Teszek-veszek. Ha az óra int:
öltözködöm, sietek, reklámot betűzök
a villamos unalmas perronján
és hanyagul fölemelem a szempillám,
ha érzem, hogy rámsüt egy tekintet.
Aztán közömbösen belebámulok az ég mély
kékjébe és a szürke házak ablakain
elnézem a visszaverődő fényt
mindaddig, amíg megérkezem.
Majd meghallgatom, hogy sóhajt föl
a fogasom, míg a kabátot ráakasztom:
- meddig e súly és e hiábavaló cipekedés?
ez az örökös napi robot, melynek
terhe nyomja a vállam?
Büszkén, mereven egyedül állni elomló
gondolataimmal, ez volna az én hivatásom!
Te szegény! - mondom nevetve,
nem azért születtél, hogy azt tedd, amit szeretnél!
Aztán munkámat alázatosan fölragadom
és viszem tovább, míg az este
rám nem villantja csodálatos fényeit.
Ilyenkor kezdek élni én! egészen
addig csak faragott pojácája vagyok
a kötelességnek, - de ha a toll kemény
fája megsúlyosodik az ujjaim alatt,
akkor felnyergelem a vágy paripám
és könnyedén szökellek a magasba.
Mert ilyenkor kezdek élni én!
ha szeretőim : a szavak elibém
térdelnek és szemük furcsa tüzében
megmártom hétköznapjaim,
hogy tündöklőbbek legyenek,
mint a csillag, vagy, mint a néma éj
szikrázva figyelő macskaszemei.
forrás: Napkelet 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése