Gyász - Goschler Tamás rajza
Oh Szűz, szenvedők
édesanyja,
Nagy tisztelőd halt meg:
anyám.
Már a maróti temetőben
Virraszt fölötte a
magány.
Növeszt sírján szagos
virágot
Minden évben a kikelet,
S ősszel, borongó sípok
hangján,
Dalt búgnak róla a
szelek.
Oh Szűz, szenvedők
édesanyja,
Te voltál néki csillaga;
A sorvadó, vak
küzdelemből
Hozzád evezett föl
szava.
Céljához érve téged
áldott,
Neveddel űzött el borút,
S boldog volt, ha fehér
fejedre
Font szent szavakból
koszorút.
Minden héten a
szombatestét
Néked ajánlta föl,
tudod.
Mécset gyújtott, s a
pisla fénytől
Vad ölyve: gondja
elfutott.
Nem volt vakbuzgó,
gyönge lélek,
Mint férfi vallta a
hitet,
Búd, szenvedésed ihleté
meg,
Hétfájdalmú,
anya-szíved.
Egész élete: árva sorsa;
Gyászfátyla: fájó,
özvegyi.
S hogy mily hűen viselte
sírig:
Tanuk rá elfolyt
könnyel.
E mély patakok
záporárján
Bánat-hajója útra kelt…
S ő maga is egy
szombateste
Rajt’ az örök vizekre
ment.
Bús alkony vérzett el
búcsúján,
A tájnak hosszú árnya
nőtt.
A Nagyrévnél, az
éjsötétben,
Oh Szűz, tudom,
megláttad őt.
Úgy-e, hogy nyújtottad
feléje
Segítségül a kezedet?
Úgy-e, hogy megmutattad
néki
Szombat estéjén a
mennyeket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése