Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe’ derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szőlőfürtöt tart bús arca elé.
Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe’ aludni!
Zúghat a szél most távol temetőknek
Nedves sirjai közt és távoli erdők
Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,
S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas...
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat ont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!...
... Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...
S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...
*
A Nyilas-hava Füst Milán Összes verseiben a Régiek közt szerepel. Már első könyvében, a Változtatnod nem lehetben is benne volt. Vagyis húsz-egynéhány éves korában írta. De hangja egy cseppet sem üt el az évtizedekkel később írott költeményekétől.
„A Nyilas-hava című versében az ősz, minden ősz bánata és szépsége, sok régi ősz emléke és íze kísért” – írta róla Kosztolányi 1914 áprilisában megjelent bírálatában.
Ez a vers az Őszi sötétség című ciklus első darabja. Jellegtelen cikluscím, akárki írhatta volna. Mintha azt célozná, hogy ne számítsunk semmi meglepőre. Hogy aztán annál jobban meglepődjünk. Mert a fantasztikus ősz végi tájon fantasztikus alakok, bizarr kísértetek jönnek-mennek a szeles-huzatos, alig-alig valószerű színtereken. De ha a cikluscím nem is, a verscím, a Nyilas-hava már meglehetősen feltűnő. Zord misztikával terhes: az ember sorsát a csillagképek alakítják, változtatnia nem lehet. Hanem a vers mégis egyszerűen-köznapian indul. Kell-e versben közölni, hogy „ősz van”? Hogy novemberben „korán sötétül”, és hogy „künn esik”? Angol urak, hölgyek társalognak így. Ha forma szerint nem is, tartalmát tekintve merő egy tautológia. Megtetézve a künn-nel: az aztán már igazán felesleges szószaporítás.
De olyan ez, mint a brazil futball: Füst Milán elaltat bennünket, majd hirtelen megvillan. Így csinálták ezt már a romantikusok is: kezdjük prózaian, írjuk le minél aprólékosabban, pontosabban a szürke helyszínt. Annál sejtelmesebben, borzongatóbban suhognak majd elő a kísértetek. Legfeljebb a választékos künn tudatja, hogy mégis verset olvasunk. (Ez az „ohajtva” mily fájdalmasan szép – kiált fel Füst Milán Berzsenyi Fohászkodását olvasva, s hogy annyira tetszik neki, ahhoz a rövid o is hozzátartozik.) Amilyen természetes, szépen tagolt a mondat (Füst azt gondolta, hogy a mondat lendülete „jobban rekonstruálja az érzést s az életet, mintha felsorolod, hogy mit éreztél”), éppoly természetes a versforma is. Vers is meg nem is, majdnem drámai jambus, csak az éssel rontja el Füst, hogy a mérték ne lüktessen nagyon erőszakosan.
De ha jobban odafigyelünk, mégis valami ünnepélyes, sötét pátoszt hallunk ki ebből a meteorológiai jelentésből. Azért-e, mert az „ősz van” hosszan kitartott hangzattal indítja a sort? Vagy azért, mert a kínálkozó alliterációk már az első mondatban elkezdenek valami bujkáló dallamot: korán, künn, s később: könnyei, ködös? Vagy mert a folytatás visszahat, a prózai közlést is irracionális feszültséggel tölti fel?
A második sor olyan jellegzetesen füstmilános, archaikus-biblikus hangulatú képe személyessé hevíti a dikciót. Mintha ez a komor méltósággal zokogó aggastyán nemcsak az idő, hanem az ember, a költő képe is volna. Talán mert szorosan hozzátapad, beleköltözik a magános lélek. A Füst Miláné vagy másé, nem tudni, legfeljebb a felkiáltójel, az indulat heve jelzi a személyes érintettséget. Atavisztikus szorongás van eben a képben, az ellenséges elemeknek kiszolgáltatott ősemberé. Természetes, hogy a lélek „ködös éjjeken át didereg” (két jével van írja az éj, a különc írásmód is hozzátartozik a Füst Milán-modorhoz, abból is tudhatjuk, hogy szakrális légkörű szöveget olvasunk), s még természetesebb, hogy lidérces álmai múltán „ködös hajnalidőbe’ derül”. Az n elhagyásának, a hiányjelnek nemcsak metrikai oka van. Stilizálás ez is, akárcsak a közönséges hajnal helyett használt hajnalidő. Ettől lesz ódon és emelkedett az egyébként meghökkentően modern szöveg. Csupa szokatlan disszonancia. Minden szavában meglatolt és kiszámítottan hanyag. Szavakat, motívumokat ismétel. A ködöst, az egész verset átvilágító zöldet. Látszólag szeszélyesen fodrozódik a versmérték is. Nem a költői szándék, hanem a vers tempója diktálja. A versnyitó majdnem-jambus először összetöredezik, a ritmus elaprózódik, majd antikos, daktilikus idomokba rendeződik. Képzelhetjük úgy, hogy a hatodik sorszabályos hexametere a holtan fekvő lélek (kétszeres képzavarral szólva) szívének megnyugtatóan egyenletes dobogását másolja.
A két középső strófában ott bujkál a szabályos antik mérték lehetősége, csak itt-ott kellene egy nagyon kicsit változtatni. Füst be is csap az időkbe’ alakkal: mintha a metrikai tisztaság kedvéért csinálná, pedig ha –bent írna, nem a mérték sínylené meg, csak az íráskép vezsítené el régies sugallatát. Dehogyis vonzza Füst Milánt a hibátlan forma! („Az én verseim lendülete és ritmusa merőben új: a mondanivaló szerint változik” – írja.) Szinte érzik a szándék, hogy elűzze magától a kísértést. Sokkal formátlanabb, gomolygóbb, romantikusabb az ő világa, semhogy a pedáns forma szorítáátá elbírja.
De térjünk csak vissza az első versszak olyan kiszámíthatatlanul formálódó, fellobbanó képeihez! Ha jobban odafigyelünk, minden csupa logikátlanság, szürreális rendetlenség. Érthető, hogy a lélek „hajnalidőbe’ derül”, de miért holtában boldog? Ez nem a nirvána boldogsága. Talán az álomé? De ha álmodik, micsoda álmot! Mit akar ez a „jószivü”, de „bús arcú” ezeregyéjszakai szellem az „arca él” tartott „tengerzöld” szőlőfürttel meg a „zöld, hideg almák”-kal? Különös metaforája ez az ősznek, ha gondolhatjuk, egyáltalán annak! Ráadásul nyájasan együtt eszik a halott lélekkel. Mégis, az imént még boldog lélek most könnyezik. A kezdő kép elemei összecsúsznak, alakot váltanak: a didergő lélek magára veszi a vénülő idő testét. Gyászos kép, de máris kioltja a következő: a boldogságé. És az alvó lélek boldogsága még teljesebb az álom fészekmelegében, ha kint zord idő tombol. „Zúghat a szél” – olvassuk a Berzsenyi szavait, hangulatait, metrumait visszhangzó sorokat. Fenséges, enyészetes képe ez a kinti tájnak! Romantikus vagy, mondjuk, szecessziós díszlet: nedves sírok, távoli erdők, kormos dombok. Kívül-belül mossa a könnyes szomorúság. És mi minden cifrázza ezt a zenekari hangzást! Az előző strófa valamelyest változó motívumai, s újak is, egymás közeli vonzásában, a „távol” – „távoli”, a „bugyogva” – „bugyoghat”. Meg a hosszú allliterációsorban lüktető szavak (bővízü, bugyogva, ballag, bús. bánat), az egyre erősebben dobogó daktilikus mérték.
De mikor már-már egészen átadjuk magunkat a sötét képekből áradó szomorúságnak, a nagy színpad váratlanul kivilágosodik. Négysornyi gyönyörű derű, egy lapra másolva a boszorkányos éjszakai képekkel. Mert persze Füst Milán nem ott kezd új strófát, ahol az igazi vágás van. Folytatva a berzsenyis-vörösmartys szólamot, ajzott előadásával, szavaival, álom és való mezsgyéjén imbolygó nagy ködképeivel, hatásos prozódiájával, s máris feltetszik a nem is igazán novemberi hajnal. Arannyal, zölddel, sárgával világít. Ezzel a zölddel a képzelet vagy az álom visszaköti ezt a képsort a zöld derengésben sodródó előzőkhöz, a tengerzöld felhőkhöz, szőlőfürthöz, a zöld, hideg almákhoz, a zöldszemű vadmacskákhoz, mintha valamennyinek, bármennyire elütnek is egymástól, volna valami közös fészke. Sőt mintha az első versszakbeli jószívű szellem változna át, mint a mesében, mint az álomban, „karcsú, égi leány”-nyá, csak ez az arc „lángoló”, ez a zöld a fátyol színe, s a szőlőfürt egy tündérien érzéki hasonlat része.
Nemigen tudjuk megmagyarázni, honnan kerül ide ez a „lenge” hölgy, ez az egyszerre átlátszó és földies jelenés. Úgy van, ahogy Kosztolányi mondja: „Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást.” De tegyük hozzá: valami rejtelmes kohézió mégis összetartja őket. Azután eljátszhatunk egy elképzelhető valóságos háttérrel is. „Tizenhat éves koromban csúcshurutos lettem – s vérköpésekkel nyavalyogtam. Persze, tizenkét évig egy levegőtlen konyhában laktam” – olvassuk Naplójában. Háta mögött az olyan erős színekkel festett nyomorult gyerekkorával, ínséges ifjúságával, először utazhatott, gyógyulni, külföldre, Abbáziába, a tengerpartra. „Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a mdarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kélne a tengerből. Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban – írta Naplóban. Nem ez az üveges zöld, ez a tengerzöld világít a Nyilas-havából? Nem ez a tengerparti gyöngyfényű hajnalidő? Még az a szó, hajnalidő is itt van. S ott a vers egymásba, egymáson áttűnő derűje-borúja, a gyönyör és a csüggedés, a mámor és a halál összefonódó-szétváló szólama. Nem a még közeli betegségből lép elő az „égi leány”, olyasféle jelenés, amilyet a tüdőgyulladásból lábadozó Csokonai lát? Esetleg Sappho alakmása? És ha az egész verset úgy fogjuk fel, mint egy lázas szervezet, egy lázas kedély hallucinációit, megértjük váratlan ugrásait, az álom nem nappali rendje szerint való kapcsolódásait. Persze nem kell mindig álmodni, lázasan képzelegni. Az álom technikáját, régóta tudjuk, el lehet tanulni.
A Nyilas-hava nem oldódással, nem katarzissal végződik. A színes fényjáték ellobban, a vers megint elborul. Az eddig legfeljebb hevében személyes, egyébként tárgyias előadásmód megváltozik. Az utolsó szakaszban Füst Milán első személyre vált. A fájdalmas panasz bizonyosan a lelkéből fakad, de egy valószínűtlen színpadon, hatásos díszletek közt jajgatja el. A költő ezúttal önmagát játssza, de mégis csak játssza, el is szakad a szereptől. Úgy hagyja el a „gonosz, kegyetlen várost”, mint egy méltatlanul szenvedő bibliai-mitológiai hős. A Perzsia, a akárcsak a ciklus következő darabjában az Arménia (dehogyis Örményország!), éppen azért kerül a versbe, mert mesés, távoli, idegen, mert mitikus fényköre van. S azt célozza az ódon zengésű nyelv, a furcsa szavak, szóalakok („másüvé; koró”, a divatjamúlt „szenvedék”, a „sírván”, de még a kétszer felhangzó „jaj” is. S azt az „ilyet álmodtam” bizonytalansága is: nem pontosan ezt, csak valami ilyesmit.
A nagy tragikus pátosz azonban a harmadik sorbanmegtör8k, a vers fáradt elégiává halkul. És megtörik természetesen a már-már görög kardallá rendeződő forma is. Már csak itt-ott lüktet egyest a daktilikus mérték, mintha lassan elvérzene a vers. Annak a nehézkesen dörgő ritmusnak, annak a monumentális egyszerűségnek az emlékét hagyja bennünk, amelyest Berzsenyi Fohászkodásában csodált meg Füst Milán.
Ez a vers az Őszi sötétség című ciklus első darabja. Jellegtelen cikluscím, akárki írhatta volna. Mintha azt célozná, hogy ne számítsunk semmi meglepőre. Hogy aztán annál jobban meglepődjünk. Mert a fantasztikus ősz végi tájon fantasztikus alakok, bizarr kísértetek jönnek-mennek a szeles-huzatos, alig-alig valószerű színtereken. De ha a cikluscím nem is, a verscím, a Nyilas-hava már meglehetősen feltűnő. Zord misztikával terhes: az ember sorsát a csillagképek alakítják, változtatnia nem lehet. Hanem a vers mégis egyszerűen-köznapian indul. Kell-e versben közölni, hogy „ősz van”? Hogy novemberben „korán sötétül”, és hogy „künn esik”? Angol urak, hölgyek társalognak így. Ha forma szerint nem is, tartalmát tekintve merő egy tautológia. Megtetézve a künn-nel: az aztán már igazán felesleges szószaporítás.
De olyan ez, mint a brazil futball: Füst Milán elaltat bennünket, majd hirtelen megvillan. Így csinálták ezt már a romantikusok is: kezdjük prózaian, írjuk le minél aprólékosabban, pontosabban a szürke helyszínt. Annál sejtelmesebben, borzongatóbban suhognak majd elő a kísértetek. Legfeljebb a választékos künn tudatja, hogy mégis verset olvasunk. (Ez az „ohajtva” mily fájdalmasan szép – kiált fel Füst Milán Berzsenyi Fohászkodását olvasva, s hogy annyira tetszik neki, ahhoz a rövid o is hozzátartozik.) Amilyen természetes, szépen tagolt a mondat (Füst azt gondolta, hogy a mondat lendülete „jobban rekonstruálja az érzést s az életet, mintha felsorolod, hogy mit éreztél”), éppoly természetes a versforma is. Vers is meg nem is, majdnem drámai jambus, csak az éssel rontja el Füst, hogy a mérték ne lüktessen nagyon erőszakosan.
De ha jobban odafigyelünk, mégis valami ünnepélyes, sötét pátoszt hallunk ki ebből a meteorológiai jelentésből. Azért-e, mert az „ősz van” hosszan kitartott hangzattal indítja a sort? Vagy azért, mert a kínálkozó alliterációk már az első mondatban elkezdenek valami bujkáló dallamot: korán, künn, s később: könnyei, ködös? Vagy mert a folytatás visszahat, a prózai közlést is irracionális feszültséggel tölti fel?
A második sor olyan jellegzetesen füstmilános, archaikus-biblikus hangulatú képe személyessé hevíti a dikciót. Mintha ez a komor méltósággal zokogó aggastyán nemcsak az idő, hanem az ember, a költő képe is volna. Talán mert szorosan hozzátapad, beleköltözik a magános lélek. A Füst Miláné vagy másé, nem tudni, legfeljebb a felkiáltójel, az indulat heve jelzi a személyes érintettséget. Atavisztikus szorongás van eben a képben, az ellenséges elemeknek kiszolgáltatott ősemberé. Természetes, hogy a lélek „ködös éjjeken át didereg” (két jével van írja az éj, a különc írásmód is hozzátartozik a Füst Milán-modorhoz, abból is tudhatjuk, hogy szakrális légkörű szöveget olvasunk), s még természetesebb, hogy lidérces álmai múltán „ködös hajnalidőbe’ derül”. Az n elhagyásának, a hiányjelnek nemcsak metrikai oka van. Stilizálás ez is, akárcsak a közönséges hajnal helyett használt hajnalidő. Ettől lesz ódon és emelkedett az egyébként meghökkentően modern szöveg. Csupa szokatlan disszonancia. Minden szavában meglatolt és kiszámítottan hanyag. Szavakat, motívumokat ismétel. A ködöst, az egész verset átvilágító zöldet. Látszólag szeszélyesen fodrozódik a versmérték is. Nem a költői szándék, hanem a vers tempója diktálja. A versnyitó majdnem-jambus először összetöredezik, a ritmus elaprózódik, majd antikos, daktilikus idomokba rendeződik. Képzelhetjük úgy, hogy a hatodik sorszabályos hexametere a holtan fekvő lélek (kétszeres képzavarral szólva) szívének megnyugtatóan egyenletes dobogását másolja.
A két középső strófában ott bujkál a szabályos antik mérték lehetősége, csak itt-ott kellene egy nagyon kicsit változtatni. Füst be is csap az időkbe’ alakkal: mintha a metrikai tisztaság kedvéért csinálná, pedig ha –bent írna, nem a mérték sínylené meg, csak az íráskép vezsítené el régies sugallatát. Dehogyis vonzza Füst Milánt a hibátlan forma! („Az én verseim lendülete és ritmusa merőben új: a mondanivaló szerint változik” – írja.) Szinte érzik a szándék, hogy elűzze magától a kísértést. Sokkal formátlanabb, gomolygóbb, romantikusabb az ő világa, semhogy a pedáns forma szorítáátá elbírja.
De térjünk csak vissza az első versszak olyan kiszámíthatatlanul formálódó, fellobbanó képeihez! Ha jobban odafigyelünk, minden csupa logikátlanság, szürreális rendetlenség. Érthető, hogy a lélek „hajnalidőbe’ derül”, de miért holtában boldog? Ez nem a nirvána boldogsága. Talán az álomé? De ha álmodik, micsoda álmot! Mit akar ez a „jószivü”, de „bús arcú” ezeregyéjszakai szellem az „arca él” tartott „tengerzöld” szőlőfürttel meg a „zöld, hideg almák”-kal? Különös metaforája ez az ősznek, ha gondolhatjuk, egyáltalán annak! Ráadásul nyájasan együtt eszik a halott lélekkel. Mégis, az imént még boldog lélek most könnyezik. A kezdő kép elemei összecsúsznak, alakot váltanak: a didergő lélek magára veszi a vénülő idő testét. Gyászos kép, de máris kioltja a következő: a boldogságé. És az alvó lélek boldogsága még teljesebb az álom fészekmelegében, ha kint zord idő tombol. „Zúghat a szél” – olvassuk a Berzsenyi szavait, hangulatait, metrumait visszhangzó sorokat. Fenséges, enyészetes képe ez a kinti tájnak! Romantikus vagy, mondjuk, szecessziós díszlet: nedves sírok, távoli erdők, kormos dombok. Kívül-belül mossa a könnyes szomorúság. És mi minden cifrázza ezt a zenekari hangzást! Az előző strófa valamelyest változó motívumai, s újak is, egymás közeli vonzásában, a „távol” – „távoli”, a „bugyogva” – „bugyoghat”. Meg a hosszú allliterációsorban lüktető szavak (bővízü, bugyogva, ballag, bús. bánat), az egyre erősebben dobogó daktilikus mérték.
De mikor már-már egészen átadjuk magunkat a sötét képekből áradó szomorúságnak, a nagy színpad váratlanul kivilágosodik. Négysornyi gyönyörű derű, egy lapra másolva a boszorkányos éjszakai képekkel. Mert persze Füst Milán nem ott kezd új strófát, ahol az igazi vágás van. Folytatva a berzsenyis-vörösmartys szólamot, ajzott előadásával, szavaival, álom és való mezsgyéjén imbolygó nagy ködképeivel, hatásos prozódiájával, s máris feltetszik a nem is igazán novemberi hajnal. Arannyal, zölddel, sárgával világít. Ezzel a zölddel a képzelet vagy az álom visszaköti ezt a képsort a zöld derengésben sodródó előzőkhöz, a tengerzöld felhőkhöz, szőlőfürthöz, a zöld, hideg almákhoz, a zöldszemű vadmacskákhoz, mintha valamennyinek, bármennyire elütnek is egymástól, volna valami közös fészke. Sőt mintha az első versszakbeli jószívű szellem változna át, mint a mesében, mint az álomban, „karcsú, égi leány”-nyá, csak ez az arc „lángoló”, ez a zöld a fátyol színe, s a szőlőfürt egy tündérien érzéki hasonlat része.
Nemigen tudjuk megmagyarázni, honnan kerül ide ez a „lenge” hölgy, ez az egyszerre átlátszó és földies jelenés. Úgy van, ahogy Kosztolányi mondja: „Önkényes képek ütik meg a szemet, melyek távoli eszmetársítás eredményei, vagy összehoz olyan mozzanatokat, melyek térben és időben messze esnek, kizárják egymást.” De tegyük hozzá: valami rejtelmes kohézió mégis összetartja őket. Azután eljátszhatunk egy elképzelhető valóságos háttérrel is. „Tizenhat éves koromban csúcshurutos lettem – s vérköpésekkel nyavalyogtam. Persze, tizenkét évig egy levegőtlen konyhában laktam” – olvassuk Naplójában. Háta mögött az olyan erős színekkel festett nyomorult gyerekkorával, ínséges ifjúságával, először utazhatott, gyógyulni, külföldre, Abbáziába, a tengerpartra. „Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnalidőben. Igaz, a mdarak jobban vijjognak, mint reggel, s a tenger is mélyebben zöld, nagyobb mélységig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le még egyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajon át fogod-e érezni, ha elolvasod később, hogy mennyit ittál e színből, s hogy mennyire zöld volt? El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen, s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kélne a tengerből. Vagy beleugrani? Ó, Sappho, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban – írta Naplóban. Nem ez az üveges zöld, ez a tengerzöld világít a Nyilas-havából? Nem ez a tengerparti gyöngyfényű hajnalidő? Még az a szó, hajnalidő is itt van. S ott a vers egymásba, egymáson áttűnő derűje-borúja, a gyönyör és a csüggedés, a mámor és a halál összefonódó-szétváló szólama. Nem a még közeli betegségből lép elő az „égi leány”, olyasféle jelenés, amilyet a tüdőgyulladásból lábadozó Csokonai lát? Esetleg Sappho alakmása? És ha az egész verset úgy fogjuk fel, mint egy lázas szervezet, egy lázas kedély hallucinációit, megértjük váratlan ugrásait, az álom nem nappali rendje szerint való kapcsolódásait. Persze nem kell mindig álmodni, lázasan képzelegni. Az álom technikáját, régóta tudjuk, el lehet tanulni.
A Nyilas-hava nem oldódással, nem katarzissal végződik. A színes fényjáték ellobban, a vers megint elborul. Az eddig legfeljebb hevében személyes, egyébként tárgyias előadásmód megváltozik. Az utolsó szakaszban Füst Milán első személyre vált. A fájdalmas panasz bizonyosan a lelkéből fakad, de egy valószínűtlen színpadon, hatásos díszletek közt jajgatja el. A költő ezúttal önmagát játssza, de mégis csak játssza, el is szakad a szereptől. Úgy hagyja el a „gonosz, kegyetlen várost”, mint egy méltatlanul szenvedő bibliai-mitológiai hős. A Perzsia, a akárcsak a ciklus következő darabjában az Arménia (dehogyis Örményország!), éppen azért kerül a versbe, mert mesés, távoli, idegen, mert mitikus fényköre van. S azt célozza az ódon zengésű nyelv, a furcsa szavak, szóalakok („másüvé; koró”, a divatjamúlt „szenvedék”, a „sírván”, de még a kétszer felhangzó „jaj” is. S azt az „ilyet álmodtam” bizonytalansága is: nem pontosan ezt, csak valami ilyesmit.
A nagy tragikus pátosz azonban a harmadik sorbanmegtör8k, a vers fáradt elégiává halkul. És megtörik természetesen a már-már görög kardallá rendeződő forma is. Már csak itt-ott lüktet egyest a daktilikus mérték, mintha lassan elvérzene a vers. Annak a nehézkesen dörgő ritmusnak, annak a monumentális egyszerűségnek az emlékét hagyja bennünk, amelyest Berzsenyi Fohászkodásában csodált meg Füst Milán.
LATOR LÁSZLÓ
*
FÜST MILÁN (1888-1967) költő, próza- és drámaíró, esztéta. Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. A budapesti egyetemen jogi és közgazdasági tanulmányokat végzett. Felsőkereskedelmi iskolákban tanított, 1921-ben nyugdíjaztatását kérte. Katedrára ismét 1947-ben állt, a Képzőművészeti Főiskolán, illetve a budapesti bölcsészkaron az esztétika magántanára. Életét az írásnak szentelte, de viszonylag keveset publikált. Regényei, drámái, esztétikai eszmefuttatásai ma már Európa-szerte ismertek. Egész életműve igazán lírájában sűrűsödött.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 286-290. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése