Fölvillannak a férfiszemek, ha az ajtón belépek,
s mikor elhagyom a szobát, utánam néznek,
szemeik, ezek a világítócsápok, körülfonják testem
s ilyenkor mozdulatlanná merevül bennem a lélek.
Mint asszony, - mit tagadjam, - tetszik e hódolat,
melyet szavaik helyett nézésükbe rejtve nyújtanak át.
De jaj, mennyi születendő szavam és gondolatom
hullik le így, még mielőtt életre szánnám,
s hányszor tagadom meg magamban az embert,
csak azért, mert asszonyi énemet akarják csupán.
Így, ezzel a vak férfihódolattal ölik meg bennem,
s minden asszonyban a gondolatot s a tettet
és szépségünk és szívünk így lesz temetője
világító agyunk messzi fényeinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése