Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.

*

Mintegy három hét alatt, 1839. december végén és 1840. január elején, Liszt Ferenc (1811-1886) kilenc hangversenyt adott Pesten. Hatalmas lelkesedéssel fogadták, ünnepelték. A lelkesedés nemcsak a világhírű művésznek szólt, hanem a magyar hazafinak is. Tudták, egy éve Bécsben a pesti árvíz károsultjainak javára hangversenyezett. Több lap közölte Festetics Leó grófhoz, a pesti Hangászegyesület elnökéhez intézett levelét: „Öröm és végtelen szerencse, hogy ismét drága honom földjére léphetek.” Liszt nem beszélt ugyan magyarul, de magyarságát minden lehető módon hangsúlyozta. Koncertjeinek plakátjait és belépőjegyeit – Pesten elsőként! – kizárólag magyar nyelven nyomtatta, magyar ruhát csináltatott, abban lépett föl, hangversenyeit a Rákóczi-indulóval fejezte be. Már a pestit megelőző pozsonyi tartózkodása idején fölkeltette a rendőrség figyelmét „veszedelmes” magyarbarát magatartásával.

Vörösmarty minden bizonnyal ott volt Liszt valamelyik hangversenyén, talán többön is. Nagyon valószínű, hogy részt vett a Nemzeti Színházban a teátrum javára adott január 4-i hangversenyen. A baráti köréhez tartozó Bártfay László többek köz ezt írta erről a naplójába: „A hangverseny végén a Rákóczi-indulója emelkedék föl ujjai alól. És új riadás, de irtóztató riadás tölté el a színházat! Azt lehetett várni, hogy az egész színház halomra törik a végtelen tombolástól.”

Vörösmartynak nem kellett zeneértőnek lennie ahhoz, hogy varázskörébe kerüljön Liszt zongorajátékának. Átélhette, érezhette, hogy a zene hatása elemibb, közvetlenebb, mint a költészeté. Nemzetébresztő munkája szövetségeséül hívta a zenészt: „Állj közénk...! . Négy évvel korábbi Szózatában a világhoz fordult. Most azt is érezhette, megjelent az akkor megszólított „nagy világ” követe, aki egyben „hű rokon” , e hazának a fia is. Személyében létrejöhet az oly kívánatos kapcsolat a népek hazája és a magyar haza között. Zrínyi című versét 1828-ban így kezdte: „Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre. / A magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének”. Az „Állj közénk” egy egyedülálló, testvértelen nemzet kérése is a világban figyelmet keltett, hírnevet szerzett fiához.

A Liszt Ferenchez azonban nem egyszeri élményhez és attól közvetlenül kiváltott érzelmekhez köthető alkalmi vers. Csak 1840. november végére vagy december elejére készült el. A Liszt-hangversenyek napjai és a neki címzett óda megírása közé ébredezni kezdő remények hónapjai estek. Az az elnyomás, amelynek nyomasztóvá válása idején a Szózat keletkezett, enyhülni látszott. Kossuthot és az országgyűlési ifjakat szabadon bocsátották, a májusban végződött országgyűlés a liberális párt megerősödésével járt, s néhány olyan törvényt is hozott, amelyek a polgári átalakulás útját egyengették. Mindez belejátszott a költemény bizakodó hangulatába: „Jobb korunk jött.”

A Liszt Ferenchez a rapszódia jegyeit is magán viselő óda. Ünnepélyes, de zaklatott is. És, s kötőszóval kezdődő sorai a lázas sietés képzetét keltik. Hasonló hatással jár, hogy több versszakából átível a mondat a következőbe. Szerkezeti egységei nem különülnek el világosan. Leginkább a Liszthez intézett három megszólítással tagolható.

„Hírhedett zenésze a világnak” – hangzik az első megszólítás, kiegészítve ezzel: „hű rokon”. Három azonos kezdetű kérdés („Van-e hangod”) követi ezt. E kérdések azonban kérésként, sőt fölszólításként hatnak, előlegezik a harmadik részben ismétlődő „Zengj nekünk dalt” fölszólítást. Találó szavak, szókapcsolatok érzékeltetik a második versszakban a beteg, a harmadikban és a negyedikben a gyógyuló nemzet állapotát: „felforrt vérapálya”; „lázbeteg”; „Édes kínja (...) a gyógyulásnak”; „érezzük minden érverését”; „feldobog szivünk”. A kiemelt helyen háromszor ismételt „Újra” szó hangsúlyozza, hogy átmeneti állapot volt a betegség. (Visszatérve a megszólításra: a „hírhedett” szó Vörösmarty korában természetesen nem rossz hírűt, hanem nagyon híreset jelentett.)

„Nagy tanítvány a vészek honából” – ez az újabb megszólítás Liszt második hazájára utal: a „vészek hona” a forradalmi Franciaország. A forradalom Vörösmarty szemében éppen úgy, mint a hazai liberális politikai köztudatban „vad őr” , kívánatos azonban, amit létrehozott: a békésen fejlődő polgári társadalom. Ennek fenséges képekkel való megjelenítése után a gondolatot nem megszakító, hanem továbbvivő kettőspont azt jelzi, hogy a folytatás „a múlt napiról” nemcsak a magyar történelmet idézi, hanem azt a francia forradalmi közelmúltat is, amelyből a Magyarország számára is példaszerű polgári társadalom megszületett. A „vészek hona” az az ország, „Melyben egy világnak szíve ver”. A „vész zongorája” s „árja” (...) a szilaj zenének” egyszerre utalhat a Marseillaise-re és a magyar szíveket lángra gyújtó Rákóczi-indulóra.

A harmadik megszólítás: „hangok nagy tanárja”. (A tanár szó jelentése ekkor még nem szákült le egy foglalkozás jelölésére, hanem valamiben kiváló személyre, valaminek a mesterére alkalmazták.) Nyomatékosan a nemzeti múltra mutat a megismételt „Zengj nekünk dalt” után következő nyolcadik versszak. Se szeri, se száma ez időben azoknak a költeményeknek, amelyekben elfajzott unokák szembesülnek derék őseikkel. Itt azonban teljesüléssel biztató kívánságként hangzik el, hogy az ősök lelke szálljon vissza az unokákba. Újabb két versszak fátyolozott, bús, andalító zenét kér a múlt csapásainak elsiratására. Így a 7-10. versszakokban bővebben kifejtve, képekkel érzékeltetve megismétlődik az első sorok jellemzése a Liszttől várt zenéről: „szív háborgatója” és „bánat altatója”.

Az utolsó négy versszak a jelent ölelő, múlthoz hű, de jövőt teremtő hazaszereteté. Bizonytalankodó feltételes móddal („És ha honszerelmet költenél fel”) indul ez a rész, de a „zengj nekünk hatalmas húrjaiddal” után következő célhatározói mellékmondatok sorozata nemcsak bizakodva, hanem szinte bizonyosságként állítja elénk az egységre jutó, tettekre kész hazafiak közösségét. Az érckarú férfiként, erejének teljében megjelenített nemzet képét még hatalmasabb követi: a honszerelmet keltő zene átlelkesíti a haza földjét is. Vörösmarty egyik legnagyszerűbb képét foglalja magában az utolsó előtti versszak. Babits méltán állította ezt a Szózat sírja mellé, „hol nemzet sűlyed el”. E két hatalmas kép, nagyszabású látomás ellentétes hangulata, más képzetet keltő jelentése önmagában is érzékelteti a Szózat és a Liszt Ferenchez különbségét: az egyik szinte kétségbeesett biztatás a sírig hű helytállásra, a másik bizakodás a felébredt hazaszeretet mindent átható erejében.

A Lisztnek címzett költeményben Vörösmarty valójában önmagáról vall. Sőtér Istvánt idézve: „A költő összefoglalja tulajdon, 1841-ig megtett útját, s ékesszóló erővel olvassa bele Liszt zenéjébe – a magáét. Az ősök sírját megmozgató dal – a bús idők homályát idéző ossziáni fuvolahang – a riadozó diadalének: végül is egyaránt a „tiszta szenvedély” ébresztését végzi. É ez a szenvedély: a „nagy fiakban születő tettek őrlelője””.

Érdemes végül fölfigyelnünk a Liszt Ferenchez meg a Vén cigány közötti kapcsolatra is. Nagy nemzeti ódáit (Szózat, Az élő szobor, Az úri hölgyhöz, Honszeretet, Hymnus) jambusokban írta Vörösmarty, jambikus formájú a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek meg az Előszó is. A trochaikus forma is kiemeli közülük a muzsikusokhoz szóló két nagy költeményt. A trochaikus vers közel áll az ütemhangsúlyoshoz, a magyaroshoz, mivel a sorkezdő szótag mindkettőben hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyosnak halljuk. Talán nem véletlen, hogy ebben a két költeményben a magyar zene élménye magyarosként érzékelhető ritmusban szólal meg. A közös ritmus egyéb rokon vonásra is fölhívja a figyelmet. A „Zengj nekünk dalt” megfelelője A vén cigányban „Húzd rá cigány”, a „velőket rázó húr”é, „rendüljön meg a velő agyadban”. S A vén cigány utolsó két versszakának, a viharban megtisztuló földnek, a csatákon elvérző viszálynak, a világra végül is eljövő ünnepnek mintha előképe volna a Liszt Ferenchez ötödik és hatodik strófája: a vér bíborától rőt na földerülése, a düh szörnyeinek eltűnése, a burokban érkező békének, a művészet fénylő csarnokának látomása, az emberi ész és kéz munkájának diadala.

OROSZ LÁSZLÓ

*

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855) költő, drámaíró. Fejér megyei birtoktalan nemes, gazdatiszt fia. Apjának halála után nehéz körülmények közt, nevelőséget vállalva végezte tanulmányait. Zalán futása (1825) című eposza ismert költővé tette, de költészetből nem tudott megélni. Folyóiratot, akadémikusként helyesírási szabályzatot, szótárt, nyelvtant szerkesztett. Minden műnemben kiemelkedőt alkotott. Részt vett a politikai életben is, 1848-49-ben országgyűlési képviselő volt. Később lelkileg összetörve, szegényen, betegen tengette életét.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 144-148. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Arany János: /Hajdanában – danában/

1.
Hajdanában – danában
Csuda történt Budában,
Ihajnáré! egy házban,
Özvegy asszony házában.

2.
Toldi Miklós szerette,
A szép asszony nevette,
Ihajnáré! szerette,
de az asszony nevette.

3.
„Toldi Miklós, ha mondom,
Gyere hozzám, galambom!
Ihajnáré! ha mondom,
Vacsorára lesz gondom.

4.
„Toldi Miklós, aranyszál!
Hátha egyet ugornál?
Ihajnáré! ugornál - -
Csak amott, a zugolynál.

5.
„Selyem kendőn, a falra,
Oroszlány van kivarrva,
Ihajnáré! csak arra
Oda ugorj a falra.”

6.
„Ugrok biz én, gyémántom!
Csak a csizmám lerántom.
Ihajnáré! lerántom,
Hadd ugorjak, gyémántom!”

7.
Toldi Miklós úgy jára:
Kicsöppent az utcára,
Ablakon az utcára,
Mind a világ csufjára.

Mitől válik „nagyon fontossá” egy vers? Például attól, hogy közkedvelt, sokak által ismert fő műben bukkan föl, onnan emlékszünk rá. A Toldi estéjét, címéről legalább, minden valamennyire művelt magyar ismeri, s idézni is tud belőle. Érettségi tétel Ilosvai Selymes Péter neve is, bár főleg Arany kedvéért vagy érdeméből; élőnek hat, forrás és fogódzó a Toldi-trilógiához, az epikai hitel egyik támasztéka.

És mégis: a Hajdanában – danában kezdetű hétszer négysoros vers értelmezésére vagy páratlan értékeinek kiemelésére alig akad példa, vagyis a Toldi estéje – dramaturgiailag talán fontosabb – betétjét nem magyarázták, még csak figyelmet sem keltettek iránta. Voltaképpen címe sincs, pedig a Toldi estéjében az ezt röviddel megelőző Szent László, a „legendának” keresztelt verses elbeszélés Arany kisebb költ3eményeinek és balladáinak hagyományos kiadásaiban is külön szerepel, és jókora irodalma van.

Érdemes talán kitérni ennek a filológiai emlékezethiánynak a hátterére és lehetséges okaira. Az Arany nagyobb epikus műveiben szereplő, betétszerű kisebb alkotásokra nem aszerint fordult-e mindig az analitikus figyelem, hogy a költő kiemelte őket a nagyobb kompozíciókból, vagy éppen szándékosan, tudatosan engedte azokat epizódokként beléjük folyni, idézetszerűen a „nagy történelem” monumentális képeibe? A Zách Klára: külön mű (is). Ugyanígy a Szent László vagy a Keveháza. A Hajdanában – danában: nem. És például a Toldi szerelméből Anikó pompás dala sem (A mi lányunk nem eladó” stb. a harmadik ének 34. versszaka után). Talán Arany túlságosan pajkosnak tartotta őket, csapongó játékosságot és rögtönzésszerűséget talált ezekben a darabokban, s ezért hagyta meg őket elrejtett mivoltukban, furcsa anonimitásukban.

De talán mélyebb lelki rugókra is gyanakodhatunk.

Kemény Zsigmond jegyezte föl (Ilosvainál és Aranynál) azt „a népi hősmondában szokatlan vonást”, hogy „Toldinak nincs hajlama a szerelemre, hozzá egy nő sem vonzódik”. Ezt a megállapítást 1854-ben tette, amikor még nem ismerhette a Toldi szerelmét és Aranynak azt a zseniális rögeszméjét (amelyhez Petőfi iránti vonzalmának is köze van), hogy hősét a szerelem konvulziói között is meg kell forgatnia és bemutatnia. Kemény szóról szóra idézi Ilosvaitól Toldi egyetlen gáláns kalandját, amikor „Vitézünk bizonyos fiatal özvegyért gerjedez”, de:

Vala okossága az tisztes asszonynak,
Izenetét elúná Tholdi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíté Tholdinak,
Vígan akar véle mulatni - - Írá annak.

Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlány arannyal írva vala.

Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,
Az asszony kénalja hízelkedő szóval,
Tholdi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezdte ott ugrálni nagy maga-mutatással.

- Gyakorta hallottam – asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba;
Az én szerelmemért amaz oroszlányra,
Kérlek, ugorjál fel, az én kévánságomra.

Ottan Tholdi Miklós hátra iramodék,
Az asszony kedvéért egyest-kettőt ugrék,
Fene oroszlányra hamar felugordék,
Buda piacára Tholdi csördülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék;
Tholdi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyártónak ezekrül panaszkodék.

Kemény Zsigmond később is visszatér a Toldi-mondakor kérdésére, s így jellemzi a szóban forgó epizódot: „Első monda a kacér delnővel groteszk történet, midőn Toldi a festett oroszlánra akarván dicsekvésből ugrani, az ablakon át az utcára bukik, s többé a légyottra bebocsáttatást sem nyer.” Ezt az epizódot és boccacciói megoldását kemény Szigligeti Ede egyik vígjátékának poénjával kapcsolja össze, mely szerint Toldi, „mikor választásra kerül a dolog, inkább lemond a szerelemről, mint kedvelt szakálláról.”

Ez kongeniális hozzászólás a Toldihoz, de a Hajdanában –danában elemzéséhez más fogódzók is segíthetnek. Bevezetésül Keresztury Dezső klasszikus hagyományokra utaló interpretációját érdemes idézni: „A nagy erő bámulást keltő mutatványait – mint a Herkulesről szóló történetekben – ezekben is ellensúlyozták a furfanggal beugratott vigyázatlanság vagy a test behemót erejével oly gyakran együtt járó ostobaság felsülései.”

A Herkulesek, a mitikus vagy mesés erős emberek felsülésének ismert komikus toposzát Arany János kivételes lelki empátiával és művészi tudatossággal emeli át a tragikum szférájába. De nemcsak arról van szó, hogy – mit Horváth János kivételes plasztikussággal leírta – „az elmúlásnak, a halál közelségének melankolikus tudata lebegi körül” a művet, vagy hogy „kétség és remény, ború és derű” váltogatja egymást benne.

A Toldi estéje ötödik énekében két betét van, zsánerszerűen ábrázolt környezetrajz fogja össze őket.

A vidám apródok (...)
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba.

Majd valamivel később:

Ez danol, az tréfál, az vitát feszenget;
Egy pedig a hárfán ilyen nótát penget:

És következik a Szent László nagyváradi hősi legendájához kapcsolódó „ének”.

Ebben is van irónia, a csodahívő, naiv embereken való mosolygás, a bizonykodás, hogy a legendát „a templomnak / Egy nem szavajátszó őre” bizonyítá. Mégis fenséges, tündöklő monda volt ez, amely után kívánkozik a vigyorgás, humoros föloldása a túlságosan szentes hangulatnak.

Aranynál nem kivétel nélküli a betétek szélsőséges hangnemi ellenpontozása, például a Buda halálában a hatodik énekben, a Rege a csodaszarvasról után nem sokkal egy nonszensz versike következik, a törpe Cerkó habarék szavai:

Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Veréb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem...

Arany kedveli a kulturális rétegek vegyítését, a stilisztikai szintek változatosságát. A Toldi estéje első kiadásához írott Végszóban külön megvédte „a darabon, növekvő arányban” átszövődő humort: „...na feledjük, hogy a hanyatlás, pusztulás már magában humoros jellemű, különösen a vén Toldit humorosan fogta fel mind a nép, mind utána Ilosvai és Vörösmarty. Ezt én nem annyira Toldiban, mint környezetében állítám szem elé, s az értő fogja tudni, miért.”

Az Ilosvainál vaskos komikummal, realitásként bemutatott epizód az özveggyel ezért válik az apródok gúnydalává, tragikus következményű ráfogássá, amely Toldit gyilkosságba kergeti, és meggyorsítja, közvetlenül előidézi halálát. Egyben azt is példázza a két betét közti ellentét, hogyan szorítja ki a hősi múlt legendásítását a paródia, a hőstelenítő, profanizáló kicsinyítés, a hitet és áhítatot a könyörtelen gúnyolódás.

Önálló alkotásként szemügyre véve „a kis pisze” gúnydalát, első pillantásra föltűnik rövidsége és dalszerűsége. Hétszer négy sor, 4-3 tagolású magyaros sorfajokból áll. Föltűnő vonása az „anaforikus réjarefrén a strófák 3. sorában, az utolsó strófa kivételével”. (J. Soltész Katalin) Ez a réja, az „Ihajnáré!” emlékeztet – csúfondárosan aktualizálva – a táncra, ugrálásra, komolytalankodásra biztató népi, főleg lakodalmi, esküvői kurjongatásra – ám olyan alkalomból, amelyet póruljárás és nem beteljesülés követ. A „Hajdanában – danában” bevezetés is rigmusszerű, utal a történet régiségére s arra, hogy talán csak szóbeszéd volt. Maga a történet mégis a nász helyett kicsúfolt udvarló típusát, motívumát, anekdotikus torzképét erősíti föl.

A vers más, külsőnek látszó formai elemi és asszociatív utalásai is hasonló hatást keltenek. A négyes rímek például nemcsak egyhangúak, hanem primitívséget tettetően vagy kifigurázóan egyneműek, archaikusak, tautologikusak, önismétlők. A magyar vers és az asszonánc me3stere és elméletírója használhatta volna-e akár 1848-ban is az irónia szándéka nélkül az olyasféle ragrímeket és mohó, dévaj rímbeli célzásokat, mint hogy „gyémántom – lerántom”? Szakaszonként legalább egyszer előfordul ragrím vagy ismétlés a rím helyén, és még többször olyan közeli hangzásbeli hasonlóság, amely belefér a felszínes szójáték imitációjának fogalmába (például: „ha mondom – galambom”; „ha mondom – lesz gondom”).

Ősi epikus formulák más, idegen közegben való fölidézése szintúgy nevetséges hatást kelt. A már citált „Hajdanában – danában” a múltra emlékezés eposzi bevezetésére utal; „Csuda történt Budában”: alkalmas fogás a gyanútlan (?) közönség érdeklődésének és derűjének fölkeltésére. Az „Ihajnáré!” drasztikus népiessége a „csínosságra” kapatott előadók és hallgatók sznob fölényérzetét provokálja, és jelzi a némileg ironikus ragaszkodást a népi és régies előadásmódhoz. Az „Özvegy asszony házában” való lokalizálás pedig félreérthetetlenné teszi, hogy a hősi időkre már nevével emlékeztető Budán most a kicsinyes udvari pletyka nézőpontjából belátható, „modern” színhelyre érkeztünk, az eposzé helyett az anekdotáéba meg a novelláéba.

Mégis maradt (átmentődött) a dalszerűség és a történet-elbeszélés, sőt a drámai elem sem hiányzik a versből. A „szép asszony” a 3., 4., 5. szakaszban egyes szám első személyben szólal meg, hogy Toldit megtréfálja, a hatodikban Toldi válaszol, nyelvtanilag is a maga nevében: jelenlétüket közvetlen megszólalásuk bizonyítja, ezen nem változtathat az idézőjelek által sugallt stilizációs szándék sem. Mindez a mű balladás jellegére vall; lírai, epikai és drámai elem tagadhatatlanul összeforr, velük együtt a zeneiség, a táncolhatóság is, hiszen a kíséretet hárfán pengetik, a nótát fújják, táncolják.

Nem bizonyos, mint Aranynál legtöbbször nem, hogy a dalszerű ballada vagy a balladás dal „líraisága” egyedül a zenei ihletésből, a lantos vagy hárfás hangzatú fogantatásból lenne levezethető. Nehéz nem észrevenni, hogy a megcsúfolt Toldi iránti együttérzést és tapintatot Aranyban a szerelmében csalódott, meg nem érett férfi iránti rokonszenvező együttérzés is növelte: „Toldi Miklós szerette, / A szép asszony nevette.”

Ez a ritkán kiemelt kélt sor sok mindent elárul a trilógia groteszk humoráról és az elemzett betét tragikomikus följajdulásának emberi forrásairól, esztétikai, poétikai sajátosságáról. Az apród gúnydalában is ráismerünk humorfölfogására. Itt is tréfa űz komolyt (vagy fordítva), itt is a cukrozott epe a „nedély” forrása.

CSŰRÖS MIKLÓS

*

ARANY JÁNOS (1817-1882) költő, műfordító, szerkesztő. Szülei földművelők, a poéta, a tizedik gyermekük időskorukban jött a világra. Szalontán, majd Debrecenben tanult. Érdekelte a szobrászat, aztán színésznek csapott föl. Később Szalontán vállalt tisztségeket, és a világ előtt titkolózva az irodalomnak adja a fejét. A Toldi sikere után kezdődött nagyszerű barátságuk Petőfivel. A szabadságharcban vállalt szerepe miatt üldözték. 1851-től a kiváló nagykőrösi gimnáziumban tanított. 1859-ben a fővárosba hívták, hogy szerkesztőként, a Kisfaludy Társaság titkáraként, majd a Tudományos Akadémia szellemi vezetőjeként működjék. 1877-től haláláig nagyszerű költői terveket sikerül betetőznie.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 164-168. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Petőfi Sándor: Világosságot!

Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
és nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha úgy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kígyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.

Pesszimista gondolatvilága elválasztja ezt a költeményt Petőfi műveinek túlnyomó többségétől. De korántsem egyedülálló. Az 1847 márciusában írt vers előzményeként tekinthető az 1845-46 fordulóján keletkezett Felhők ciklus, folytatásának 1848 nyarán Az apostol. Zaklatott gondolatai, lemondást sugalló érzelmei föllelhetők a létrejöttét közvetlenül megelőző Petőfi-művekben is. Összes költeményei 1847. január 1-jén keltezett előszavában versei szaggatottságának s a bennük gyakran kifejeződő fájdalomnak így adta okát a költő: „meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám”. Szomorú éj című költeményében (1847. jan.) a költő „örök vészű tengeren evez”. A XIX. század költői (1847. jan.) szerint is megnyugvás nélküli küzdelem az élete, jutalma csak a halál szelíd, lágy csókjától remélhet. „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?” – kérdezi A magyar ifjakhoz szólva (1847. febr.), keserűen vádolva, bálványimádóknak, hiúság rabjainak nevezve őket. „Nem legjobb-e sosem élni?” – zárja Édes öröm, ittalak már... című versét (1847. márc.) „a szabadság fölszentelt kezéből” követel békét a világnak, de abban a tudatban, hogy a harc a szabadság hozta békéért az ítélet napjáig is eltarthat.

A fönnmaradt kézirat tanúsága szerint Petőfi először Az emberiség sorsa címet akarta adni költeményének. Megfelelne ez a cím a tartalomnak, de a kétségekkel viaskodó lírai hőst az új cím szenvedélyes felkiáltása jellemzi: „Világosságot!” A lét értelmét kutatja ez a lírai hős, vívódásával Shakespeare Hamletjének nevezetes monológjára emlékeztetve. Ő azonban nem arra kíváncsi, amire Hamlet: „hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt”. Így szól az észhez: „Nem kérdem én, hogy átvilágíts / A másvilágnak fátyolán, / A szemfedőn. / Nem kérdem én, hogy mi leszek? / Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok / S miért vagyok?” Három újabb, egybehangzó kérdés követi ezeket a költemény első részét záró gondolatjelig: öncélú, önző életre kell-e törekedni, vagy a közösséget szolgálóra. Petőfi gondolatvilágának ismeretében nem látszana kétségesnek a válasz, a választás. Elgondolkodtat azonban bennünket, hogy az egyéni élet örömeivel itt nem a szenvedő világért való küzdés áll szemben, hanem a vele együtt való sírás.

Térjünk vissza a költemény kezdetére! Fény és sötétség áll egymással szemben, mint oly sokszor a felvilágosodás korának költészetében, de itt nem a világosság diadalmaskodik, mint például Csokonainál (Konstancinápoly), Berzsenyinél (A Pesti Magyar Társasághoz) vagy Vörösmartynál (A Guttenberg-albumba). A felvilágosodás korában mindenek fölé emelt, legfőbb értéknek tekintett ész itt a „nyomorú” jelzőt kapja, s ez eleve bizonyossá teszi, hogy nem képes vezetni az embert, nem képes megnyugtató feleletet adni kérdéseire.

A költemény második része a „Bár volna így!” óhajtó felkiáltásig tart. Az első rész kezdetéhez hasonló ismételt ellentétek vezetik be ezt is. (Ott: „Sötét... De égnek”, itt: „Hány volt... És nem lett”, illetve „S nem lett” – a kapcsoló kötőszók itt ellentétet vezetnek be.) A Felhők ciklusban találunk az ittenihez hasonló keserű megállapításokat: a hóhér kötele vár arra, aki arányláncra lenne méltó, arányláncot kap, akinek hóhérkötél járna (Igazság! Alszol?). Nem kétséges, hogy vallomásos őszinteségű ez a megállapítás: „aki áldozatnak / Od’ adja életét, / Ezt nem dijért teszi”. E költemény gondolatmenetében azonban az áldozat haszna kétséges. Hamlet monológjára utalva: „használ-e vagy sem? / A kérdések kérdése ez. / És nem a „lenni vagy nem lenni?””.

A folytatás („Eljő-e a kor, / Melyet gátolnak a roszak, / S amelyre a jók törekednek”) Az ítélet című verset (1847. ápr.) juttatja eszünkbe, amely szerint végső, mindent eldöntő harcot vívnak majd egymással „a jók s a gonoszak”, s a jók vértengerbe kerülő győzelme az örök üdvösséget hozza majd el a földre. Itt azonban nemcsak az kétséges, hogy eljön-e valaha az általános boldogság kora, hanem az is, hogy miben áll a boldogság. „A miljon érdek” összeállhat-e valaha egyetemes boldogsággá? A boldogság és a vele kapcsolatos képek: a sugarak, a nap, hasonló összefüggésben jelennek majd meg Az apostol XI. részében, de ott olyan küzdelemre indítva, melyben a végső győzelem biztosnak látszik, még ha harcosa elbukik is. Itt a „Talán” és a „Bár volna így!” közé rekesztve nemcsak a győzelem, hanem maga a kitűzött cél is kétséges.

A harmadik rész újra sorkezdő ismétlésekkel (anaforákkal) indul: „Bár volna így! / Bár volna célja a világnak, / Bár emelkednék a világ / Folyvást, folyvást e cél felé,...” Az óhaj mellé azonban kéltség lopózik („De hátha...”). Négy hasonlat erősítve érzékelteti az emberi törekvések hiábavalóságát (a fa, a hullám, a kő, a vándor). Az emberiség sorsa: „Föl és alá, föl és alá...”

Nagy hagyományra tekint vissza ez a felfogás: a görög mitológia Sziszüphosza hiába görgeti a sziklát a hegyre, az mindig lezuhan, az Ószövetség prédikátora azt tanítja: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik.” A körforgást történetfilozófiai elméletként az olasz Giovanni Battista Vico (1668-1744) fejtette ki, de tőle függetlenül is megjelent az számos változatban. Az ószövetségi prédikátor megnyugvást talált az isteni bölcsességben, a Sziszüphosz mítoszát fölelevenítő Albert Camus (1913-1960) boldognak vélte céltalan munkát végső hősét. Hasonló kétséggel vívódva Vörösmarty is (Gondolatok a könyvtárban), Madách is (Az ember tragédiája) a küzdésben állta az emberhez méltó s az ember számára kijelölt magatartást. Szerb Antal írt arról, hogy a racionális reménytelenségből az irracionális bizakodásba való váratlan, indokolatlan fordulat a magyar költészet jellegzetes sajátossága. Petőfinek ebből a költeményéből ez a fordulat hiányzik. A második részt záró képi elemek (sugár, nap) jégcsap gyanánt a nyakra tekerőző kígyóval azonosulva jelennek meg a harmadik rész végén, a gondolat minden képzeletet felülmúló borzalmasságát érzékelte. A racionális reménytelenség irracionálisba fordul itt is, de nem a vele ellentétes reménykedésbe, hanem az ésszel már föl nem érhető kétségbeesésbe.

Az erő nagyságának mértéke: mekkora ellenerőt képes legyőzni. Ez a költemény Petőfi erkölcsi erejéről tanúskodik. Azt a kétségbeesésig fokozódó kételyt, reményvesztettséget jelzi, amellyel meg kellett küzdenie, s amellyel – költészetének egészét tekintve – meg is küzdött hite az emberi haladásban, a szabadságban, boldogságban.

Stílusa, versformája is elkülöníti ezt a remekét Petőfi költeményeinek többségétől. A rímtelen jambus a drámai monológokhoz közelíti, de ebben a versben nem az azokban szokásos ötös és hatodfeles jambusi sorok váltakoznak, hanem különböző hosszúságúak a kettestől a hatodfelesig (4 szótagostól 11 szótagosig), mégpedig a legnagyobb változatosságban, szabályos rend nélkül. (Találunk anapesztusokkal felgyorsított sort is, például: „Melynek neve emberiség”). Szokás volt ezt a formát szabadversnek minősíteni, helyesebb mégis Horváth János elnevezése: szabadsorú vers. Alkalmas arra, hogy a szaggatottságot, az egymásra torlódó, egymással szembeszegülő gondolatok és érzelmek csapongását érzékeltesse. Hasonló hatást kelt a rövid és a hosszú mondatok (tagmondatok) meg a sorvéggel egybeeső mondatzárások és a soráthajlások szeszélyes váltakozása is. A stílus azonban a meghatározóan érvényesülő szaggatottság mellett olyan elemeket is tartalmaz, amelyek lényeges közölnivaló kiemelésére, szinte azt mondhatni, sulykolására szolgálhatnak. Ilyenek az ismétlések: nemcsak sorkezdő szavak, hanem azonos felépítésű és rokon értelmű mondatok ismétlései is. Az említett két stílusminőség közül az előbbi a kételyeivel vívódó, az utóbbi a kétségeit az olvasóra mintegy rázúdító lírai személyiséget állítja elénk. Az ismétlések, a gyakran egymásra halmozott kérdések a belső vívódás hangulatát is erősítik: széltől korbácsolt, megáradt víz egymásra torlódó hullámainak képét idézik föl.

A magyar költészet kiemelkedő alkotásait tartalmazó antológiákból (Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, 1895; Horváth János: Magyar versek könyve, 1937; Hét évszázad magyar versei, 1951) hiányzik ez a költemény. Nem került be a középiskolások szöveggyűjteményébe sem. Petőfi számos más költeményétől eltérően részletesebb elemzés is alig készült róla (Pálmai Kálmáné a Petőfi állomásai című kötetben, 1976). Pedig egysíkúbb, szegényebbnek látjuk Petőfi költészetét, ha ezt a színt mellőzzük, erről a hangról nem veszünk tudomást.

OROSZ LÁSZLÓ

*

PETŐFI SÁNDOR (1823-1849) költő. A magyar líra világviszonylatban is jelentős képviselője. Jómódú, később elszegényedő mészáros fia volt. Kiskőrösön született, de szülővárosának gyermekkora színhelyét, Kiskunfélegyházát tartotta. Félbehagyott iskolázás, másfél évi katonáskodás, majd vándorszínészség után 1844-től költőként Pesten élt. Újszerű, népies költészetét egyszerre támadták és rajongtak érte. A fiatal írók vezérüknek tekintették, országjáró útjain ünnepelték. 1847-ben feleségül vette Szendrey Júliát. Vezető szerepe volt az 1848-i márciusi forradalomban, de júniusban nem választották meg képviselőnek. Ősszel katonának állt, 1849-ben Bem segédtisztje volt, július 31-én elesett a segesvári csatában.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 183-187. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Füst Milán: Nyilas-hava

Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sirjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas...
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat ont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!...

... Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:

Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...

*

A Nyilas-hava Füst Milán Összes verseiben a Régiek közt szerepel. Már első könyvében, a Változtatnod nem lehetben is benne volt. Vagyis húsz-egynéhány éves korában írta. De hangja egy cseppet sem üt el az évtizedekkel később írott költeményekétől.

„A Nyilas-hava című versében az ősz, minden ősz bánata és szépsége, sok régi ősz emléke és íze kísért” – írta róla Kosztolányi 1914 áprilisában megjelent bírálatában.

Ez a vers az Őszi sötétség című ciklus első darabja. Jellegtelen cikluscím, akárki írhatta volna. Mintha azt célozná, hogy ne számítsunk semmi meglepőre. Hogy aztán annál jobban meglepődjünk. Mert a fantasztikus ősz végi tájon fantasztikus alakok, bizarr kísértetek jönnek-mennek a szeles-huzatos, alig-alig valószerű színtereken. De ha a cikluscím nem is, a verscím, a Nyilas-hava már meglehetősen feltűnő. Zord misztikával terhes: az ember sorsát a csillagképek alakítják, változtatnia nem lehet. Hanem a vers mégis egyszerűen-köznapian indul. Kell-e versben közölni, hogy „ősz van”? Hogy novemberben „korán sötétül”, és hogy „künn esik”? Angol urak, hölgyek társalognak így. Ha forma szerint nem is, tartalmát tekintve merő egy tautológia. Megtetézve a künn-nel: az aztán már igazán felesleges szószaporítás.

De olyan ez, mint a brazil futball: Füst Milán elaltat bennünket, majd hirtelen megvillan. Így csinálták ezt már a romantikusok is: kezdjük prózaian, írjuk le minél aprólékosabban, pontosabban a szürke helyszínt. Annál sejtelmesebben, borzongatóbban suhognak majd elő a kísértetek. Legfeljebb a választékos künn tudatja, hogy mégis verset olvasunk. (Ez az „ohajtva” mily fájdalmasan szép – kiált fel Füst Milán Berzsenyi Fohászkodását olvasva, s hogy annyira tetszik neki, ahhoz a rövid o is hozzátartozik.) Amilyen természetes, szépen tagolt a mondat (Füst azt gondolta, hogy a mondat lendülete „jobban rekonstruálja az érzést s az életet, mintha felsorolod, hogy mit éreztél”), éppoly természetes a versforma is. Vers is meg nem is, majdnem drámai jambus, csak az éssel rontja el Füst, hogy a mérték ne lüktessen nagyon erőszakosan.

De ha jobban odafigyelünk, mégis valami ünnepélyes, sötét pátoszt hallunk ki ebből a meteorológiai jelentésből. Azért-e, mert az „ősz van” hosszan kitartott hangzattal indítja a sort? Vagy azért, mert a kínálkozó alliterációk már az első mondatban elkezdenek valami bujkáló dallamot: korán, künn, s később: könnyei, ködös? Vagy mert a folytatás visszahat, a prózai közlést is irracionális feszültséggel tölti fel?

A második sor olyan jellegzetesen füstmilános, archaikus-biblikus hangulatú képe személyessé hevíti a dikciót. Mintha ez a komor méltósággal zokogó aggastyán nemcsak az idő, hanem az ember, a költő képe is volna. Talán mert szorosan hozzátapad, beleköltözik a magános lélek. A Füst Miláné vagy másé, nem tudni, legfeljebb a felkiáltójel, az indulat heve jelzi a személyes érintettséget. Atavisztikus szorongás van eben a képben, az ellenséges elemeknek kiszolgáltatott ősemberé. Természetes, hogy a lélek „ködös éjjeken át didereg” (két jével van írja az éj, a különc írásmód is hozzátartozik a Füst Milán-modorhoz, abból is tudhatjuk, hogy szakrális légkörű szöveget olvasunk), s még természetesebb, hogy lidérces álmai múltán „ködös hajnalidőbe’ derül”. Az n elhagyásának, a hiányjelnek nemcsak metrikai oka van. Stilizálás ez is, akárcsak a közönséges hajnal helyett használt hajnalidő. Ettől lesz ódon és emelkedett az egyébként meghökkentően modern szöveg. Csupa szokatlan disszonancia. Minden szavában meglatolt és kiszámítottan hanyag. Szavakat, motívumokat ismétel. A ködöst, az egész verset átvilágító zöldet. Látszólag szeszélyesen fodrozódik a versmérték is. Nem a költői szándék, hanem a vers tempója diktálja. A versnyitó majdnem-jambus először összetöredezik, a ritmus elaprózódik, majd antikos, daktilikus idomokba rendeződik. Képzelhetjük úgy, hogy a hatodik sorszabályos hexametere a holtan fekvő lélek (kétszeres képzavarral szólva) szívének megnyugtatóan egyenletes dobogását másolja.

A két középső strófában ott bujkál a szabályos antik mérték lehetősége, csak itt-ott kellene egy nagyon kicsit változtatni. Füst be is csap az időkbe’ alakkal: mintha a metrikai tisztaság kedvéért csinálná, pedig ha –bent írna, nem a mérték sínylené meg, csak az íráskép vezsítené el régies sugallatát. Dehogyis vonzza Füst Milánt a hibátlan forma! („Az én verseim lendülete és ritmusa merőben új: a mondanivaló szerint változik” – írja.) Szinte érzik a szándék, hogy elűzze magától a kísértést. Sokkal formátlanabb, gomolygóbb, romantikusabb az ő világa, semhogy a pedáns forma szorítáátá elbírja.

De térjünk csak vissza az első versszak olyan kiszámíthatatlanul formálódó, fellobbanó képeihez! Ha jobban odafigyelünk, minden csupa logikátlanság, szürreális rendetlenség. Érthető, hogy a lélek „hajnalidőbe’ derül”, de miért holtában boldog? Ez nem a nirvána boldogsága. Talán az álomé? De ha álmodik, micsoda álmot! Mit akar ez a „jószivü”, de „bús arcú” ezeregyéjszakai szellem az „arca él” tartott „tengerzöld” szőlőfürttel meg a „zöld, hideg almák”-kal? Különös metaforája ez az ősznek, ha gondolhatjuk, egyáltalán annak! Ráadásul nyájasan együtt eszik a halott lélekkel. Mégis, az imént még boldog lélek most könnyezik. A kezdő kép elemei összecsúsznak, alakot váltanak: a didergő lélek magára veszi a vénülő idő testét. Gyászos kép, de máris kioltja a következő: a boldogságé. És az alvó lélek boldogsága még teljesebb az álom fészekmelegében, ha kint zord idő tombol. „Zúghat a szél” – olvassuk a Berzsenyi szavait, hangulatait, metrumait visszhangzó sorokat. Fenséges, enyészetes képe ez a kinti tájnak! Romantikus vagy, mondjuk, szecessziós díszlet: nedves sírok, távoli erdők, kormos dombok. Kívül-belül mossa a könnyes szomorúság. És mi minden cifrázza ezt a zenekari hangzást! Az előző strófa valamelyest változó motívumai, s újak is, egymás közeli vonzásában, a „távol” – „távoli”, a „bugyogva” – „bugyoghat”. Meg a hosszú allliterációsorban lüktető szavak (bővízü, bugyogva, ballag, bús. bánat), az egyre erősebben dobogó daktilikus mérték.

De mikor már-már egészen átadjuk magunkat a sötét képekből áradó szomorúságnak, a nagy színpad váratlanul kivilágosodik. Négysornyi gyönyörű derű, egy lapra másolva a boszorkányos éjszakai képekkel. Mert persze Füst Milán nem ott kezd új strófát, ahol az igazi vágás van. Folytatva a berzsenyis-vörösmartys szólamot, ajzott előadásával, szavaival, álom és való mezsgyéjén imbolygó nagy ködképeivel, hatásos prozódiájával, s máris feltetszik a nem is igazán novemberi hajnal. Arannyal, zölddel, sárgával világít. Ezzel a zölddel a képzelet vagy az álom visszaköti ezt a képsort a zöld derengésben sodródó előzőkhöz, a tengerzöld felhőkhöz, szőlőfürthöz, a zöld, hideg almákhoz, a zöldszemű vadmacskákhoz, mintha valamennyinek, bármennyire elütnek is egymástól, volna valami közös fészke. Sőt mintha az első versszakbeli jószívű szellem változna át, mint a mesében, mint az álomban, „karcsú, égi leány”-nyá, csak ez az arc „lángoló”, ez a zöld a fátyol színe, s a szőlőfürt egy tündérien érzéki hasonlat része.

Nemigen tudjuk megmagyarázni, honnan kerül ide ez a „lenge” hölgy, ez az egyszerre átlátszó és földies jelenés. Úgy van, ahogy Kosztolányi mondja: „Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást.” De tegyük hozzá: valami rejtelmes kohézió mégis összetartja őket. Azután eljátszhatunk egy elképzelhető valóságos háttérrel is. „Tizenhat éves koromban csúcshurutos lettem – s vérköpésekkel nyavalyogtam. Persze, tizenkét évig egy levegőtlen konyhában laktam” – olvassuk Naplójában. Háta mögött az olyan erős színekkel festett nyomorult gyerekkorával, ínséges ifjúságával, először utazhatott, gyógyulni, külföldre, Abbáziába, a tengerpartra. „Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a mdarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kélne a tengerből. Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban – írta Naplóban. Nem ez az üveges zöld, ez a tengerzöld világít a Nyilas-havából? Nem ez a tengerparti gyöngyfényű hajnalidő? Még az a szó, hajnalidő is itt van. S ott a vers egymásba, egymáson áttűnő derűje-borúja, a gyönyör és a csüggedés, a mámor és a halál összefonódó-szétváló szólama. Nem a még közeli betegségből lép elő az „égi leány”, olyasféle jelenés, amilyet a tüdőgyulladásból lábadozó Csokonai lát? Esetleg Sappho alakmása? És ha az egész verset úgy fogjuk fel, mint egy lázas szervezet, egy lázas kedély hallucinációit, megértjük váratlan ugrásait, az álom nem nappali rendje szerint való kapcsolódásait. Persze nem kell mindig álmodni, lázasan képzelegni. Az álom technikáját, régóta tudjuk, el lehet tanulni.

A Nyilas-hava nem oldódással, nem katarzissal végződik. A színes fényjáték ellobban, a vers megint elborul. Az eddig legfeljebb hevében személyes, egyébként tárgyias előadásmód megváltozik. Az utolsó szakaszban Füst Milán első személyre vált. A fájdalmas panasz bizonyosan a lelkéből fakad, de egy valószínűtlen színpadon, hatásos díszletek közt jajgatja el. A költő ezúttal önmagát játssza, de mégis csak játssza, el is szakad a szereptől. Úgy hagyja el a „gonosz, kegyetlen várost”, mint egy méltatlanul szenvedő bibliai-mitológiai hős. A Perzsia, a akárcsak a ciklus következő darabjában az Arménia (dehogyis Örményország!), éppen azért kerül a versbe, mert mesés, távoli, idegen, mert mitikus fényköre van. S azt célozza az ódon zengésű nyelv, a furcsa szavak, szóalakok („másüvé; koró”, a divatjamúlt „szenvedék”, a „sírván”, de még a kétszer felhangzó „jaj” is. S azt az „ilyet álmodtam” bizonytalansága is: nem pontosan ezt, csak valami ilyesmit.

A nagy tragikus pátosz azonban a harmadik sorbanmegtör8k, a vers fáradt elégiává halkul. És megtörik természetesen a már-már görög kardallá rendeződő forma is. Már csak itt-ott lüktet egyest a daktilikus mérték, mintha lassan elvérzene a vers. Annak a nehézkesen dörgő ritmusnak, annak a monumentális egyszerűségnek az emlékét hagyja bennünk, amelyest Berzsenyi Fohászkodásában csodált meg Füst Milán.

LATOR LÁSZLÓ

*

FÜST MILÁN (1888-1967) költő, próza- és drámaíró, esztéta. Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. A budapesti egyetemen jogi és közgazdasági tanulmányokat végzett. Felsőkereskedelmi iskolákban tanított, 1921-ben nyugdíjaztatását kérte. Katedrára ismét 1947-ben állt, a Képzőművészeti Főiskolán, illetve a budapesti bölcsészkaron az esztétika magántanára. Életét az írásnak szentelte, de viszonylag keveset publikált. Regényei, drámái, esztétikai eszmefuttatásai ma már Európa-szerte ismertek. Egész életműve igazán lírájában sűrűsödött.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 286-290. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Faludi Ferenc: Tündérkert

Mély álmambul felserkentem,
A hajnal már felpirult,
Egy virágos kertnek mentem,
A harmattal megújult.

Láttam, miként bontogatja
Az éj setét sátorát.
Luna asszony mint oszlatja
A csillagok táborát.

Csudát mondok. A virágok,
Flora színes magzati,
Vetemények, gyümölcs-ágok,
Pomonának rajzati

Nyájaskodtak és tréfáltak,
Minden falat megörült.
Ugrándoztak, lejtőt jártak,
Míg a zephyr-szél fügyült.

A nárcissus hyacinttal,
Ruta, kapor, pipacs, mák,
Majorán a rozmarinnal
Bársonyvirág, violák

Egymás derekába kapnak,
Megforgatják társakat;
A többinek példát adnak,
Kik kéméllik talpakat.

A gyöngyvirág alig kezdi,
Máris a tüskébe hág,
Sebbe esvén, el is végzi,
Szánja sok virágos ág.

A napvirág jön utána,
Fejet hajtván előlép,
Hogy páratlan, igen bánja,
Tiszteli az egész nép.

Liliom is nagy csendessen
Hozza mosdott fiait,
Merevenen, de rendessen
Rakogatja inait.

A rózsa még most öltözik
Fitogatja kebelét,
Festőfüvel még kendőzik,
Csinosgatja levelét.

Fut a szegfű, mert érkezik,
Félti tarka homlokát,
Most is arrul emlékezik,
Hogy megszúrta oldalát.

Nyomában a bokros puszpán
Ingatja zöld ágait,
Sok szinben jön a tulipán,
Nézik gyönge tagjait.

Egy szép virág a kökörcsén,
Néha hires gyermek vólt,
Elájulván, el is esvén
A lejtő közt mag meghólt.

Eztet Venus elragadta,
Csak ő tudja, hová lett,
Talán orvosának adta,
Egyszer már feléledett.

Csengővirág van nyomában,
Késéri a százszorszép,
Rendes egy pár ő magában,
Flora előtt kedves kép.

Ezek térdet, fejet hajtván,
Megtisztelik párjakat;
Mosologva kezet adván
Cifrán rakják lábakat.

Tüskebokor az egressel
Nagy nehezen táncra kélt,
Távul jártak két lépéssel,
Egyik a másiktul félt.

Egyszer-egyszer ölbe kapván
Megvérezték magokat,
Az útifű tapogatván
Meggyógyittá azokat.

A kalapos gomba magán
Vezet sok pór sereget,
Forgolódik virgonc talpán,
Hippet, hoppot emleget.

Répa, retek csingolódnak,
Tök és dinnye hasán jár,
Az ugorkák forgolódnak,
Ki-ki mohón lejtőt vár.

Menta, Pluto szolgálója,
Nyughatatlan rossz leány,
Mindenkinek udvarlója,
A borsókra fittyet hány.

Nem türhetik, poznájakkal
ide oda kergetik,
Lövöldözik zöld magokkal,
Ezt a babok nevetik.

A káposzták otthon hagyták
Redős nagy szoknyájokat
És fejenként elosztották
Jó friss táncra magokat.

De keveset mulathattak,
Rut forgószél indula,
A többivel elszaladtak, -
Csak álom volt, elmula.

Faludi Ferenc a barokk kései stílusváltozata, a rokokó legkiválóbb régi magyar költője Csokonai előtt. Weöres Sándor pontosan állapítja meg fejlődéstörténeti helyét és szerepét: „Sok prózát írt és fordított, de igazi eredménye kis füzetnyi verse, mindössze negyvenhárom. Vele végződik a nehézkes, nemes, régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált, új hangzás. Minden későbbi magyar verselés az ő közvetett, öntudatlan neveltje, napjainkig. (...) Ő az ódon és az új poézis határőre, fél lábbal még az ódonságban.”

A nehézkes, nemes, régi magyar költészet legnagyobbjának barokk eposzát és lírai verseit Faludi szabályosan kijegyzetelte, s a Zrínyiből szemelt szavakat és kifejezéseket a maga könnyed, karcsú kompozícióiba plántálta, egyszersmind megfosztva azokat a fenséges-tragikus jelentéstől. Zrínyinél a fia halálát megbosszuló vérszomjas Mehmet vezér bont, tör, öl, vág, ront minden elibe kerülőt, Faludinál a szakács öli, vágja, bontogatja a baromfiudvar fazékba szánt aprójószágait. Zrínyi eposzának baljóslatú nászjelenetében Cumilla és Delimán csingolódik össze, Faludi Tündérkertje kerti vetemények és virágok ártatlan táncmulatságát ábrázolja úgy: „Répa, retek csingolódnak”.

A barokk szerette álomnak látni és láttatni az életet, a katonaköltő Zrínyi azonban nehezebb fikciók elhitetésére vállalkozott; ő nem kedvelte a csalóka álmokat (és a hadakozáshoz alkalmatlan esős időt), sem az életben, sem az irodalomban. Faludi annál inkább. A Tündérkert a magyar késő barokk legbravúrosabb álomvíziója. Mint köztudomású, a Szigeti veszedelem „a vereség mint győzelem” ellentmondásán lesz úrrá a barokk stíluseszközök alkalmazásával. Faludi álomban látott agy álomként elképzelt kerti virágok és vetemények vigadozását rajzolja meg a rokokó aprólékosságával, kedvességével, bájosságával.

Úgy értsük az aprólékosságot, hogy a hitelesség fikarcnyi lehetősége sem maradt kihasználatlan. A rózsa festőfűvel kendőzi magát; a tüskebokor a szintén szúrós egressel elegyedik táncba, a kerekded-pohos tök és dinnye – hiszen se kezük, se lábuk – „hasán jár”, úgy táncol; a karcsúbb uborkák csak forgolódnak, s mohón várják, hogy valamely lejtőn gyorsabban gurulhassanak; a karóra felfuttatott zsenge borsók „poznájakkal” kergetik a mentafüzet, s meg is lövöldözik Mentát a zöld magokkal, s ezen a másik hüvelyeshad, a baboké nevet nagyot; a káposzták eleve otthon hagyták „redős nagy szoknyájokat”, hogy alkalmasabbá legyenek a friss táncra.

A hitelességnek ez a hétköznapi rétege mélyebben fekvő mitológiai-költői hitelesítettséggel: a barokkban oly népszerű metamorfózisképzetekkel párosul. Ovidius példatára szerint Ganymedes változott jácinttá, Adonis anemonává, s Cyparissus, Menta („Pluto szolgálója”) és Narcissus is nevet adott egy-egy növénynek, virágnak. Az „Egy szép virág a kökörcsén, / „Néha hires gyermek volt...” kezdetű versszak és folytatása („Eztet Venjus elragadta...”) a szép ifjú, Adonis metamorfózisára céloz: belőle lett anemona silvestris, fehérvirágú erdei kökörcsin.

Ami a növények szerelmét, mi több: nászi egyesülését illeti, arra is érdekes példaanyagot idézhetnénk Claudianustól Petrarcáig és Tassóig. A csingalódik átvétele azonban jelzi, hogy Faludi itt szorosan Zrínyi nyomába lép, őt imitálja. Az eposz XII. énekében ugyanis Cumilla és Delimán összecsingolódása ama sok „mód” egyike, hogy milyen szorosan ölelik egymást a növények és állatok (például a termős és a porzós phoenix-pálma), miközben egymáséi lesznek:

Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kígyó oszlopra reá tekereszik,
Bacchus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.

A „coitio” jelentésű csingolódik átvétele a világias abbé merészsége, bár Faludi Ferenc az erotikus jelentést ügyesen kikerüli: egyesülő szerelmi összefonódás helyett a répa-retek táncospár közös ritmikus mozgására alkalmazza.

Ez a könnyed táncritmus, amely mind a virgonc virágokat, mind az esetlenebb veteményeket táncba sodorja, a versnek is adekvát ritmikai formát ad. A két-két nyolcas és hetes sor strófánkénti keresztrímes változtatása a barokk nehéz, súlyos és monoton verstechnikai megoldásaihoz képest virtuóz rokokó újítás.

Faludi Tündérkertjének álomfikciója sem egyszerű kérdés. Fel kell hívnunk rá a figyelmet, hogy a „Mély álmambul felserkentem” versindítás a vers „beszélőjének” a reggeli virágoskertben tett sétájával folytatódik („Egy virágos kertnek mentem”), s erről a kertről mondja a „csudát” : beszéli el a virágok és vetemények táncos vigadozását.

De keveset mulathattak,
Rut forgószél indula,
A többivel elszaladtak, -
Csak álom volt, elmula.

- fejeződik be a Tündérkert.

Eszerint két álomrétegről lehet szó: az egyik az, amelyikből „a beszélő” felébred, a másik az, amelyiket a tündérkertben járva él át. Az első három versszakot persze értelmezhetjük úgy is: a Tündérkert a versindításban exponált álmot idézi.

Akárhogy is van, Faludi tündéri ötletessége, hihetetlent hihetővé varázsló mutatványa ezzel a csipetnyi talányossággal még emlékezetesebb versélményünk.

KOVÁCS SÁNDOR IVÁN

*

FALUDI FERENC (1704-1779) jezsuita szerzetes, író, költő. Nagy műveltségű férfiú, aki az 1740-es években a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója, egyszersmind az Árkádia Akadémia tagja, s költői tájékozottságát világi élmény- és ismeretanyag tette teljessé; látóhatára Zrínyitől Goldoniig terjedt. Kortársai prózája alapján „magyar Cicerónak”, versei után „új Gyöngyösinek” nevezték.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 71-74. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)