás után a cselekmény minden realitásból valósággal kiesik, már-már pusztán érzés-elemzéssé szublimálódik. A Bourget-regény lélektani hajcsövességeire emlékeztet, de hovatovább még azt a valóságmedret is elhagyja, ami Bourget-nál a lelki folyamatok regény-ágyául szolgál. Ha a fárasztó, lelkemet emésztő szerelem egész hangulati árnyalatgazdagságát szuggesztíven érezteti is: olvasmányul is akárhányszor fárasztóvá válik.

A végén az az érzésünk, hogy az író ez első regényében meleg és mély élményanyaggal dolgozott, a regényírásnak nem annyira művészi, biztos tervével, mint inkább – ürügyével fogott tollat, hogy önmaga felől faggatódzék s ha a jól fegyelmezett mondatok már hatalmában vannak is, az anyagát fegyelmezni még eléggé nem bírja. Annyi első regényéből is nyilvánvaló, hogy olcsó, felszínes „érdekesség” nem csábítja, szándéka sem a művészi becsületességgel, sem az írói tisztasággal vásári alkuba nem bocsátkozik s hogy a jeles, irodalmunk nagy veszteségére korán kidőlt Thury Zoltánnak erős morális ihlete, nagy lelkiismeretkultusza fiában is biztatóan tovább él.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)

Szabolcska Mihály: Édes jó anyámnak

Komjáti-Wanyerka Gyula rajza

Édes jó anyámnak

A neve napjára

Belefogok százszor

A levélírásba.

Mit írjak? Mit írjak?

Hogy mikor olvassa:

Engemet érezzen,

Engem lásson abba'.

Bíznám a szívemre,

Bíznám a lelkemre,

De szót nem találok,

Sem arra, sem erre.

És fölé hajolva,

A fehér levélnek:

Köszöntő szó helyett

A könnyem eredt meg.

Mintha az ő fehér

Kezére hajolnék,

Mintha őt ölelném,

Mintha otthon volnék!

S ím, mire a papírt

Lassan telesírtam;

Azon veszem észre,

Hogy amit akartam,

Mind, de mind megírtam!

Nagy Méda: Így lesz temetője

Fölvillannak a férfiszemek, ha az ajtón belépek,

s mikor elhagyom a szobát, utánam néznek,

szemeik, ezek a világítócsápok, körülfonják testem

s ilyenkor mozdulatlanná merevül bennem a lélek.

Mint asszony, - mit tagadjam, - tetszik e hódolat,

melyet szavaik helyett nézésükbe rejtve nyújtanak át.

De jaj, mennyi születendő szavam és gondolatom

hullik le így, még mielőtt életre szánnám,

s hányszor tagadom meg magamban az embert,

csak azért, mert asszonyi énemet akarják csupán.

Így, ezzel a vak férfihódolattal ölik meg bennem,

s minden asszonyban a gondolatot s a tettet

és szépségünk és szívünk így lesz temetője

világító agyunk messzi fényeinek.

Kosáryné Réz Lola: Vasárnap (1921)

 

Kosáryné Réz Lola unokáival

Emlékeimnek könnyes vánkosán

Vágyon régi vasárnapok után.

Miért, hogy most már nincs olyan soha?

Egyik nap, mint a másik: bús, zajos,

Lent az utcán zörög a villamos.

… Messzi vén város. Régi ház szobája.

Kint a fenyők nehézfehér subába’ –

Mint öreg, hűséges tót bakterek –

Állnak sorban a vén kapuk előtt.

Őrzik a házat, hegyet, temetőt.

Sétálni megy a kis cselédleány.

Csönd. Majd csengő szól. Jön édesanyám,

s vasárnapi süteményt hoz nekünk.

Eljött a messzi, holt erdőkön át,

Veti le havas, furcsa papucsát.

Sok kendőt, sált magáról leteker,

Aztán a dióstésztát osztja el,

s a szőnyegre ül le a gyerekekhez.

Ízével az otthon sütött kalácsnak

Hallgattam őket… S ünnep volt. Vasárnap.

Majd talán egyszer, édes Istenem,

Lesz még ilyen vasárnapom nekem.

Ha én megyek majd papucsban az erdőn,

fehér a hajam, csöndes a szívem,

S a vasárnapi süteményt viszem.

forrás: https://nokert.hu/mon-10112010-1020/621/1/kosaryne-rez-lola-vasarnap

Komjáthy Jenő: Anyámhoz

- Balassagyarmat, 1881 –

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,

Szivedből szeretet s élet szakad;

Nappalodik a szenvedélyek éje,

Meleg sugárként ömlik szét szavad.

Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,

Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!

Szivedbe Isten lelke költözött...

Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!

Bár most levert és bús vagyok,

Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség

Övedzi majd e büszke homlokot!

Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,

Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod

És drága könnyeiddel öntözöd!...

Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,

Virágok nyílnak lábaid nyomán,

Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,

Amerre jársz mint égi látomány:

S hol szebb világok tiszta üdve támad,

Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,

Körötted minden fénybe öltözött...

Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes

Szivedhez járul boldogan fiad.

Szivem remeg, mert üdvössége teljes,

Szivem zokog, de az öröm miatt.

Ó, mert áldás nő az áldás helyén:

Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!

Várnak reánk nem ismert gyönyörök...

Áldott vagy te az asszonyok között!

Bródy László (1897-1984): Levélírás

Ilja Jefimowitsch Repin festm.

Bomba robban megreszket a föld is,

Fedezékem halálos sötét.

Priccsen ülök, gubbaszkodva csendben,

Érzem szállni, érzem közelemben

A halálnak a leheletét.

Két szanitéc visz egy sebesültet,

Sápadt arcú véres katonát.

A ceruzám szalad a papíron,

Kedvesemnek levelemet írom,

S két szanitéc ballag csak tovább.

Egy pajtásom megölte a gránát,

Sátorlapban feküszik amott.

"Édesanyám", írom levelemben,

"Soh'sem volt még ilyen rózsás kedvem,

Szép az élet, itt is kacagok."

Mennydörög most, lecsapott a mennykő,

A szomszédos fedezék bedőlt.

"Édesanyám ne sírjon miattam,

A front mögött nagyon jó sorom van,

S béke pirkad még húsvét előtt...

Sík Sándor: Tűz a ködben

A tájra száll nagy szürke köd:

Lelkemre száll nagy szürke bánat,

Megejtőn, némán, nehezen.

Anyám, én édes, jó anyuskám,

Két könnyező szem néz utánad.

Van perc, mikor üres a templom,

Van perc, hogy elakad a zsoltár,

S magam vagyok nagyon, nagyon

Anyám, én édes, jó anyuskám,

Amikor te még velem voltál !

Vannak nehéz, gyilkos ködök,

Fojtogató nagy szürkeségek.

Ilyenkor lágy-simogatóan,

Anyám, én édes, jó anyuskám,

Hozzám látlak suhanni téged.

Kezed hajamat simogatja,

Bús két szemünk egymásba mélyed,

Halk zene csendül valahol.

S anyám, én édes, jó anyuskám,

Bennem kigyúl a tűz, a lélek.

Nagy Méda: Az öt ág

Jean Louis Théodore Géricault festm.

Mint az ujjak hasadnak el a tenyértől,

hogy öt csúcsheggyel fejezzék be a kezet,

úgy bomlott öt ágra törzsem kemény sudára,

öt hajtásra úgy osztottam asszonyi lényem.

Egy a gyermekeim felé nyúlt óvatosan,

a másikba kapaszkodott a napi kötelesség,

a harmadik a költészet elé alázkodott,

a negyediket magához vonta az ég.

Az utolsóra sebes szívem akasztottam

és kitérdeltem vele az útra, a porba

és csengettem reggel és csengettem este,

hogy eltévedt lábod hozzám visszataláljon.

Miklós Jenő: Anyácskám

Még ma is, sokszor

Elfog az álom,

Suhanva jársz-kelsz

Régi szobámon,

Nesze se hallik,

Zaja se támad

Rendezed, óvod

Kicsi szobámat.

Szemem lehunyom,

Tartson az álom.

Drága anyácskám,

Viaszk-virágom!

Százfele voltam,

Sokfele jártam...

Boldog, ha mostan

Hozzád találtam.

Apa is meghalt.

Haza nem járok

De tőled most is

Levelet várok:

"Gyere már egyszer,

Ha csak egy napra,

S édes fiacskám

Vigyázz magadra."

Riadt szememmel,

Szemedbe nézek,

Húsz éve vagy már

Por. Könny. Enyészet.

Hogy elborított

Életem alja!

"Csitt, kis fiacskám.

Apa ne hallja."