2012. jan. 25.

Bán Ferenc: Momsenich Keresztély



Dancs Péter, az író elgondolkozva sétált.
Az eső sűrűn hullott; ferde sugarakban, mit gyöngyfüggöny töltötte be az utcákat. A boltok éppen álomra hányták a szemeiket és az emberek felgyürkőzve és az ernyőiket kifeszítve szidták az időt.

Dancs Péter bottal sétált. Nagyon szerette az esőt. A sötét utcákban némán fúrta előre magát. Föltűrt gallérja fülig takarta el az arcát. Kalapját a homlokába húzta és amint az eső csurgott és ömlött, rajta nem látszott belőle egyéb, csak a két fekete szeme és a cigarettája, amely fölparázslott néha.

Dancs Péter séta közben gondolta el a témáit és esőben, zimankóban, ha mindenki gyáván megbújt a födél alá – mindig a szabadban járt. Ma sehogy sem sikerült: az érdeklődése minduntalan félresiklott.

Próbált mégis kényszeríteni magát.

Sszssz! – szítta a fogát. Azt a mindenét! – káromkodott, nevetett, fütyült... minden hiába volt.

A gondolkodása, mint pajzán gyerek megszökött a parancs elől. Kiugrott az ágyából és megtestesülve, a sötét utcában bukfencet vetett előtte. Gáncsot vetett a lábának, és röhögve mellbe lökte... azután elkomolyodott, ijesztő gyorsan nőtt, már sokkal hatalmasabb volt nála, a feje túlnőtt az oromzatokon és a két válla szinte szétrepesztette az utcát.

A rém beszélt:
- Mondjad Dancs Péter, ki vagy tulajdonképpen?! Ifjúságodban, amikor a híred teremtetted, igen, akkor voltál valaki, a lényeg mélyére törekedtél, és az élet savát igyekeztél átmenteni a mesébe. Szintétikus voltál, aki plasztikusságra törekszik. Vajon az vagy-e még, aki tegnapelőtt?! Nem úgy van-e, hogy olyan tőke kamataiból élsz, amely régen elveszett?! Te, aki oly fennen hirdeted, hogy a lét titkai után kutatsz, felelj a kérdésemre: értékes ember vagy-e még?!

A rém hangja dörgött. Mint a lelkiismereté. Dancs Péter vonaglott az aszfalton, mint a megázott féreg.

*
Dancs Péter a szerkesztő vörös bőrdíványán ült. A díványon barna foltok, csúnya tócsák terpeszkedtek. Dancs Péter szemében szimbólumnak tűnt, amint elfeküdt tunyán és eltakarta a múlt ragyogó színeit.

A szerkesztő az ablaknál ült. Lassú szippantásokkal cigarettázott és a kezében zörögtek a kézirat lapjai. Dancs Péter csak az enyhe ívben meggörbülő hátát láthatta és néha az arcát, a sárgás, aszottnak tetsző bőrét. Különös volt, hogy a szemével pillanatra se találkozhatott. Személytelennek tűnt, mintha maga az Objektív bírálat lenne. E pillanatban nem éltek a nexusok, a sokéves ismeretség, sőt a tegező barátság is mintha a levegőbe foszlott volna, mint hajnali álomkép. Nem volt semmi, csak a kézirat néhány lapja és a vizsgálódó értelem, amint mérlegel.

Ez kellett Dancs Péternek, de mégis nyugtalanította. Néhányszor már kinyújtotta a kezét, hogy megakassza az olvasásban. Ne, ne tovább, humbug az egész, én magam írtam, igen én magam és nem az ismeretlen, névtelen valaki! A szemét kereste... iszonyú, olyan sokáig várni, a szeméből kitalálhatná, hogy tetszik-e? Azután a szerkesztő kezeinek lendületéből próbálta kiolvasni a titkot, amelyet a homloka rejtegetett, mint fénylő páncél.

Nem, itt nem segít semmi, várni kell megadással, szörnyű irgalomban, mint akkor régen.

A szerkesztő fölállott és szembefordult Dancs Péterrel. Sajátos!... Hosszú ismeretségük óta most látta először a két szemét. A barna, mélyfényű szemeit, amelyek megifjították a sárga bőrét és az egész embert fölemelték, messzire, fenséges magasságba. Valaki merőben
Más volt, hatalom, aki guillottine is lehet, de tenyér is, amely fölemel. Dancs Péter remegve emelte a fejét, a tekintete találkozott a szerkesztőével és ez a pillanat, mint hosszú cövek az egész testét megmerevítette.

- Különös, még sohase olvastam ennek a... – szerkesztő megsimította a homlokát.

Dancs Péter a segítségére sietett:

- Momsenich Keresztély. – Rosszat sejtett.
- Ennek a Momsenich Keresztélynek a nevét!
- Különös?! – kérdezte Dancs Péter. Aggódott.

A szerkesztő már tisztában volt a novella és az írás értékével. Még úgy tett, mintha olvasná: kezében tartotta a kézirat utolsó lapját, de már a gondolatait rendezgette és mire fölállott, kialakult benne az ítélet:

- Különösnek mondottam, mert egy kész, kialakult író hatását teszi. Talán...

Dancs Péter megrezzent. Ha megsejtette volna az igazságot!

- Talán az íróasztalának dolgozott sokat!
- Az lehet! – Dancs Péter megkönnyebbült.
- Mindenesetre tehetség, sőt nagy tehetség! Azonban! – fölemelte az ujját... A te hatásod erősen érzik rajta!

Így kezdődött Momsenich Keresztély karrierje.

*
Momsenich Keresztély első novellájának egzotikus miliője volt, a mese benne könnyed, a fantasztikum felé hajló és ilyen lett a többi is. Dancs Péter, ha Momsenich Keresztély neve alatt dolgozott, elkerülte a megszokott témáit és nagyobb gondja volt a népszerűségre, mint arra, hogy mélységekbe törjön és ritka szépségeket bányásszon. Momsenich Keresztély novelláiban az életfilozófiája is vidámabb lett – vigyázott arra, nehogy hasonlítson a régi magára.

Ha kéziratot vitt, mindegyik szerkesztő megkérdezte: a protezséja írt-e valamit? És a kollégái, a barátai egyre nyaggatták, hogy beszéljen el egyet s mást Momsenich Keresztélyről, sőt érdeklődött iránta a menyasszonya is.

Már láthatta, hogy agyrém volt, ami az esős estében annyira elkínozta és Momsenich Keresztély tulajdonképpen mehetett volna vissza a semmibe.

Ámde mit feleljen a kérdésekre? Az ember, aki Ceylon-szigetéről jött haza, hogy az élményeit, örömeit és szenvedéseit kiöntse, az emberek elé, ha egyszerre csak eltűnik, holott szeretet és érdeklődés övezi, mint két baráti kar, nem lett volna-e gyanús, sőt több, mint gyanús? Nem találta volna-e el akárki, hogy itt valami turpisság van, még rájöhettek volna, hogy a gyöngesége egy pillanatában ő maga teremtette és mit felelhet, ha kérdezni találják: miért tetted? Elárulja, hogy mennyire gyönge és ingatag? Legyen mindenki szemében, aki valójában – esendő, szánalmas teremtés?!

És tetszett is a játék, amint az orránál fogvást vezet nagy sereg embert, akik szaglásznak, kutatnak egy olyan valaki után, aki nem is létezik.

Írta tovább is Momsenich Keresztély novelláit, de már alig tudott lépést tartani vele. Momsenich Keresztély novellái miatt sokat kellett tanulnia és rengeteg idegfeszítésébe került, amíg egyszer-egyszer beleélte magát a távoli világok hangulataiba és egyre nagyobb erőfeszítésébe került az is, amíg munka előtt megtölthette magát a vidám életfilozófiával, ami tőle idegen volt, de éppen Momsenich Keresztély sajátja.

A szerkesztők, és köztük egy-két sokesztendős barátja már Momsenich Keresztélyre gondoltak, ha találkoztak vele. Üzeneteket küldtek vele s szeretnék, ha egy regényt is írna végre s mégis a nagyobb munkát már személyesen kellene megbeszélni! Egy színigazgató is megfogta:

- Szeretném, ha a maga barátja írna egy darabot nekem... tudja olyat, egzotikus milióben, aminő a témái!... Nem küldhetné föl egyszer, hogy megbeszéljem vele?
- Nem. Ő embergyűlölő. Senkivel nem érintkezik, én is csak annyiban érintkezem vele, hogy borítékban asztalomra teszi a kéziratát.... néha hónapokon át se látom.

Némelyek nem hitték, vitatkoztak; hogy lehet embergyűlölő, aki ír... hiszen közönséghez beszél.

Dancs Péter már arra is sok energiát vesztegetett el, hogy újabb meg újabb magyarázatokat találjon arra, miért marad láthatatlan Momsenich Keresztély.

Két regényre, egy drámára kapott már megbízást Momsenich Keresztély. Már jóformán csak neki dolgozott. Dancs Péter neve csak héba-hóba szerepelt és egyszer egy jó barátjával találkozott.

- Mi van veled? Miért nem dolgozol? – kérdezte.

Dancs Péter csak a vállát vonta.

- Pedig olyan szép dolgokat írtál valamikor! – mondta sajnálkozva.

Olyasmit érzett a hangjából, mintha Dancs Pétert már eltemette volna.

Jöttek Momsenich Keresztély könyvei, egy évben három is. Valamelyik kritikus a következőket írta:

A rejtélyes író, aki fölcsigázta az irodalom iránt érdeklődők fantáziáját, az új könyveiben már elérkezett abba a magasságba, hogy maradék nélkül tudja önmagát adni. Az első időkben Dancs Péter hatása érzett rajta, de azóta kibontakozott a gazdag, színes egyénisége és nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy messzi túlszárnyalta a mesterét...

Dancs Péter kacagott rajta, de hirtelen elborult a kedve. Bezárkózott, az ablaktáblákat is becsukta. Gyertyát gyújtott és sokáig bámult a percegő lángba. A nagyszoba homályban pihegett, az óra rejtelmesen zörgött és a hosszú asztal túlsó végén a sötétségből hirtelen kiemelkedett Momsenich Keresztély. Magas volt, széles vállú, arcán a derű is mosolygott Dancs Péteren mosolygott és megvető gesztusban megpattintotta az ujjait. Dancs Péter fölugrott, két kezével az asztal szélébe kapaszkodott s a gyertya fölött átkiabált:

Nincs mit hencegni, barátom. A sikereid nagyon és szépek, de nekem nem imponálnak. Én jól tudom, hogy a külső körülményeknek legalábbis annyi részük van benne, mint az írásaid értékének. Izgató messziségekről írsz s ezzel már eltereled a figyelmet, amely igazi értékek után kutatna. Ámde még nem is ez a sikereid igazi kulcsa. Rejtelmes vagy... a neved, a szellemed mindennap szerepel, ámde a tested még senki se látta, szinte egy halott klasszikus, aki nem is klasszikus, de még él, érted Él!

Momsenich Keresztély tovább is gúnyosan mosolygott.

Dancs Péter haja a homlokába csapzott, ráütött az asztalra s reszkető izgalomban kiáltott:
- Megölhetlek, tudod-e? Megölhetlek, amikor akarom!?

Momsenich Keresztély ezen is nevetett.

- Ezt nem mered. Nagyon is sokan ismernek és mindenki rajtad kérne számon. Különben is – biggyesztette a száját – gyilkolni az nagyon közönséges. Győzz le a tolladdal! Hahaha!

Eltűnt.

- Voltaképpen Momsenich Keresztély is én vagyok! Miért keseregni és féltékenynek lenni!

Ezt gondolta Dancs Péter jóval később, de a szája széle keserű maradt.

*
Évek óta nem emlékeztek ilyen izgalmas premierre. A távoli világ, az ezernyi új színek, a más szabású testek s gondolkozások, amelyek eddig Momsenich Keresztély novelláiban és regényeiben éltek, most sokkalta dősabb és megejtőbb plasztikusságban hódítottak a művészi díszletek és az élő beszéd révén. Nem akarták, nem tudták elhinni, hogy a szerző ne legyen jelen. Játszik velük és később mégis előjön. Ezernyi ezer ember jött el, óriási tülekedés folyt a jegyekért, de inkább a biztosra vett remény miatt, hogy Momsenich Keresztélyt színről-színre láthatják. Minden fölvonás után zajosabban tapsoltak.
- Szerző! Szerző! – már ordították a tenyerek és torkok kivörösödöttségében.

A páholyok, A földszint zsúfolva az élet előkelőségeivel, nagy tekintélyek és gyönyörű szemek lesték vágyódva a deszkákat. Hátha mégis!

Dancs Péter az első sorban ült a menyasszonyával. Amíg a játék tartott, kigyúltak a szemei: igen, ezek az ő mondatai, a lelkéből szálltak elő, az ő szelleme lebeg és tölti be varázsával a termet, de egyszerre elkomorodott, amint a nézőtér kigyúlt és a magasba sikló brokátfüggönyök alatt kézen fogva hajlongtak a színészek. Ott állhatna, minden érdeklődés, kigyújtott láz tengelye ő, a szemek az ő lába előtt hódolnak, ő itt van, előtte az élet telje és nem nyújthatja utána a kezét.

A menyasszonya egész idő alatt remegett mellette. A sejtelmes szépségek, az őserdőkről kizsongó nemes hangulatok az egész nézőtéren őt várták a legjobban talán; hiszen annyira lelki ügye volt az irodalom. Gazdag és előkelő leány létére, magas és mégis telt termetének büszke pompájában éppen a novellái révén ígérte magát Dancs Péternek – egykor. Szerette a sápadt és komoly fiút, de miért nem tud ő is ilyeneket, mint ez a Momsenich Keresztély?

Nézte, amint mellette ült. Bizony a sok munka, és a sok gyötrődés a titka miatt nagyon elhasználta Dancs Pétert. Sápadt volt, sovány, az arca ragyogása eltűnt és a szemére untalan ráereszkedett a pillája, mint fáradt függöny. Óvatlan lopózott agyába a gyötrelem: Ó, miért voltam én ily ostoba... így elsietni az életemet, ó, ezt az estét, mint menyasszony, vagy feleség élni végig!

Boldogtalan volt.

A hintó lassan vitte őket. Szemben a kis ülésen a társalkodónő ült, de elveszve, jelentéktelenül a homályban.

- Milyen szótlan ma este! – panaszolta Dancs Péter és megérintette a karját.

A lány megrezzent és Dancs Péter megérezte, hogy úgy rezzent meg, mintha idegen érintette volna.

Tudta jól, mi fáj a lánynak. Távolabb húzódott és a kesztyű alatt a jegygyűrűt próbálgatta, hogy lejön-e. Hangulat volt, pillanatnyi elkeseredés támadt annak a megismerésnek a fényében, hogy a lány voltaképpen nem az embert, de a szereplő embert, az írót szerette meg benne.

Elavult hamar. Végre is ő soha nem volt a férfi díszpéldánya és mostanában legkevésbé, azután végre is: ő megadhatja neki, ami után annyira vágyik: a dicsőséget.

- Tudja-e, hogy Momsenich Keresztély mégis ott volt a színházban?

Nem, nem csupán a lány miatt mondotta, nem a félelme miatt, hogy messzi-messzi és végleg elsiklik az ölelése elől, de Dancs Péter is levegő után sóhajtott. Igen, ő megalázkodik Momsenich Keresztély előtt és igen, beismeri, beismeri, hogy az – ő maga.

- Ott volt, igen ott volt! – ismételte makacsul, amikor a menyasszonya ügyet se vetett rá.
- Miért nem mutatta hát legalább?

A lány fekete volt a keserűség miatt.
Folytatta:
- Ó, milyen irigy, gonosz ember maga! Hányszor kértem, hogy hozza el és mutassa be, de nem, soha nem tette meg, a barátnőim is egyre unszoltak pedig és tudja, mi lett a vége?

A hangja végül élesre vált és hirtelen szembenézett.

- Azt, azt mondták, hogy maga nagyon jelentéktelen lehet a szemében, ha még a menyasszonyához se képes elvinni!

Jujj, ez szörnyű perc volt. Az őszinteség, amint merő meztelenül ugorkodott ki a lány szeméből.

Dancs Péter már azon a ponton volt, hogy nem is folytatja: ez a lány már elveszett. A vágyódása azonban nem volt ennyire okos.

- Ott volt maguknál sokszor, nagyon sokszor, ott volt a színházban is, maga mellett ült és most itt van a kocsiban!

A lány ránézett, azután loppal körülvizsgált a kocsiban; erre a pillanatra elcsúszott agyában az öntudat. Kacagott. Az arca torzra ferdült és a két szeme eltűnt, olyan apróra húzódott.

- Maga? Azt akarja mondani, hogy maga?!

Hátravetette magát, úgy kacagott.

- Én, igen én!

Dancs Péter szeme villámlott egyet.

- Kezét csókolom! – mondta és kiugrott a kocsiból.

Dancs Péter hazarohant. Nem gyújtott világosságot és gondolatai őrült káoszát, mint fájó terhet cipelve futkosott, majd megállt és tenyerébe szorította a homlokát.

Egyszerre megbotlott: nem tudott tovább. Mi az? A fal lenne már? Momsenich Keresztély volt. A sötétben is látta a két gúnyosan mosolygó szemét.

Megragadta és rázta. Üvöltözött:
- Nem, nem, ezt nem tovább. Mindent fölfaltál előlem. A nevem! A hírem! A szerelmem! De megbosszullak! Megállj!

A sötétben firkált valamit, azután revolvert rántott és keresztül lőtte Momsenich Keresztélyt.

Látta, amint fekszik, hallotta a nyögést és ez olyan jólesett...

Dancs Pétert másnap holtan találták. A dolgozószoba falánál feküdt összeroskadva. Kezében egy papírlap.
- Én voltam Momsenich Keresztély! – mondta a papíros.
- Szegény – úgy látszik megőrült! – mondták az orvosok.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Móricz Zsigmond: Szegény emberek




Móricz Zsigmond ama kevés számú író közé tartozik, akiket megtermékenyített a háború. Az ő tragikai lendülete és vívódó szenvedélye, mint az élet minden dolgával, hatalmasan birkózik a háború problémájával is s ebből az erőfeszítéséből származnak háborús írásai.

A változás csak abban van, hogy egy témával, egy motívummal többje van, különben a háborúval is csak úgy küszködik, mint más műveiben a szerelemmel, a pénzzel, az ember és környezete közötti összeütközésekkel. A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI című könyvében a háborúnak a front mögötti hatását írta meg: azokat az elváltozásokat, amelyeket az emberek lelki és anyagi életében a háború alatt megváltozott gazdasági rend, a termények roppant megdrágulása, a mezei munkának az öregek és a nők vállára való háramlása, a férfinép virágának távolléte s az életnek a normális mederből való mindenféle más kitolódása okozott.

Új könyvében, melynek legterjedelmesebb és legjelentékenyebb novellájáról a SZEGÉNY EMBEREK címet adta, a magyar katonát írja meg, amint a fronton menetel, pihen, fedezékben áll, patrujba jár, sturmol, virtuskodik, hol mókázva játszik a halállal, hol megborzad szörnyű képeitől, megsebesül,elesik. A katonaélet mindenféle alakjai tűnnek fel, leggyakrabban és legjellemzőbben a paraszt-katona, de fölötte és körülötte az önkéntesek, a fiatal zászlósok, hadnagyok, főbb tisztek a dandártábornokig s a sor végén mint a háborús borzalom rettentő képe: a harctéri vértől megvadult szabadságos katona. Valamennyien szüntelenül, tudatukban és tudatuk alatt magukban hordják az otthon, a békebeli normális élet, az apró-cseprő mindennapi örömök és gondok emlékét, az az életük tulajdonképpeni tartalma, a háború, amelyben szörnyű testi erőfeszítések, halál és öldöklés közben élnek, csak valami kívülről jövő s lényükkel kapcsolatban alig álló, esetleges valami, amit sietve leráznak magukról, amint lehet.

Legjobban látszik ez a könyv első novellájában, amely a paraszt-katonáról szól, aki kellemetlen híreket hallott hazulról, a felesége összeveszett anyjával, folyton civódnak, s ő a legapróbb részletekig elképzeli, szinte látja-hallja csúnya civódásukat s emiatti elkeseredésében jelentkezik veszedelmes helyre patruj-szolgálatra, a halállal nem törődve pompás virtusos cselekedetet művel, egy kitűnő paraszt-hadvezér tehetségeit mutatja meg s a kalandos életben folyton a maga otthoni bajával évődik, de a férfias erőpróba alatt és egyik bajtársa kenetes, istenfélő beszélgetésének hatása alatt lassankint megenyhül a keserűsége.

Pompás novella ez, a magyar paraszt karakterének egész sereg érdekes tulajdonságát revelálja: eszét, ravaszságát, friss humorát, a mezei munkásnak azt a különös természetét, hogy tunya és munkakerülő, de időnként, ha kell, hallatlan munkateljesítményekre képes és – ami Móricznál, de általában irodalmunk parasztábrázolásában új: vallásos érzését, amely ritkán, de nagy komolysággal támad fel lelkéből, ahol elrejtve szunnyad az élet hétköznapjain.

Ebben a novellában még van valami, ami a háború első időszakából való: csöndes, szomorkás gyönyörködés a magyar katonában s a háborús dolgoknak anekdotikus szemlélete. Meg lehet figyelni azonban, hogy idővel mindinkább elmélyül a háború felfogása, mind tragikusabbá válik, mindinkább eltűnik belőle a virtus, a vitézkedés, a romantika s marad a végén maga a meztelen háború, a halál, a gyilkolás, a szenvedés és elállatiasodás rettentő képe. A háborúhoz való viszony Móriczban is épp úgy fejlődött, mint minden emberséges emberben a háború gyűlölete felé.

A fejlődésnek végpontját a SZEGÉNY EMBEREK című novella jelenti. A napszámos paraszt-katona, aki szabadságidejében látja maga és családja kínzó nyomorát, mint egy éhes tigris, gyermekeket gyilkol, pénzt rabol és aztán elmegy feleségével a vásárba fojtott belső izgalommal, amely azonban nem erkölcsi, hanem idegrendszerbeli. A harctéren hozzászokott a gyilkoláshoz, a kiontott vér nem ijesztő neki már – s a végén a katona fegyelmezettségével, de alapjában valami baromi fásultsággal adja meg magát a csendőröknek. S ebbe a szörnyűségbe valami tragikus humorral hangzik bele az apai szeretet és gyöngédség.

Ez a novella olyan, mint egy egzaltált, hörgő kiáltás a háború embertelensége ellen. Rendkívüli erővel és beleérzéssel van megírva, olyan feszültség és izgalom van benne, hogy minden során érzik a lelki átélés. Raszkolnyikov óta nem írtak meg gyilkolást ennél belsőbb, megrendítőbb elképzeléssel. Ez a novella mindenkor Móricz legjelentékenyebb és legjellemzőbb dolgai közé fog tartozni.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Laczkó Géza: Noémi fia

(...) A regény (...) nagy tetszést aratott; hisszük, a könyv meg fogja hódítani az egész olvasóközönséget, mert kétség kívül egyike a legkiválóbb modern magyar regényeknek s ezen felül is olyan tulajdonságai vannak, amelyek a legszélesebb körökben népszerűvé fogják tenni.

Már maga a kör is, amelyben az író az olvasót vezeti, a vidéki magyar színészélet, nyugtalan, megállapodást nem ismerő vándorlásával városról-városra, folytonos talaj-változtatásával, amely nem engedi, hogy a színész bárhol is gyökeret verjen, azok a különös embertípusok, amelyek ebből az életből kialakulnak, a különböző vidéki városok karaktere, amint a színház perspektívájából nézve elénk vetítődik (jóformán minden magyar város képe benne van a regényben s mind élesen, személetesen van megrajzolva), a magyar életnek az a sok mindenféle figurája, amely a színésznéppel érintkezésbe jutva több-kevesebb szerepet kap a cselekményben, mindez oly gazdaggá és változatossá teszi ezt a regényt, amilyenre kevés példa van mai irodalmunkban.

A középpontban levő alak, Lányi Arabella, a színésznő pályája rendkívüli realitással és mégis finom tapintattal van megrajzolva első fölléptétől egész addig, amíg Kolozsváron megállapodásra jut, de egyúttal le is kell mondania ifjúságáról, kedves fiatal leány-szerepeiről, hogy anyaszínésznővé legyen. Első sikerei, további küszködése az igazi érvényesülésért, amelyet sehogy se tud elérni, egyetlen szomorú szerelme, amely lassankint, ízről-ízre hidegül el, a különféle szerelmi lehetőségek, melyektől úgy visszarebben, mint a félénk madár, aki egyszer már megégette szárnyát, megadással, áldozattal teli anyai érzése, a művészi ösztön és becsvágy küzdelmei a méltatlan környezettől, a közönség közönyével – mindez, amint a városról-városra vetődő élet kaleidoszkópjában, mindig más színezetben nyomról-nyomra elénk tárul, a szomorúság, az asszonyi megadás és a szeretet olyan melankóliájával van megjelenítve, amelyet nem felejt el egykönnyen az ember.

Egyes jelenetek, mint például a színésznő vallomása anyja előtt szerelmétől, vagy a végén búcsúzkodása fiatal szerepeitől, gyöngédségben, igazságban, szépségben a legkiválóbb írókhoz méltók. Egy-egy kép, mint a Hatvani utcán végigsétáló Arany János néhány vonással megrajzolt alakja, úgy marad meg emlékezetünkben, mint valami bájos, finom, éles és mégis hangulatkeltő vonásokkal rajzolt acélmetszet. Igen sokszor a Déryné naplóját juttatja eszünkbe a regény – ugyanaz a környezet, ugyanaz a hangulat, csak ötven-hatvan évvel későbbi időre áttéve -, de ugyanaz a közvetlenség és élményszerűség. Az a vidéki színészélet, melynek Laczkó úgyszólván egész természetrajzát adja regénye képeiben, sehol másutt a világon így fel nem található magyar specifikum: a magyar levegő iránt érzékkel bíró olvasó ezen felül is nagyon sok olyat talál a regényben, ami mint a magyar élet egy-egy speciális vonása ragadja meg képzeletét. Laczkó írásmódja egészen sajátságos: a megfigyeléseknek, élményeknek számtalan apró vonásából alkotja össze alakjait és történetét, minden apró vonást külön, hajszálnyi pontossággal rajzol meg s mégis egységes, színben és vonalban teljes képet kerekít belőle. Stílusa is ennek a módszernek megfelelő, gyakran a túlságig menő tömörséggel ötvözi össze mondatait, mennél több fazettára csiszolja őket s ezzel ha néha a kelleténél több figyelmet kíván is az olvasótól, a legtöbb esetben szokatlan erősen és hangulatkeltően tudja megvilágítani mondanivalóit.

A NOÉMI FIA egy értékes, finom magyar írói tehetségnek első teljes sikerű megnyilatkozása. A könyv a Franklin-Társulat kiadásában jelent meg; ára 4 korona.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 50. sz.)

Szabolcska Mihály: Ha én király volnék...



Ha én király volnék,
Királya sok, bús
Háborús népnek:
Karácsony estéjét
De gyönyörűn is
Ünnepelném meg!

Békesség-kötésem
Akkorra tenném,
Alkonyattájra...
Kürtösök, dobosok
Gyülekeznének
Nagy-híradásra.

S mire a csillagok
Feltünedeznek
Lassan az égre:
Akkor kürtöltetném,
Akkor veretném,
Hogy: „béke, béke!”

Harsonák hirdetnék
A nagy örömhírt
El-szét a népének...
- Karácsony estéjét,
Ha király volnék.
De gyönyörűn is
Ünnepelném meg!

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Sebők Zsigmond: A milliomos fia

Ifjúsági irodalmunk különösen érzi Sebők Zsigmond elhunytát. A kisgyerekeknek ő volt legkedvesebb írója; az ő kedves, naiv kedélye, friss és dús leleménye, vidámsága, elbeszélésének egyszerű bája nehezen lesz pótolható, mert míg olyan íróink, akik a serdültebb ifjúságot tudják jó olvasmánnyal ellátni, szép számmal vannak, a tíz éven aluli kisgyerekek számára alig tud újabb irodalmunk mást, igazán jót adni, mint Sebők műveit. Még szerencsénk s mindenesetre nagy nyereségünk, hogy elhunyt kitűnő írónknak több könyvalakban még kiadatlan műve maradt, amelyek remélhetőleg rövid idő alatt sorban a közönség elé fognak kerülni.

Most jelent meg köztük az első, egy kis ifjúsági regény, A MILLIOMOS FIA címmel. Sebők Zsigmond, aki elsősorban mint furcsa és humoros állattörténetek írója állt a gyermekek előtt, ebben a könyvében a mai fővárosi életbe vezeti őket s ebből mond el egy bájos, naiv történetet. Egy szegény fiú a hőse, aki bejut egy milliomos házba s belépésével meghozza oda a szerencsét: előbb a gyógyulás útjára vezeti a család egyetlen, beteges, elkényeztetett gyermekét, aztán megmenti a család válságba jutott vagyonát is. A gyermeki egészség és okosság diadala ez a könyv; kedves, derűs hangú jeleneteit bizonyára nagy élvezettel fogják olvasni a fiatal olvasók s mint az igazán jó ifjúsági könyveknél lenni szokott, kedves kapnak tőlük elolvasására a szülők is. Így az ifjúság számára írt könyv az egész közönség könyve lesz.

A Franklin-Társulat igen szép kiállításban adta ki Sebők Művét Moldován Béla kedves rajzaival. Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Benedek Elek: Oh, szép ifjúságom!

A régi magyar diákélet jóformán teljesen eltűnt már, elvitte a magyar életnek az az egyetemes átalakulása, amely a mai generáció során teljesedett be. Az idősebbek fiatalkori emlékeiben él már csak. Nem volt olyan szervezett, tradíciós szertartásokban bővelkedő, általános jellegű, mint a német diákélet, sokkal egyszerűbb volt, szabadabb, szertartásokban nem kötött, az egyes kollégiumok és városok helyi viszonyai és szokásai szerint változó, de megvoltak a maga sajátságos erkölcsei és ideáljai, megvolt a különleges humora. A fiatal magyar vér igyekvése teremtette, amellyel minden akadályon keresztül kiküzdötte magának tehetsége érvényesülését, az életben való helyének elfoglalását. Aki átélte, könnyes megindultsággal tud csak beszélni róla, s a mai fiatal nemzedék előtt abban az idealizált megvilágításban áll, melyet a fiatalkorra való emlékezés bája színez, mikor apáik beszélnek róla.

Ez a hangulata Benedek Elek Oh, szép ifjúságom! című új könyvének is, amely a székely diákok életét elveneníti meg úgy, ahogy az az udvarhelyi kollégiumban folyt egy nemzedékkel ezelőtt. Az író nem is titkolja, hogy a saját fiatalságát írja le, meghatottan, szeretettel beszél róla, mikor elmondja, hogy indult neki a nyolc éves falusi kis székelyfiú a városnak, hogy élte bele magát a diákéletbe, miféle lelki élmények hatottak rá, amíg felserdült.

A szép, meleg könyv a mai fiataloknak van írva, hadd ismerjék meg apáik, agyapáik életét s értsék meg őket. Márton Ferenc rajzolt szép illusztrációkat a szép kiállítású könyvbe, melyet a Lampel R. (Wodianer F. és fiai) cég adott ki. Ára díszes kötésben 5 korona 20 fillér.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Csathó Kálmán: Te csak pipálj, Ladányi!

Csathó Kálmán ez év elején nagy érdeklődést keltett maga iránt A VARJÚ A TORONYÓRÁN című regényével, amely nagy regényírói készséget, friss elbeszélő kedvet és a magyar élet alakjai iránti élénk érzéket árult le. Új regénye, melynek címe TE CSAK PIPÁLJ, LADÁNYI! ezeket a tulajdonságait még teljesebb kifejlődésükben mutatja.

Az utolsó emberöltő magyar életének egyik legérdekesebb jelenségéből, a vidéki kisembereknek a fővárosba való özönléséből ragad ki egy epizódot: egy falusi földesúri család sorsát, amely a gyomor kultuszán, a folytonos vendégeskedésen, a régi módi, számítás nélküli, nem-törődöm gazdaságon tönkremegy s a fővárosba kerül, ahol azzal alapít új egzisztenciát, amivel falun tönkrejutott: a háziasszony pompás főztjével és vendéglátó ügyességével.

A falusi magyar úriasszony penziót nyit Budapesten és boldogul vele, sőt vagyonosodni is kezd – ugyanazt csinálja itt is, amit odahaza, csak éppen hogy pénzért teszi. Ebbe beleszövődik egy szerelmi történet is, a család unokahúgának a története, aki egy darabig ingadozik két férfi – egy vidéki úr és egy budapesti iparművész – közt, amíg végül mégiscsak az iparművésznek adja a kezét. Mindezt az író humorisztikus oldaláról fogja fel. Láthatólag mulat alakjain, könnyedén játszik velük, nem veszi őket és sorsukat túl komolyan, elsiklik minden mellet, ami életükben szomorúság és keserűség.

Mert bizony a valóságban nem ilyen könnyen, mélyebb lelkű küszködés, megalázás és keserűség nélkül szokott végbemenni az a nagy átalakulás, amely a vidéki magyar földesasszonyból penziósnét csinál Budapesten.

Csathó Kálmán észrevehetőleg Mikszáthtól tanulta a téma kezelésének ezt a derűs, kedveskedő módját, az emberi dolgoknak és alakoknak azt a lekicsinyített kezelését, a komorabb motívumokon való könnyed elsuhanást. Ahogy azonban a falusi magyar életet szemléli, az a mai fiatalabb nemzedék szemlélőmódja, amely már jóval távolabb áll tőle, mint az előző nemzedék, még mindig érzi és kedve telik benne, de jóval hevesebb közösséget érez vele. Humorának van sajátságos egyéni íze is; Mikszáth humorának továbbfejlesztése ez; megvan benne a szeretetteljes gyöngédség azok iránt, akikkel humorizál, de nem bírja elleplezni, hogy életideáljaik és formáik idegenek tőle.

Van egy adománya, amely biztosítja számára a népszerűséget: jól, szórakoztató módon tud elbeszélni, mindig mulattatni tudja az olvasót, azt a kellemes, tetszetős szellemi légkört teremti meg körüle, amely mindenütt derűs, világos, szeretetreméltó, amelyben épp ezért szívesen időzik mindenki. Regénye igazán mulattató, kellemes olvasmány. A könyvet a Singer és Wolfner cég adta ki.

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Sajó Sándor: A halottak majd visszajárnak...



A halottak majd visszajárnak,
Mind jól vigyázzon, aki él!
A könny, a vér, a gond, a bánat
A sírból egyszer mind kikél!
Seregbe gyűlnek majd az árnyak
A rónaságon, völgyeken:
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

Előbb egyenkint, félve jönnek,
Átlengnek csendes falvakon,
Éjfélkor halkan beköszönnek
Egy-egy firhangos ablakon;
Álmot lengetnek és nyugalmat
A kedves házban, udvaron, -
Vetések zöldjén átsuhannak
Mint szelíd fuvalom...

De jönnek aztán sokaságban
A véres harcok árnyai:
Sebzetten, vérzőn, haloványan
Mind haza fognak szállani!
Kik messze földön sírba tértek,
Feltörnek mind a hant alól, -
És akkor itt majd nagy ítélet
Zord trombitája szól!

Kísértet lesz mind, néma, halvány,
Ki harcban ontott hősi vért,
És ott lebeg majd mindnek ajkán
A számonkérő szó: miért?
E nagy kérdéstől döbben elménk
És ebben zendül végzetünk, -
És jaj, ha méltón nem felelnénk,
Óh százszor jaj nekünk!

E kérdés ráül szívre, agyra,
És belefagy és benne ég,
Följajdul rá, mint iszonyatra,
Ki itt él, minden ivadék;
E bús vád fölzúg majd az égig
S mint nagy magyar gyász ott zokog,
És nemzedékek sírva érzik
S nem lesznek boldogok!

... Rajokban, sűrű ezredekben
Nagy szellemhad jön, bús, csodás, -
Az éjben holtak lelke rebben
Mint szemrehányó látomás;
A könny, a vér, a gond, a bánat
Fölsír majd titkos zengzeten,
A halottak majd visszajárnak, -
Vigyázz, én nemzetem!

(Forrás: Vasárnapi Újság 63. évf. 1916. 52. sz.)

Csicsada: Üzenet