Dancs Péter, az író elgondolkozva sétált.
Az eső sűrűn hullott; ferde sugarakban, mit gyöngyfüggöny töltötte be az utcákat. A boltok éppen álomra hányták a szemeiket és az emberek felgyürkőzve és az ernyőiket kifeszítve szidták az időt.
Dancs Péter bottal sétált. Nagyon szerette az esőt. A sötét utcákban némán fúrta előre magát. Föltűrt gallérja fülig takarta el az arcát. Kalapját a homlokába húzta és amint az eső csurgott és ömlött, rajta nem látszott belőle egyéb, csak a két fekete szeme és a cigarettája, amely fölparázslott néha.
Dancs Péter séta közben gondolta el a témáit és esőben, zimankóban, ha mindenki gyáván megbújt a födél alá – mindig a szabadban járt. Ma sehogy sem sikerült: az érdeklődése minduntalan félresiklott.
Próbált mégis kényszeríteni magát.
Sszssz! – szítta a fogát. Azt a mindenét! – káromkodott, nevetett, fütyült... minden hiába volt.
A gondolkodása, mint pajzán gyerek megszökött a parancs elől. Kiugrott az ágyából és megtestesülve, a sötét utcában bukfencet vetett előtte. Gáncsot vetett a lábának, és röhögve mellbe lökte... azután elkomolyodott, ijesztő gyorsan nőtt, már sokkal hatalmasabb volt nála, a feje túlnőtt az oromzatokon és a két válla szinte szétrepesztette az utcát.
A rém beszélt:
- Mondjad Dancs Péter, ki vagy tulajdonképpen?! Ifjúságodban, amikor a híred teremtetted, igen, akkor voltál valaki, a lényeg mélyére törekedtél, és az élet savát igyekeztél átmenteni a mesébe. Szintétikus voltál, aki plasztikusságra törekszik. Vajon az vagy-e még, aki tegnapelőtt?! Nem úgy van-e, hogy olyan tőke kamataiból élsz, amely régen elveszett?! Te, aki oly fennen hirdeted, hogy a lét titkai után kutatsz, felelj a kérdésemre: értékes ember vagy-e még?!
A rém hangja dörgött. Mint a lelkiismereté. Dancs Péter vonaglott az aszfalton, mint a megázott féreg.
*
Dancs Péter a szerkesztő vörös bőrdíványán ült. A díványon barna foltok, csúnya tócsák terpeszkedtek. Dancs Péter szemében szimbólumnak tűnt, amint elfeküdt tunyán és eltakarta a múlt ragyogó színeit.A szerkesztő az ablaknál ült. Lassú szippantásokkal cigarettázott és a kezében zörögtek a kézirat lapjai. Dancs Péter csak az enyhe ívben meggörbülő hátát láthatta és néha az arcát, a sárgás, aszottnak tetsző bőrét. Különös volt, hogy a szemével pillanatra se találkozhatott. Személytelennek tűnt, mintha maga az Objektív bírálat lenne. E pillanatban nem éltek a nexusok, a sokéves ismeretség, sőt a tegező barátság is mintha a levegőbe foszlott volna, mint hajnali álomkép. Nem volt semmi, csak a kézirat néhány lapja és a vizsgálódó értelem, amint mérlegel.
Ez kellett Dancs Péternek, de mégis nyugtalanította. Néhányszor már kinyújtotta a kezét, hogy megakassza az olvasásban. Ne, ne tovább, humbug az egész, én magam írtam, igen én magam és nem az ismeretlen, névtelen valaki! A szemét kereste... iszonyú, olyan sokáig várni, a szeméből kitalálhatná, hogy tetszik-e? Azután a szerkesztő kezeinek lendületéből próbálta kiolvasni a titkot, amelyet a homloka rejtegetett, mint fénylő páncél.
Nem, itt nem segít semmi, várni kell megadással, szörnyű irgalomban, mint akkor régen.
A szerkesztő fölállott és szembefordult Dancs Péterrel. Sajátos!... Hosszú ismeretségük óta most látta először a két szemét. A barna, mélyfényű szemeit, amelyek megifjították a sárga bőrét és az egész embert fölemelték, messzire, fenséges magasságba. Valaki merőben
Más volt, hatalom, aki guillottine is lehet, de tenyér is, amely fölemel. Dancs Péter remegve emelte a fejét, a tekintete találkozott a szerkesztőével és ez a pillanat, mint hosszú cövek az egész testét megmerevítette.
- Különös, még sohase olvastam ennek a... – szerkesztő megsimította a homlokát.
Dancs Péter a segítségére sietett:
- Momsenich Keresztély. – Rosszat sejtett.
- Ennek a Momsenich Keresztélynek a nevét!
- Különös?! – kérdezte Dancs Péter. Aggódott.
A szerkesztő már tisztában volt a novella és az írás értékével. Még úgy tett, mintha olvasná: kezében tartotta a kézirat utolsó lapját, de már a gondolatait rendezgette és mire fölállott, kialakult benne az ítélet:
- Különösnek mondottam, mert egy kész, kialakult író hatását teszi. Talán...
Dancs Péter megrezzent. Ha megsejtette volna az igazságot!
- Talán az íróasztalának dolgozott sokat!
- Az lehet! – Dancs Péter megkönnyebbült.
- Mindenesetre tehetség, sőt nagy tehetség! Azonban! – fölemelte az ujját... A te hatásod erősen érzik rajta!
Így kezdődött Momsenich Keresztély karrierje.
*
Momsenich Keresztély első novellájának egzotikus miliője volt, a mese benne könnyed, a fantasztikum felé hajló és ilyen lett a többi is. Dancs Péter, ha Momsenich Keresztély neve alatt dolgozott, elkerülte a megszokott témáit és nagyobb gondja volt a népszerűségre, mint arra, hogy mélységekbe törjön és ritka szépségeket bányásszon. Momsenich Keresztély novelláiban az életfilozófiája is vidámabb lett – vigyázott arra, nehogy hasonlítson a régi magára.Ha kéziratot vitt, mindegyik szerkesztő megkérdezte: a protezséja írt-e valamit? És a kollégái, a barátai egyre nyaggatták, hogy beszéljen el egyet s mást Momsenich Keresztélyről, sőt érdeklődött iránta a menyasszonya is.
Már láthatta, hogy agyrém volt, ami az esős estében annyira elkínozta és Momsenich Keresztély tulajdonképpen mehetett volna vissza a semmibe.
Ámde mit feleljen a kérdésekre? Az ember, aki Ceylon-szigetéről jött haza, hogy az élményeit, örömeit és szenvedéseit kiöntse, az emberek elé, ha egyszerre csak eltűnik, holott szeretet és érdeklődés övezi, mint két baráti kar, nem lett volna-e gyanús, sőt több, mint gyanús? Nem találta volna-e el akárki, hogy itt valami turpisság van, még rájöhettek volna, hogy a gyöngesége egy pillanatában ő maga teremtette és mit felelhet, ha kérdezni találják: miért tetted? Elárulja, hogy mennyire gyönge és ingatag? Legyen mindenki szemében, aki valójában – esendő, szánalmas teremtés?!
És tetszett is a játék, amint az orránál fogvást vezet nagy sereg embert, akik szaglásznak, kutatnak egy olyan valaki után, aki nem is létezik.
Írta tovább is Momsenich Keresztély novelláit, de már alig tudott lépést tartani vele. Momsenich Keresztély novellái miatt sokat kellett tanulnia és rengeteg idegfeszítésébe került, amíg egyszer-egyszer beleélte magát a távoli világok hangulataiba és egyre nagyobb erőfeszítésébe került az is, amíg munka előtt megtölthette magát a vidám életfilozófiával, ami tőle idegen volt, de éppen Momsenich Keresztély sajátja.
A szerkesztők, és köztük egy-két sokesztendős barátja már Momsenich Keresztélyre gondoltak, ha találkoztak vele. Üzeneteket küldtek vele s szeretnék, ha egy regényt is írna végre s mégis a nagyobb munkát már személyesen kellene megbeszélni! Egy színigazgató is megfogta:
- Szeretném, ha a maga barátja írna egy darabot nekem... tudja olyat, egzotikus milióben, aminő a témái!... Nem küldhetné föl egyszer, hogy megbeszéljem vele?
- Nem. Ő embergyűlölő. Senkivel nem érintkezik, én is csak annyiban érintkezem vele, hogy borítékban asztalomra teszi a kéziratát.... néha hónapokon át se látom.
Némelyek nem hitték, vitatkoztak; hogy lehet embergyűlölő, aki ír... hiszen közönséghez beszél.
Dancs Péter már arra is sok energiát vesztegetett el, hogy újabb meg újabb magyarázatokat találjon arra, miért marad láthatatlan Momsenich Keresztély.
Két regényre, egy drámára kapott már megbízást Momsenich Keresztély. Már jóformán csak neki dolgozott. Dancs Péter neve csak héba-hóba szerepelt és egyszer egy jó barátjával találkozott.
- Mi van veled? Miért nem dolgozol? – kérdezte.
Dancs Péter csak a vállát vonta.
- Pedig olyan szép dolgokat írtál valamikor! – mondta sajnálkozva.
Olyasmit érzett a hangjából, mintha Dancs Pétert már eltemette volna.
Jöttek Momsenich Keresztély könyvei, egy évben három is. Valamelyik kritikus a következőket írta:
A rejtélyes író, aki fölcsigázta az irodalom iránt érdeklődők fantáziáját, az új könyveiben már elérkezett abba a magasságba, hogy maradék nélkül tudja önmagát adni. Az első időkben Dancs Péter hatása érzett rajta, de azóta kibontakozott a gazdag, színes egyénisége és nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy messzi túlszárnyalta a mesterét...
Dancs Péter kacagott rajta, de hirtelen elborult a kedve. Bezárkózott, az ablaktáblákat is becsukta. Gyertyát gyújtott és sokáig bámult a percegő lángba. A nagyszoba homályban pihegett, az óra rejtelmesen zörgött és a hosszú asztal túlsó végén a sötétségből hirtelen kiemelkedett Momsenich Keresztély. Magas volt, széles vállú, arcán a derű is mosolygott Dancs Péteren mosolygott és megvető gesztusban megpattintotta az ujjait. Dancs Péter fölugrott, két kezével az asztal szélébe kapaszkodott s a gyertya fölött átkiabált:
Nincs mit hencegni, barátom. A sikereid nagyon és szépek, de nekem nem imponálnak. Én jól tudom, hogy a külső körülményeknek legalábbis annyi részük van benne, mint az írásaid értékének. Izgató messziségekről írsz s ezzel már eltereled a figyelmet, amely igazi értékek után kutatna. Ámde még nem is ez a sikereid igazi kulcsa. Rejtelmes vagy... a neved, a szellemed mindennap szerepel, ámde a tested még senki se látta, szinte egy halott klasszikus, aki nem is klasszikus, de még él, érted Él!
Momsenich Keresztély tovább is gúnyosan mosolygott.
Dancs Péter haja a homlokába csapzott, ráütött az asztalra s reszkető izgalomban kiáltott:
- Megölhetlek, tudod-e? Megölhetlek, amikor akarom!?
Momsenich Keresztély ezen is nevetett.
- Ezt nem mered. Nagyon is sokan ismernek és mindenki rajtad kérne számon. Különben is – biggyesztette a száját – gyilkolni az nagyon közönséges. Győzz le a tolladdal! Hahaha!
Eltűnt.
- Voltaképpen Momsenich Keresztély is én vagyok! Miért keseregni és féltékenynek lenni!
Ezt gondolta Dancs Péter jóval később, de a szája széle keserű maradt.
*
Évek óta nem emlékeztek ilyen izgalmas premierre. A távoli világ, az ezernyi új színek, a más szabású testek s gondolkozások, amelyek eddig Momsenich Keresztély novelláiban és regényeiben éltek, most sokkalta dősabb és megejtőbb plasztikusságban hódítottak a művészi díszletek és az élő beszéd révén. Nem akarták, nem tudták elhinni, hogy a szerző ne legyen jelen. Játszik velük és később mégis előjön. Ezernyi ezer ember jött el, óriási tülekedés folyt a jegyekért, de inkább a biztosra vett remény miatt, hogy Momsenich Keresztélyt színről-színre láthatják. Minden fölvonás után zajosabban tapsoltak.- Szerző! Szerző! – már ordították a tenyerek és torkok kivörösödöttségében.
A páholyok, A földszint zsúfolva az élet előkelőségeivel, nagy tekintélyek és gyönyörű szemek lesték vágyódva a deszkákat. Hátha mégis!
Dancs Péter az első sorban ült a menyasszonyával. Amíg a játék tartott, kigyúltak a szemei: igen, ezek az ő mondatai, a lelkéből szálltak elő, az ő szelleme lebeg és tölti be varázsával a termet, de egyszerre elkomorodott, amint a nézőtér kigyúlt és a magasba sikló brokátfüggönyök alatt kézen fogva hajlongtak a színészek. Ott állhatna, minden érdeklődés, kigyújtott láz tengelye ő, a szemek az ő lába előtt hódolnak, ő itt van, előtte az élet telje és nem nyújthatja utána a kezét.
A menyasszonya egész idő alatt remegett mellette. A sejtelmes szépségek, az őserdőkről kizsongó nemes hangulatok az egész nézőtéren őt várták a legjobban talán; hiszen annyira lelki ügye volt az irodalom. Gazdag és előkelő leány létére, magas és mégis telt termetének büszke pompájában éppen a novellái révén ígérte magát Dancs Péternek – egykor. Szerette a sápadt és komoly fiút, de miért nem tud ő is ilyeneket, mint ez a Momsenich Keresztély?
Nézte, amint mellette ült. Bizony a sok munka, és a sok gyötrődés a titka miatt nagyon elhasználta Dancs Pétert. Sápadt volt, sovány, az arca ragyogása eltűnt és a szemére untalan ráereszkedett a pillája, mint fáradt függöny. Óvatlan lopózott agyába a gyötrelem: Ó, miért voltam én ily ostoba... így elsietni az életemet, ó, ezt az estét, mint menyasszony, vagy feleség élni végig!
Boldogtalan volt.
A hintó lassan vitte őket. Szemben a kis ülésen a társalkodónő ült, de elveszve, jelentéktelenül a homályban.
- Milyen szótlan ma este! – panaszolta Dancs Péter és megérintette a karját.
A lány megrezzent és Dancs Péter megérezte, hogy úgy rezzent meg, mintha idegen érintette volna.
Tudta jól, mi fáj a lánynak. Távolabb húzódott és a kesztyű alatt a jegygyűrűt próbálgatta, hogy lejön-e. Hangulat volt, pillanatnyi elkeseredés támadt annak a megismerésnek a fényében, hogy a lány voltaképpen nem az embert, de a szereplő embert, az írót szerette meg benne.
Elavult hamar. Végre is ő soha nem volt a férfi díszpéldánya és mostanában legkevésbé, azután végre is: ő megadhatja neki, ami után annyira vágyik: a dicsőséget.
- Tudja-e, hogy Momsenich Keresztély mégis ott volt a színházban?
Nem, nem csupán a lány miatt mondotta, nem a félelme miatt, hogy messzi-messzi és végleg elsiklik az ölelése elől, de Dancs Péter is levegő után sóhajtott. Igen, ő megalázkodik Momsenich Keresztély előtt és igen, beismeri, beismeri, hogy az – ő maga.
- Ott volt, igen ott volt! – ismételte makacsul, amikor a menyasszonya ügyet se vetett rá.
- Miért nem mutatta hát legalább?
A lány fekete volt a keserűség miatt.
Folytatta:
- Ó, milyen irigy, gonosz ember maga! Hányszor kértem, hogy hozza el és mutassa be, de nem, soha nem tette meg, a barátnőim is egyre unszoltak pedig és tudja, mi lett a vége?
A hangja végül élesre vált és hirtelen szembenézett.
- Azt, azt mondták, hogy maga nagyon jelentéktelen lehet a szemében, ha még a menyasszonyához se képes elvinni!
Jujj, ez szörnyű perc volt. Az őszinteség, amint merő meztelenül ugorkodott ki a lány szeméből.
Dancs Péter már azon a ponton volt, hogy nem is folytatja: ez a lány már elveszett. A vágyódása azonban nem volt ennyire okos.
- Ott volt maguknál sokszor, nagyon sokszor, ott volt a színházban is, maga mellett ült és most itt van a kocsiban!
A lány ránézett, azután loppal körülvizsgált a kocsiban; erre a pillanatra elcsúszott agyában az öntudat. Kacagott. Az arca torzra ferdült és a két szeme eltűnt, olyan apróra húzódott.
- Maga? Azt akarja mondani, hogy maga?!
Hátravetette magát, úgy kacagott.
- Én, igen én!
Dancs Péter szeme villámlott egyet.
- Kezét csókolom! – mondta és kiugrott a kocsiból.
Dancs Péter hazarohant. Nem gyújtott világosságot és gondolatai őrült káoszát, mint fájó terhet cipelve futkosott, majd megállt és tenyerébe szorította a homlokát.
Egyszerre megbotlott: nem tudott tovább. Mi az? A fal lenne már? Momsenich Keresztély volt. A sötétben is látta a két gúnyosan mosolygó szemét.
Megragadta és rázta. Üvöltözött:
- Nem, nem, ezt nem tovább. Mindent fölfaltál előlem. A nevem! A hírem! A szerelmem! De megbosszullak! Megállj!
A sötétben firkált valamit, azután revolvert rántott és keresztül lőtte Momsenich Keresztélyt.
Látta, amint fekszik, hallotta a nyögést és ez olyan jólesett...
Dancs Pétert másnap holtan találták. A dolgozószoba falánál feküdt összeroskadva. Kezében egy papírlap.
- Én voltam Momsenich Keresztély! – mondta a papíros.
- Szegény – úgy látszik megőrült! – mondták az orvosok.
(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése