2012. jan. 25.

Móricz Zsigmond: Szegény emberek




Móricz Zsigmond ama kevés számú író közé tartozik, akiket megtermékenyített a háború. Az ő tragikai lendülete és vívódó szenvedélye, mint az élet minden dolgával, hatalmasan birkózik a háború problémájával is s ebből az erőfeszítéséből származnak háborús írásai.

A változás csak abban van, hogy egy témával, egy motívummal többje van, különben a háborúval is csak úgy küszködik, mint más műveiben a szerelemmel, a pénzzel, az ember és környezete közötti összeütközésekkel. A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI című könyvében a háborúnak a front mögötti hatását írta meg: azokat az elváltozásokat, amelyeket az emberek lelki és anyagi életében a háború alatt megváltozott gazdasági rend, a termények roppant megdrágulása, a mezei munkának az öregek és a nők vállára való háramlása, a férfinép virágának távolléte s az életnek a normális mederből való mindenféle más kitolódása okozott.

Új könyvében, melynek legterjedelmesebb és legjelentékenyebb novellájáról a SZEGÉNY EMBEREK címet adta, a magyar katonát írja meg, amint a fronton menetel, pihen, fedezékben áll, patrujba jár, sturmol, virtuskodik, hol mókázva játszik a halállal, hol megborzad szörnyű képeitől, megsebesül,elesik. A katonaélet mindenféle alakjai tűnnek fel, leggyakrabban és legjellemzőbben a paraszt-katona, de fölötte és körülötte az önkéntesek, a fiatal zászlósok, hadnagyok, főbb tisztek a dandártábornokig s a sor végén mint a háborús borzalom rettentő képe: a harctéri vértől megvadult szabadságos katona. Valamennyien szüntelenül, tudatukban és tudatuk alatt magukban hordják az otthon, a békebeli normális élet, az apró-cseprő mindennapi örömök és gondok emlékét, az az életük tulajdonképpeni tartalma, a háború, amelyben szörnyű testi erőfeszítések, halál és öldöklés közben élnek, csak valami kívülről jövő s lényükkel kapcsolatban alig álló, esetleges valami, amit sietve leráznak magukról, amint lehet.

Legjobban látszik ez a könyv első novellájában, amely a paraszt-katonáról szól, aki kellemetlen híreket hallott hazulról, a felesége összeveszett anyjával, folyton civódnak, s ő a legapróbb részletekig elképzeli, szinte látja-hallja csúnya civódásukat s emiatti elkeseredésében jelentkezik veszedelmes helyre patruj-szolgálatra, a halállal nem törődve pompás virtusos cselekedetet művel, egy kitűnő paraszt-hadvezér tehetségeit mutatja meg s a kalandos életben folyton a maga otthoni bajával évődik, de a férfias erőpróba alatt és egyik bajtársa kenetes, istenfélő beszélgetésének hatása alatt lassankint megenyhül a keserűsége.

Pompás novella ez, a magyar paraszt karakterének egész sereg érdekes tulajdonságát revelálja: eszét, ravaszságát, friss humorát, a mezei munkásnak azt a különös természetét, hogy tunya és munkakerülő, de időnként, ha kell, hallatlan munkateljesítményekre képes és – ami Móricznál, de általában irodalmunk parasztábrázolásában új: vallásos érzését, amely ritkán, de nagy komolysággal támad fel lelkéből, ahol elrejtve szunnyad az élet hétköznapjain.

Ebben a novellában még van valami, ami a háború első időszakából való: csöndes, szomorkás gyönyörködés a magyar katonában s a háborús dolgoknak anekdotikus szemlélete. Meg lehet figyelni azonban, hogy idővel mindinkább elmélyül a háború felfogása, mind tragikusabbá válik, mindinkább eltűnik belőle a virtus, a vitézkedés, a romantika s marad a végén maga a meztelen háború, a halál, a gyilkolás, a szenvedés és elállatiasodás rettentő képe. A háborúhoz való viszony Móriczban is épp úgy fejlődött, mint minden emberséges emberben a háború gyűlölete felé.

A fejlődésnek végpontját a SZEGÉNY EMBEREK című novella jelenti. A napszámos paraszt-katona, aki szabadságidejében látja maga és családja kínzó nyomorát, mint egy éhes tigris, gyermekeket gyilkol, pénzt rabol és aztán elmegy feleségével a vásárba fojtott belső izgalommal, amely azonban nem erkölcsi, hanem idegrendszerbeli. A harctéren hozzászokott a gyilkoláshoz, a kiontott vér nem ijesztő neki már – s a végén a katona fegyelmezettségével, de alapjában valami baromi fásultsággal adja meg magát a csendőröknek. S ebbe a szörnyűségbe valami tragikus humorral hangzik bele az apai szeretet és gyöngédség.

Ez a novella olyan, mint egy egzaltált, hörgő kiáltás a háború embertelensége ellen. Rendkívüli erővel és beleérzéssel van megírva, olyan feszültség és izgalom van benne, hogy minden során érzik a lelki átélés. Raszkolnyikov óta nem írtak meg gyilkolást ennél belsőbb, megrendítőbb elképzeléssel. Ez a novella mindenkor Móricz legjelentékenyebb és legjellemzőbb dolgai közé fog tartozni.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése