Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
és nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha úgy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kígyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
és nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha úgy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kígyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet.
Pesszimista gondolatvilága elválasztja ezt a költeményt Petőfi műveinek túlnyomó többségétől. De korántsem egyedülálló. Az 1847 márciusában írt vers előzményeként tekinthető az 1845-46 fordulóján keletkezett Felhők ciklus, folytatásának 1848 nyarán Az apostol. Zaklatott gondolatai, lemondást sugalló érzelmei föllelhetők a létrejöttét közvetlenül megelőző Petőfi-művekben is. Összes költeményei 1847. január 1-jén keltezett előszavában versei szaggatottságának s a bennük gyakran kifejeződő fájdalomnak így adta okát a költő: „meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám”. Szomorú éj című költeményében (1847. jan.) a költő „örök vészű tengeren evez”. A XIX. század költői (1847. jan.) szerint is megnyugvás nélküli küzdelem az élete, jutalma csak a halál szelíd, lágy csókjától remélhet. „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?” – kérdezi A magyar ifjakhoz szólva (1847. febr.), keserűen vádolva, bálványimádóknak, hiúság rabjainak nevezve őket. „Nem legjobb-e sosem élni?” – zárja Édes öröm, ittalak már... című versét (1847. márc.) „a szabadság fölszentelt kezéből” követel békét a világnak, de abban a tudatban, hogy a harc a szabadság hozta békéért az ítélet napjáig is eltarthat.
A fönnmaradt kézirat tanúsága szerint Petőfi először Az emberiség sorsa címet akarta adni költeményének. Megfelelne ez a cím a tartalomnak, de a kétségekkel viaskodó lírai hőst az új cím szenvedélyes felkiáltása jellemzi: „Világosságot!” A lét értelmét kutatja ez a lírai hős, vívódásával Shakespeare Hamletjének nevezetes monológjára emlékeztetve. Ő azonban nem arra kíváncsi, amire Hamlet: „hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt”. Így szól az észhez: „Nem kérdem én, hogy átvilágíts / A másvilágnak fátyolán, / A szemfedőn. / Nem kérdem én, hogy mi leszek? / Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok / S miért vagyok?” Három újabb, egybehangzó kérdés követi ezeket a költemény első részét záró gondolatjelig: öncélú, önző életre kell-e törekedni, vagy a közösséget szolgálóra. Petőfi gondolatvilágának ismeretében nem látszana kétségesnek a válasz, a választás. Elgondolkodtat azonban bennünket, hogy az egyéni élet örömeivel itt nem a szenvedő világért való küzdés áll szemben, hanem a vele együtt való sírás.
Térjünk vissza a költemény kezdetére! Fény és sötétség áll egymással szemben, mint oly sokszor a felvilágosodás korának költészetében, de itt nem a világosság diadalmaskodik, mint például Csokonainál (Konstancinápoly), Berzsenyinél (A Pesti Magyar Társasághoz) vagy Vörösmartynál (A Guttenberg-albumba). A felvilágosodás korában mindenek fölé emelt, legfőbb értéknek tekintett ész itt a „nyomorú” jelzőt kapja, s ez eleve bizonyossá teszi, hogy nem képes vezetni az embert, nem képes megnyugtató feleletet adni kérdéseire.
A költemény második része a „Bár volna így!” óhajtó felkiáltásig tart. Az első rész kezdetéhez hasonló ismételt ellentétek vezetik be ezt is. (Ott: „Sötét... De égnek”, itt: „Hány volt... És nem lett”, illetve „S nem lett” – a kapcsoló kötőszók itt ellentétet vezetnek be.) A Felhők ciklusban találunk az ittenihez hasonló keserű megállapításokat: a hóhér kötele vár arra, aki arányláncra lenne méltó, arányláncot kap, akinek hóhérkötél járna (Igazság! Alszol?). Nem kétséges, hogy vallomásos őszinteségű ez a megállapítás: „aki áldozatnak / Od’ adja életét, / Ezt nem dijért teszi”. E költemény gondolatmenetében azonban az áldozat haszna kétséges. Hamlet monológjára utalva: „használ-e vagy sem? / A kérdések kérdése ez. / És nem a „lenni vagy nem lenni?””.
A folytatás („Eljő-e a kor, / Melyet gátolnak a roszak, / S amelyre a jók törekednek”) Az ítélet című verset (1847. ápr.) juttatja eszünkbe, amely szerint végső, mindent eldöntő harcot vívnak majd egymással „a jók s a gonoszak”, s a jók vértengerbe kerülő győzelme az örök üdvösséget hozza majd el a földre. Itt azonban nemcsak az kétséges, hogy eljön-e valaha az általános boldogság kora, hanem az is, hogy miben áll a boldogság. „A miljon érdek” összeállhat-e valaha egyetemes boldogsággá? A boldogság és a vele kapcsolatos képek: a sugarak, a nap, hasonló összefüggésben jelennek majd meg Az apostol XI. részében, de ott olyan küzdelemre indítva, melyben a végső győzelem biztosnak látszik, még ha harcosa elbukik is. Itt a „Talán” és a „Bár volna így!” közé rekesztve nemcsak a győzelem, hanem maga a kitűzött cél is kétséges.
A harmadik rész újra sorkezdő ismétlésekkel (anaforákkal) indul: „Bár volna így! / Bár volna célja a világnak, / Bár emelkednék a világ / Folyvást, folyvást e cél felé,...” Az óhaj mellé azonban kéltség lopózik („De hátha...”). Négy hasonlat erősítve érzékelteti az emberi törekvések hiábavalóságát (a fa, a hullám, a kő, a vándor). Az emberiség sorsa: „Föl és alá, föl és alá...”
Nagy hagyományra tekint vissza ez a felfogás: a görög mitológia Sziszüphosza hiába görgeti a sziklát a hegyre, az mindig lezuhan, az Ószövetség prédikátora azt tanítja: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik.” A körforgást történetfilozófiai elméletként az olasz Giovanni Battista Vico (1668-1744) fejtette ki, de tőle függetlenül is megjelent az számos változatban. Az ószövetségi prédikátor megnyugvást talált az isteni bölcsességben, a Sziszüphosz mítoszát fölelevenítő Albert Camus (1913-1960) boldognak vélte céltalan munkát végső hősét. Hasonló kétséggel vívódva Vörösmarty is (Gondolatok a könyvtárban), Madách is (Az ember tragédiája) a küzdésben állta az emberhez méltó s az ember számára kijelölt magatartást. Szerb Antal írt arról, hogy a racionális reménytelenségből az irracionális bizakodásba való váratlan, indokolatlan fordulat a magyar költészet jellegzetes sajátossága. Petőfinek ebből a költeményéből ez a fordulat hiányzik. A második részt záró képi elemek (sugár, nap) jégcsap gyanánt a nyakra tekerőző kígyóval azonosulva jelennek meg a harmadik rész végén, a gondolat minden képzeletet felülmúló borzalmasságát érzékelte. A racionális reménytelenség irracionálisba fordul itt is, de nem a vele ellentétes reménykedésbe, hanem az ésszel már föl nem érhető kétségbeesésbe.
Az erő nagyságának mértéke: mekkora ellenerőt képes legyőzni. Ez a költemény Petőfi erkölcsi erejéről tanúskodik. Azt a kétségbeesésig fokozódó kételyt, reményvesztettséget jelzi, amellyel meg kellett küzdenie, s amellyel – költészetének egészét tekintve – meg is küzdött hite az emberi haladásban, a szabadságban, boldogságban.
Stílusa, versformája is elkülöníti ezt a remekét Petőfi költeményeinek többségétől. A rímtelen jambus a drámai monológokhoz közelíti, de ebben a versben nem az azokban szokásos ötös és hatodfeles jambusi sorok váltakoznak, hanem különböző hosszúságúak a kettestől a hatodfelesig (4 szótagostól 11 szótagosig), mégpedig a legnagyobb változatosságban, szabályos rend nélkül. (Találunk anapesztusokkal felgyorsított sort is, például: „Melynek neve emberiség”). Szokás volt ezt a formát szabadversnek minősíteni, helyesebb mégis Horváth János elnevezése: szabadsorú vers. Alkalmas arra, hogy a szaggatottságot, az egymásra torlódó, egymással szembeszegülő gondolatok és érzelmek csapongását érzékeltesse. Hasonló hatást kelt a rövid és a hosszú mondatok (tagmondatok) meg a sorvéggel egybeeső mondatzárások és a soráthajlások szeszélyes váltakozása is. A stílus azonban a meghatározóan érvényesülő szaggatottság mellett olyan elemeket is tartalmaz, amelyek lényeges közölnivaló kiemelésére, szinte azt mondhatni, sulykolására szolgálhatnak. Ilyenek az ismétlések: nemcsak sorkezdő szavak, hanem azonos felépítésű és rokon értelmű mondatok ismétlései is. Az említett két stílusminőség közül az előbbi a kételyeivel vívódó, az utóbbi a kétségeit az olvasóra mintegy rázúdító lírai személyiséget állítja elénk. Az ismétlések, a gyakran egymásra halmozott kérdések a belső vívódás hangulatát is erősítik: széltől korbácsolt, megáradt víz egymásra torlódó hullámainak képét idézik föl.
A magyar költészet kiemelkedő alkotásait tartalmazó antológiákból (Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, 1895; Horváth János: Magyar versek könyve, 1937; Hét évszázad magyar versei, 1951) hiányzik ez a költemény. Nem került be a középiskolások szöveggyűjteményébe sem. Petőfi számos más költeményétől eltérően részletesebb elemzés is alig készült róla (Pálmai Kálmáné a Petőfi állomásai című kötetben, 1976). Pedig egysíkúbb, szegényebbnek látjuk Petőfi költészetét, ha ezt a színt mellőzzük, erről a hangról nem veszünk tudomást.
A fönnmaradt kézirat tanúsága szerint Petőfi először Az emberiség sorsa címet akarta adni költeményének. Megfelelne ez a cím a tartalomnak, de a kétségekkel viaskodó lírai hőst az új cím szenvedélyes felkiáltása jellemzi: „Világosságot!” A lét értelmét kutatja ez a lírai hős, vívódásával Shakespeare Hamletjének nevezetes monológjára emlékeztetve. Ő azonban nem arra kíváncsi, amire Hamlet: „hogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt”. Így szól az észhez: „Nem kérdem én, hogy átvilágíts / A másvilágnak fátyolán, / A szemfedőn. / Nem kérdem én, hogy mi leszek? / Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok / S miért vagyok?” Három újabb, egybehangzó kérdés követi ezeket a költemény első részét záró gondolatjelig: öncélú, önző életre kell-e törekedni, vagy a közösséget szolgálóra. Petőfi gondolatvilágának ismeretében nem látszana kétségesnek a válasz, a választás. Elgondolkodtat azonban bennünket, hogy az egyéni élet örömeivel itt nem a szenvedő világért való küzdés áll szemben, hanem a vele együtt való sírás.
Térjünk vissza a költemény kezdetére! Fény és sötétség áll egymással szemben, mint oly sokszor a felvilágosodás korának költészetében, de itt nem a világosság diadalmaskodik, mint például Csokonainál (Konstancinápoly), Berzsenyinél (A Pesti Magyar Társasághoz) vagy Vörösmartynál (A Guttenberg-albumba). A felvilágosodás korában mindenek fölé emelt, legfőbb értéknek tekintett ész itt a „nyomorú” jelzőt kapja, s ez eleve bizonyossá teszi, hogy nem képes vezetni az embert, nem képes megnyugtató feleletet adni kérdéseire.
A költemény második része a „Bár volna így!” óhajtó felkiáltásig tart. Az első rész kezdetéhez hasonló ismételt ellentétek vezetik be ezt is. (Ott: „Sötét... De égnek”, itt: „Hány volt... És nem lett”, illetve „S nem lett” – a kapcsoló kötőszók itt ellentétet vezetnek be.) A Felhők ciklusban találunk az ittenihez hasonló keserű megállapításokat: a hóhér kötele vár arra, aki arányláncra lenne méltó, arányláncot kap, akinek hóhérkötél járna (Igazság! Alszol?). Nem kétséges, hogy vallomásos őszinteségű ez a megállapítás: „aki áldozatnak / Od’ adja életét, / Ezt nem dijért teszi”. E költemény gondolatmenetében azonban az áldozat haszna kétséges. Hamlet monológjára utalva: „használ-e vagy sem? / A kérdések kérdése ez. / És nem a „lenni vagy nem lenni?””.
A folytatás („Eljő-e a kor, / Melyet gátolnak a roszak, / S amelyre a jók törekednek”) Az ítélet című verset (1847. ápr.) juttatja eszünkbe, amely szerint végső, mindent eldöntő harcot vívnak majd egymással „a jók s a gonoszak”, s a jók vértengerbe kerülő győzelme az örök üdvösséget hozza majd el a földre. Itt azonban nemcsak az kétséges, hogy eljön-e valaha az általános boldogság kora, hanem az is, hogy miben áll a boldogság. „A miljon érdek” összeállhat-e valaha egyetemes boldogsággá? A boldogság és a vele kapcsolatos képek: a sugarak, a nap, hasonló összefüggésben jelennek majd meg Az apostol XI. részében, de ott olyan küzdelemre indítva, melyben a végső győzelem biztosnak látszik, még ha harcosa elbukik is. Itt a „Talán” és a „Bár volna így!” közé rekesztve nemcsak a győzelem, hanem maga a kitűzött cél is kétséges.
A harmadik rész újra sorkezdő ismétlésekkel (anaforákkal) indul: „Bár volna így! / Bár volna célja a világnak, / Bár emelkednék a világ / Folyvást, folyvást e cél felé,...” Az óhaj mellé azonban kéltség lopózik („De hátha...”). Négy hasonlat erősítve érzékelteti az emberi törekvések hiábavalóságát (a fa, a hullám, a kő, a vándor). Az emberiség sorsa: „Föl és alá, föl és alá...”
Nagy hagyományra tekint vissza ez a felfogás: a görög mitológia Sziszüphosza hiába görgeti a sziklát a hegyre, az mindig lezuhan, az Ószövetség prédikátora azt tanítja: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik.” A körforgást történetfilozófiai elméletként az olasz Giovanni Battista Vico (1668-1744) fejtette ki, de tőle függetlenül is megjelent az számos változatban. Az ószövetségi prédikátor megnyugvást talált az isteni bölcsességben, a Sziszüphosz mítoszát fölelevenítő Albert Camus (1913-1960) boldognak vélte céltalan munkát végső hősét. Hasonló kétséggel vívódva Vörösmarty is (Gondolatok a könyvtárban), Madách is (Az ember tragédiája) a küzdésben állta az emberhez méltó s az ember számára kijelölt magatartást. Szerb Antal írt arról, hogy a racionális reménytelenségből az irracionális bizakodásba való váratlan, indokolatlan fordulat a magyar költészet jellegzetes sajátossága. Petőfinek ebből a költeményéből ez a fordulat hiányzik. A második részt záró képi elemek (sugár, nap) jégcsap gyanánt a nyakra tekerőző kígyóval azonosulva jelennek meg a harmadik rész végén, a gondolat minden képzeletet felülmúló borzalmasságát érzékelte. A racionális reménytelenség irracionálisba fordul itt is, de nem a vele ellentétes reménykedésbe, hanem az ésszel már föl nem érhető kétségbeesésbe.
Az erő nagyságának mértéke: mekkora ellenerőt képes legyőzni. Ez a költemény Petőfi erkölcsi erejéről tanúskodik. Azt a kétségbeesésig fokozódó kételyt, reményvesztettséget jelzi, amellyel meg kellett küzdenie, s amellyel – költészetének egészét tekintve – meg is küzdött hite az emberi haladásban, a szabadságban, boldogságban.
Stílusa, versformája is elkülöníti ezt a remekét Petőfi költeményeinek többségétől. A rímtelen jambus a drámai monológokhoz közelíti, de ebben a versben nem az azokban szokásos ötös és hatodfeles jambusi sorok váltakoznak, hanem különböző hosszúságúak a kettestől a hatodfelesig (4 szótagostól 11 szótagosig), mégpedig a legnagyobb változatosságban, szabályos rend nélkül. (Találunk anapesztusokkal felgyorsított sort is, például: „Melynek neve emberiség”). Szokás volt ezt a formát szabadversnek minősíteni, helyesebb mégis Horváth János elnevezése: szabadsorú vers. Alkalmas arra, hogy a szaggatottságot, az egymásra torlódó, egymással szembeszegülő gondolatok és érzelmek csapongását érzékeltesse. Hasonló hatást kelt a rövid és a hosszú mondatok (tagmondatok) meg a sorvéggel egybeeső mondatzárások és a soráthajlások szeszélyes váltakozása is. A stílus azonban a meghatározóan érvényesülő szaggatottság mellett olyan elemeket is tartalmaz, amelyek lényeges közölnivaló kiemelésére, szinte azt mondhatni, sulykolására szolgálhatnak. Ilyenek az ismétlések: nemcsak sorkezdő szavak, hanem azonos felépítésű és rokon értelmű mondatok ismétlései is. Az említett két stílusminőség közül az előbbi a kételyeivel vívódó, az utóbbi a kétségeit az olvasóra mintegy rázúdító lírai személyiséget állítja elénk. Az ismétlések, a gyakran egymásra halmozott kérdések a belső vívódás hangulatát is erősítik: széltől korbácsolt, megáradt víz egymásra torlódó hullámainak képét idézik föl.
A magyar költészet kiemelkedő alkotásait tartalmazó antológiákból (Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza, 1895; Horváth János: Magyar versek könyve, 1937; Hét évszázad magyar versei, 1951) hiányzik ez a költemény. Nem került be a középiskolások szöveggyűjteményébe sem. Petőfi számos más költeményétől eltérően részletesebb elemzés is alig készült róla (Pálmai Kálmáné a Petőfi állomásai című kötetben, 1976). Pedig egysíkúbb, szegényebbnek látjuk Petőfi költészetét, ha ezt a színt mellőzzük, erről a hangról nem veszünk tudomást.
OROSZ LÁSZLÓ
*
PETŐFI SÁNDOR (1823-1849) költő. A magyar líra világviszonylatban is jelentős képviselője. Jómódú, később elszegényedő mészáros fia volt. Kiskőrösön született, de szülővárosának gyermekkora színhelyét, Kiskunfélegyházát tartotta. Félbehagyott iskolázás, másfél évi katonáskodás, majd vándorszínészség után 1844-től költőként Pesten élt. Újszerű, népies költészetét egyszerre támadták és rajongtak érte. A fiatal írók vezérüknek tekintették, országjáró útjain ünnepelték. 1847-ben feleségül vette Szendrey Júliát. Vezető szerepe volt az 1848-i márciusi forradalomban, de júniusban nem választották meg képviselőnek. Ősszel katonának állt, 1849-ben Bem segédtisztje volt, július 31-én elesett a segesvári csatában.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 183-187. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése