Leborulsz a sírra
Szegény édesanyád áldott
sírhalmára
Leborulsz csöndesen,
csüggedten, szomorú
Liliom módjára.
S most látom mit tesz
az:
Árván leborulni egy
kicsi halomra,
Mely szemeink elől az
eget, a földet
Egészen elfogja.
Leborulsz reája
Tudva hogy alatta édes
jó anyánk van!
S hogy lelkünk sikolya,
mely őt visszakéri,
Elhangzik az árnyban!
Most látom, mit tesz az
Mily kínos, mily fájó,
egyedül maradni,
S hogy a szív ily búban
nem igaztalan, ha
Meg akar szakadni.
Ő nincs ő hiányzik
Életed forrása
szereteted napja!
Lehullott a kéz, mely
könnyedet törülte,
S bölcsődet ringatta.
Egyetlen hű szíve
Még egyszer dobogta
nevedet, s megállott,
Jéghideg lett ajka, az a
kedves ajk, mely
Annyiszor megáldott!
Hívod édes szóval,
Meleg öleléssel...
Hasztalan! Nem ébred,
Nem látja vergődő
szívednek könnyeit,
Nem hallja beszéded!
És mégis veled van!
Szelleme, lelke él, azt
el nem temetted.
Halk éjen kibontja
ragyogó szárnyait,
S ott lebeg feletted.
Tovább él szívedben
Erénye jósága minden
gondolatja...
Ó az édesanya meghal, de
gyermekét
Soha el nem hagyja.
A végtelen égből
Őrködve ragyog rád két
szeme sugára;
S ki fölött ily áldó
szemek őrködnek, az
Nem árva; nem árva!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése