Mint vándor, ki a hegyek közül a síkra ér,
s keserű, vad bozót helyett enyhe zöldet talál
a völgyben lent és bársonyos utat sziklák tövise
csuszamló kő és feszítő meredek helyett, -
úgy értem ki én is ifjú rajongásim tűnt éveiből
nyugodtabb, békésebb napok partjára, - úgy, mint a vándor.
Aki fönt a sziklacsúcson már látta kelni
és nyugodni a napot, akihez egész közel volt az ég
és messze a zaj, a törtetés, a hiábalárma, a robot,
s minden, ami emberen véges és elmúló, mint a levél hasadó
zöldje,
ha a fagy szele marja, - óh, aki látta ott fent egyre nőni
az Istent és a földet törpévé zsugorodni, - csak az érti
ezt.
Ezt a furcsa nyugalmat, mely eltölt még akkor is,
ha szenvedni, lázadni kellene, mert átlép rajtam
az idő és szerelmed, s te idegen asszonyok tűzében
próbálsz visszahazudni múló évet ifjú nyaradból,
mig az én magányom egyre nő köröttem, mint a tenger,
áradón, közelin, míg egyszer majd átcsap rajtam, elfed és
eltemet.
Óh, már tudok bölcs és okos mosollyal hallgatni parazsas
szavak helyett,
s míg virágaim levelét babrálom elforduló fejjel, tudom
mondani:
- Tiéd az életed, enyém csak annyi belőle, amit önként nekem
adsz! -
így lassan alakul az életem, nyugodtabb mederbe ömölve, ami
egykor zajgott. Szeretem a szépet, hiszem a jót, a bántást
mosollyal tűröm
és kedves, szürke fátylad lassan magamra öltöm : szelíd
irónia.
Forrás: Magyar Írás 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése