Arany János: /Hajdanában – danában/

1.
Hajdanában – danában
Csuda történt Budában,
Ihajnáré! egy házban,
Özvegy asszony házában.

2.
Toldi Miklós szerette,
A szép asszony nevette,
Ihajnáré! szerette,
de az asszony nevette.

3.
„Toldi Miklós, ha mondom,
Gyere hozzám, galambom!
Ihajnáré! ha mondom,
Vacsorára lesz gondom.

4.
„Toldi Miklós, aranyszál!
Hátha egyet ugornál?
Ihajnáré! ugornál - -
Csak amott, a zugolynál.

5.
„Selyem kendőn, a falra,
Oroszlány van kivarrva,
Ihajnáré! csak arra
Oda ugorj a falra.”

6.
„Ugrok biz én, gyémántom!
Csak a csizmám lerántom.
Ihajnáré! lerántom,
Hadd ugorjak, gyémántom!”

7.
Toldi Miklós úgy jára:
Kicsöppent az utcára,
Ablakon az utcára,
Mind a világ csufjára.

Mitől válik „nagyon fontossá” egy vers? Például attól, hogy közkedvelt, sokak által ismert fő műben bukkan föl, onnan emlékszünk rá. A Toldi estéjét, címéről legalább, minden valamennyire művelt magyar ismeri, s idézni is tud belőle. Érettségi tétel Ilosvai Selymes Péter neve is, bár főleg Arany kedvéért vagy érdeméből; élőnek hat, forrás és fogódzó a Toldi-trilógiához, az epikai hitel egyik támasztéka.

És mégis: a Hajdanában – danában kezdetű hétszer négysoros vers értelmezésére vagy páratlan értékeinek kiemelésére alig akad példa, vagyis a Toldi estéje – dramaturgiailag talán fontosabb – betétjét nem magyarázták, még csak figyelmet sem keltettek iránta. Voltaképpen címe sincs, pedig a Toldi estéjében az ezt röviddel megelőző Szent László, a „legendának” keresztelt verses elbeszélés Arany kisebb költ3eményeinek és balladáinak hagyományos kiadásaiban is külön szerepel, és jókora irodalma van.

Érdemes talán kitérni ennek a filológiai emlékezethiánynak a hátterére és lehetséges okaira. Az Arany nagyobb epikus műveiben szereplő, betétszerű kisebb alkotásokra nem aszerint fordult-e mindig az analitikus figyelem, hogy a költő kiemelte őket a nagyobb kompozíciókból, vagy éppen szándékosan, tudatosan engedte azokat epizódokként beléjük folyni, idézetszerűen a „nagy történelem” monumentális képeibe? A Zách Klára: külön mű (is). Ugyanígy a Szent László vagy a Keveháza. A Hajdanában – danában: nem. És például a Toldi szerelméből Anikó pompás dala sem (A mi lányunk nem eladó” stb. a harmadik ének 34. versszaka után). Talán Arany túlságosan pajkosnak tartotta őket, csapongó játékosságot és rögtönzésszerűséget talált ezekben a darabokban, s ezért hagyta meg őket elrejtett mivoltukban, furcsa anonimitásukban.

De talán mélyebb lelki rugókra is gyanakodhatunk.

Kemény Zsigmond jegyezte föl (Ilosvainál és Aranynál) azt „a népi hősmondában szokatlan vonást”, hogy „Toldinak nincs hajlama a szerelemre, hozzá egy nő sem vonzódik”. Ezt a megállapítást 1854-ben tette, amikor még nem ismerhette a Toldi szerelmét és Aranynak azt a zseniális rögeszméjét (amelyhez Petőfi iránti vonzalmának is köze van), hogy hősét a szerelem konvulziói között is meg kell forgatnia és bemutatnia. Kemény szóról szóra idézi Ilosvaitól Toldi egyetlen gáláns kalandját, amikor „Vitézünk bizonyos fiatal özvegyért gerjedez”, de:

Vala okossága az tisztes asszonynak,
Izenetét elúná Tholdi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíté Tholdinak,
Vígan akar véle mulatni - - Írá annak.

Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlány arannyal írva vala.

Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,
Az asszony kénalja hízelkedő szóval,
Tholdi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezdte ott ugrálni nagy maga-mutatással.

- Gyakorta hallottam – asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba;
Az én szerelmemért amaz oroszlányra,
Kérlek, ugorjál fel, az én kévánságomra.

Ottan Tholdi Miklós hátra iramodék,
Az asszony kedvéért egyest-kettőt ugrék,
Fene oroszlányra hamar felugordék,
Buda piacára Tholdi csördülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék;
Tholdi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyártónak ezekrül panaszkodék.

Kemény Zsigmond később is visszatér a Toldi-mondakor kérdésére, s így jellemzi a szóban forgó epizódot: „Első monda a kacér delnővel groteszk történet, midőn Toldi a festett oroszlánra akarván dicsekvésből ugrani, az ablakon át az utcára bukik, s többé a légyottra bebocsáttatást sem nyer.” Ezt az epizódot és boccacciói megoldását kemény Szigligeti Ede egyik vígjátékának poénjával kapcsolja össze, mely szerint Toldi, „mikor választásra kerül a dolog, inkább lemond a szerelemről, mint kedvelt szakálláról.”

Ez kongeniális hozzászólás a Toldihoz, de a Hajdanában –danában elemzéséhez más fogódzók is segíthetnek. Bevezetésül Keresztury Dezső klasszikus hagyományokra utaló interpretációját érdemes idézni: „A nagy erő bámulást keltő mutatványait – mint a Herkulesről szóló történetekben – ezekben is ellensúlyozták a furfanggal beugratott vigyázatlanság vagy a test behemót erejével oly gyakran együtt járó ostobaság felsülései.”

A Herkulesek, a mitikus vagy mesés erős emberek felsülésének ismert komikus toposzát Arany János kivételes lelki empátiával és művészi tudatossággal emeli át a tragikum szférájába. De nemcsak arról van szó, hogy – mit Horváth János kivételes plasztikussággal leírta – „az elmúlásnak, a halál közelségének melankolikus tudata lebegi körül” a művet, vagy hogy „kétség és remény, ború és derű” váltogatja egymást benne.

A Toldi estéje ötödik énekében két betét van, zsánerszerűen ábrázolt környezetrajz fogja össze őket.

A vidám apródok (...)
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba.

Majd valamivel később:

Ez danol, az tréfál, az vitát feszenget;
Egy pedig a hárfán ilyen nótát penget:

És következik a Szent László nagyváradi hősi legendájához kapcsolódó „ének”.

Ebben is van irónia, a csodahívő, naiv embereken való mosolygás, a bizonykodás, hogy a legendát „a templomnak / Egy nem szavajátszó őre” bizonyítá. Mégis fenséges, tündöklő monda volt ez, amely után kívánkozik a vigyorgás, humoros föloldása a túlságosan szentes hangulatnak.

Aranynál nem kivétel nélküli a betétek szélsőséges hangnemi ellenpontozása, például a Buda halálában a hatodik énekben, a Rege a csodaszarvasról után nem sokkal egy nonszensz versike következik, a törpe Cerkó habarék szavai:

Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Veréb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem...

Arany kedveli a kulturális rétegek vegyítését, a stilisztikai szintek változatosságát. A Toldi estéje első kiadásához írott Végszóban külön megvédte „a darabon, növekvő arányban” átszövődő humort: „...na feledjük, hogy a hanyatlás, pusztulás már magában humoros jellemű, különösen a vén Toldit humorosan fogta fel mind a nép, mind utána Ilosvai és Vörösmarty. Ezt én nem annyira Toldiban, mint környezetében állítám szem elé, s az értő fogja tudni, miért.”

Az Ilosvainál vaskos komikummal, realitásként bemutatott epizód az özveggyel ezért válik az apródok gúnydalává, tragikus következményű ráfogássá, amely Toldit gyilkosságba kergeti, és meggyorsítja, közvetlenül előidézi halálát. Egyben azt is példázza a két betét közti ellentét, hogyan szorítja ki a hősi múlt legendásítását a paródia, a hőstelenítő, profanizáló kicsinyítés, a hitet és áhítatot a könyörtelen gúnyolódás.

Önálló alkotásként szemügyre véve „a kis pisze” gúnydalát, első pillantásra föltűnik rövidsége és dalszerűsége. Hétszer négy sor, 4-3 tagolású magyaros sorfajokból áll. Föltűnő vonása az „anaforikus réjarefrén a strófák 3. sorában, az utolsó strófa kivételével”. (J. Soltész Katalin) Ez a réja, az „Ihajnáré!” emlékeztet – csúfondárosan aktualizálva – a táncra, ugrálásra, komolytalankodásra biztató népi, főleg lakodalmi, esküvői kurjongatásra – ám olyan alkalomból, amelyet póruljárás és nem beteljesülés követ. A „Hajdanában – danában” bevezetés is rigmusszerű, utal a történet régiségére s arra, hogy talán csak szóbeszéd volt. Maga a történet mégis a nász helyett kicsúfolt udvarló típusát, motívumát, anekdotikus torzképét erősíti föl.

A vers más, külsőnek látszó formai elemi és asszociatív utalásai is hasonló hatást keltenek. A négyes rímek például nemcsak egyhangúak, hanem primitívséget tettetően vagy kifigurázóan egyneműek, archaikusak, tautologikusak, önismétlők. A magyar vers és az asszonánc me3stere és elméletírója használhatta volna-e akár 1848-ban is az irónia szándéka nélkül az olyasféle ragrímeket és mohó, dévaj rímbeli célzásokat, mint hogy „gyémántom – lerántom”? Szakaszonként legalább egyszer előfordul ragrím vagy ismétlés a rím helyén, és még többször olyan közeli hangzásbeli hasonlóság, amely belefér a felszínes szójáték imitációjának fogalmába (például: „ha mondom – galambom”; „ha mondom – lesz gondom”).

Ősi epikus formulák más, idegen közegben való fölidézése szintúgy nevetséges hatást kelt. A már citált „Hajdanában – danában” a múltra emlékezés eposzi bevezetésére utal; „Csuda történt Budában”: alkalmas fogás a gyanútlan (?) közönség érdeklődésének és derűjének fölkeltésére. Az „Ihajnáré!” drasztikus népiessége a „csínosságra” kapatott előadók és hallgatók sznob fölényérzetét provokálja, és jelzi a némileg ironikus ragaszkodást a népi és régies előadásmódhoz. Az „Özvegy asszony házában” való lokalizálás pedig félreérthetetlenné teszi, hogy a hősi időkre már nevével emlékeztető Budán most a kicsinyes udvari pletyka nézőpontjából belátható, „modern” színhelyre érkeztünk, az eposzé helyett az anekdotáéba meg a novelláéba.

Mégis maradt (átmentődött) a dalszerűség és a történet-elbeszélés, sőt a drámai elem sem hiányzik a versből. A „szép asszony” a 3., 4., 5. szakaszban egyes szám első személyben szólal meg, hogy Toldit megtréfálja, a hatodikban Toldi válaszol, nyelvtanilag is a maga nevében: jelenlétüket közvetlen megszólalásuk bizonyítja, ezen nem változtathat az idézőjelek által sugallt stilizációs szándék sem. Mindez a mű balladás jellegére vall; lírai, epikai és drámai elem tagadhatatlanul összeforr, velük együtt a zeneiség, a táncolhatóság is, hiszen a kíséretet hárfán pengetik, a nótát fújják, táncolják.

Nem bizonyos, mint Aranynál legtöbbször nem, hogy a dalszerű ballada vagy a balladás dal „líraisága” egyedül a zenei ihletésből, a lantos vagy hárfás hangzatú fogantatásból lenne levezethető. Nehéz nem észrevenni, hogy a megcsúfolt Toldi iránti együttérzést és tapintatot Aranyban a szerelmében csalódott, meg nem érett férfi iránti rokonszenvező együttérzés is növelte: „Toldi Miklós szerette, / A szép asszony nevette.”

Ez a ritkán kiemelt kélt sor sok mindent elárul a trilógia groteszk humoráról és az elemzett betét tragikomikus följajdulásának emberi forrásairól, esztétikai, poétikai sajátosságáról. Az apród gúnydalában is ráismerünk humorfölfogására. Itt is tréfa űz komolyt (vagy fordítva), itt is a cukrozott epe a „nedély” forrása.

CSŰRÖS MIKLÓS

*

ARANY JÁNOS (1817-1882) költő, műfordító, szerkesztő. Szülei földművelők, a poéta, a tizedik gyermekük időskorukban jött a világra. Szalontán, majd Debrecenben tanult. Érdekelte a szobrászat, aztán színésznek csapott föl. Később Szalontán vállalt tisztségeket, és a világ előtt titkolózva az irodalomnak adja a fejét. A Toldi sikere után kezdődött nagyszerű barátságuk Petőfivel. A szabadságharcban vállalt szerepe miatt üldözték. 1851-től a kiváló nagykőrösi gimnáziumban tanított. 1859-ben a fővárosba hívták, hogy szerkesztőként, a Kisfaludy Társaság titkáraként, majd a Tudományos Akadémia szellemi vezetőjeként működjék. 1877-től haláláig nagyszerű költői terveket sikerül betetőznie.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 164-168. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)