– Megkövetem a tekintetes bíró urat, tessék engem lecsukatni, ehol a kés…
*
Mikor özvegy Mezei Rozáliát kivitték szent Mihály gyászos lován a partoldalba, mikor már fölötte domborodott a föld új kínkapuja, akkor Dani legényt felemelték az éppen leszúrt fejfa mellől a szomszédok:
– Gyere haza, Dani, jobb már szegény édesanyádnak idelenn meg odafönt… Megszenvedte a maga kálváriáját…
Odalépett a tisztelendő is:
– Állj fel, eredj haza… A kötelességünket megtettük, ahogy az írás parancsolja: a beteget látogattuk, ápoltuk, a halottat eltemettük, most végezzük tovább az életet, ahogy Isten élnünk adta…
Közben levetette a karinget meg a sapkát, odaadta az egyházfinak, és föltette a fekete, kemény kalapját, indult haza a parókiára. Dani még ott térdepelt egy kisvártatig, azután nagy unszolásra megindult a szomszédok, cimborák között. Mikor kiértek a cinteremből, tétován állott meg, hogy nini, annyi pénze sincs, hogy torra futná. Örökös szégyenben marad a falu előtt, példabeszéd kel majd róla, de hát ha nincs… Ami volt, vagy lett volna, elvitte a doktor meg a patika, a harangozó, a kántor, az asztalos… Nincs. Ha nagyon utána gondol, hát vacsorára való se nagyon akad odahaza, így tavaszra már üres a kamra a szegény zsellérházban, a beteg édesanyja két hete kenyeret se süthetett. Murkáné sütögetett egy-egy cipót. Mert lám, ez a Murkáné nagyon rendes asszony, ha cigánymuzsikusok is. Mindig jószívvel volt, elvégezte a beteg öregasszony körül azokat a dolgokat, amik nem férfiaknak valók, még ha a fia is a szenvedőnek… Még meleg levest is küldött, vagy hozott át, mert ami igaz, az igaz, Murkáéknál minden nap erős húslevest főztek, azt kívánta az éjszakai virrasztás, sokszor akaratlanul muszájivás után az ember.
Lám, most is Murkáné… Ahogy látja a lehorgasztott legényt, csak odafurakodik melléje:
– Dani te, úgy vélem nincs pénzed? Bírsz hozatni ezeknek néhány korty pálinkát vagy bort?
A legény szomorúan csóválta a fejét:
– De még annyi sincs, Mari néném, hogy magamnak egy falat túrót vagy szalonnát vegyek…
– Hát csak bízd rám, megbeszéltük mink ezt a Gazsimmal…
A Gazsim… soha másképpen nem beszélt az uráról ez a töpörödésnek indult asszony, és felcsillant a szeme, hacsak rágondolt a Gazsimra, erre a szép fekete emberre…
1.
Mire a gyászoló kialussza a tor után maradt gyenge vagy akár erősebb mámort, akkorára vége a gyásznak is, kenyér után kell nézni, különösen, ha még adósságba is keveredett az ember csak azért, hogy megadja a módját a maga szegénysége szerint, de legalább bekötötte a falu száját. Megint csak Murka segített, aki akkor következett haza valami nagy mulatozás után, mikor a koldus már a harmadik faluban járt. Mielőtt betért a maga portájára, bezörgetett Dani paticsos falú házának a szivárványosra öregedett, kis ablakán:
– Dani te! Van-e valamerre szegődésed?
– Nincsen, Gazsi bátyám, most akarok keresni…
– Hát akkor eredj hamarosan át Berkenyére, oda bejavallottalak… Legjobb, ha végig a Tisza mellett mégy, mert ott a ház is egy hajításnyira a víztől. Keresd özvegy Nagy Pannát, annak van másfél lánc paprikája, ahhoz köllene férfisegítség…
2.
Olyan tavasz volt a Tisza partján, hogy még Dani nekiszomorodott szíve is szinte fölvidámodott. A fűzfák elhullatták ugyan már régen a barkájukat, de a kövér réteken ezerféle virág nevetett mindenfelől, méhek, darazsak döngtek, fehér pillék libbentek erre-arra, most támadt fürge muslicahadak felhőzték körül a vándort, és a magas jegenyék tetejéről, lombja közül a sárgarigó követett el sorozatos bírósértést, ami ellen a bábaszarka erélyes csörgéssel tiltakozott. A süppedékes réten komoly méltósággal lépegető gólyák ijesztgették a békavilágot, a kiöntésben kanalasgém kereste a mindennapi kenyerét, valahonnan pedig egy könnyelmű nádiveréb kacagó trillája muzsikált… Öreg halász kínnal hajtotta felfelé a ladikját, hiába igyekezett a part mentén, hogy lassúbb vízre akadjon. A zöldár még nem ment le, szokatlan sebes volt a lusta folyó sodra.
– Adjon Isten, öcsém, ide igyekeznék Berkenyére, de ez a Tisza mindenképpen vissza akarna hajtani haza…
– Hát, ha volna egy alattsága, szívesen nyakba venném… Én is éppen oda tartok, legalább nem mennék gyalog…
– Hm… Mit kérnél a vontatásért?
– Hát mit kérjek? Ad kend egy pipa dohányt, meg ha szerencsével jár kend, egy kis sütni való halat. Haza meg majd elfuvaroz kend…
Az öreg a parthoz evezett egészen, hogy a csónak orra belefúródott egy kicsit az átázott, nedves parti földbe, azután kidobta a kötelet, felállította a középső padba fúrt lyukban a rudat, amit igazán szemtelenség lenne árbocnak csúfolni, és az ős folyam mellett megindult a hajózás ősi módja. Embervontatta bárka… A szomszéd falu alatt megállította Illés bátya a vontatót.
– Hát én most áthúzok a másik partra, mert ott a jogom, te meg leginkább úgy uzsonna táján legyél itt… Elvégzed addig?
– Lehet, hogy egy fertályóra alatt is, ha szerencsém van. Ha nincs, akkor egy perc alatt, csak megtaláljam, akit keresek…
– Kit te?
Dani elmondta, miféle járatban van, az öreg messziről mutatta neki:
– Ismerem a famíliát… Röndös, jó nép, amit már az is mutat, hogy gólya fészkel a házon… Itt balkézre befordulsz, mindjárt harmadik vagy negyedik ház… Nagy lánya van az asszonynak, Veron… Már jó anyányi az is… No Isten áldjon.
Dani tudta, mi a tisztesség, nem köszönt vissza hangosan, csak a kalapjához nyúlt, mert halásznak, vadásznak szerencsét kívánni halálosabb vétek, mint az anyja istenét szidni.
3.
Dani még aznap este behurcolkodott abba a kis hátsó kamrába, amit hajdani tehénistállóból alakítottak át a lakószobájává. Egy váltó fehérruha meg a suba, ennyi volt a „költözködési ingóság”, másnap hajnalban azután neki ám a munkának látomtól-látomig, mert bizony alaposan el volt gyomosodva a föld, meg kellett azt tisztítani, forgatni, hogy a kényes palántákat ki lehessen ültetni.
Ment a munka kedvvel, rendben, csinálták a Veronnal olyan szorgalmasan, hogy mire az első szedés ideje elérkezett, özvegy Nagy Panna egyik este, ahogy letette a legény elé a krumplis tarhonyát, egyben rá is ripakodott:
– De most már elvedd a lányomat, ha csúffá tetted, azt a nemjóját az erre-arra, ilyen-olyan csavargó mindenednek…
Négy hét múlva megesküdtek, őszre beköltöztek Dani házába, mivelhogy Daninak sikerült fognia egy darab községi földet, az anyós ekét vett neki hozományba, igát, vetőgépet kölcsön fogadtak, őszi búza, őszi árpa…
4.
Farsang táján meglett a kislány. Murkáné keresztanyja tiszteletére Márika. Hát szegénység az volt, tagadni nem lehet, de mégis csak kihúzták valahogy a telet, a nyár elejét, mikor azután ketten learattak Veronnal, ahogy befuvarozta Dani a termést a magtárba, szép ezreseket meg százasbankókat hozott haza a zsidótól a sublótba. Mi legyen a pénzzel? Az anyós azt mondta, ki ne adjátok! Több nap, mint kolbász, Dani meg éppen azon volt, hogy valamiképpen kolbászba, hurkába, szalonnába kell konvertálni a biztonság okáért a vagyont.
Dani azután, hogy a napa hazament a maga vackába, mégiscsak úgy csinálta, ahogy elgondolta jónak. Ahogy tavasszal meglátogatta Márikát, és eljött megérdeklődni, hogy is állunk avval az útban levő másikkal, akkor nevetve nézte Dani, hogy pakolta befelé a fogatlan szájába özvegy Nagy Panna, most már öreg szüle a finom omlós sonkát. Nem is panaszképpen nevette, de az anyósa se említett semmit. Meg volt elégedve mindennel, ahogy lehetett is. Dani most már ólat eszkábált, dolgoztak mind a ketten szakadatlanul, mire lejárt az öt árendás esztendő, maga a jegyző komendált neki nagyobb meg alkalmatosabb parcellát. Tekintélyesedni kezdett Dani, a szövetkezetben egyre több részt váltott, nem volt már gond, hogy a három gyerek miből hord csizmácskát, ködmönkét, hanem ha erre nem volt gond, volt gondja Veronnak mással, éppen az ura egyre gyarapodó becsületével. Most, hogy már nem volt: hallod-e te Dani, hanem Mezei gazduram, egyre többször köllött betérni a szövetkezeti boltba, ott pedig italt is mértek, nyáron kugliztak is az emberek, télen az olvasóban a kártya is előkerült… Hát télen…? Üsse part, kár ugyan azért a néhány garasért is, dehát maga kapált érte, hanem hogy nyáron is… Eleinte csak vasárnap, mise vagy vecsernye után, azután akárhányszor hétköznap is…
Hát megtörtént az első baj, az igazi baj: Dani bizony részegen jött haza egy este, merthogy boronálás után rögtönös dolga akadt a kocsmában, vagy ahogy újabban hítták, a körben, és jól éjfél felé járt, mire hazabotorkált. Sötét a kis szoba, hallja a gyerekek egészséges szuszogását, feküdni akar az ágyba, hát üres, Veron nincs benne. Mécset gyújt, akkor látja, hogy az asszony levackolt magának a padra a subán.
– Hát te? Mi lelt, mi?
– Részeg disznóval nem alszom egy ágyban… Akkor inkább kimék az ólba, azok ott legalább józanok…
Nagyon megindult az asszony pörgettyűje, most már ott hadonászott az ura orra alatt, akkor Dani elkapta a kontyát, és olyan alaposan ellátta a baját, hogy maga is megijedt a végén. Veron nem sírt, nem sikongott, összeszorította a fogát, mikor aztán az ember kiadta a mérgét, és végigdűlt az ágyon, akkor Veron a mécs pislogó világánál szedte össze a holmiját, álmukban hordta ki a pulyákat a konyhába, ott mosdatta, öltöztette őket, ezután indult haza az anyjához. Még arra volt gondja, hogy a malacoknak vessen, meg hogy a kiskaput maga után bezárva visszaakassza a helyére a kulcsot a bálványfal belső oldalára. Onnan csak az nem vette el, aki nem akarta, dehát senki se akarta. Hajnalodott erősen. Dani horkolt odabenn. Szinte kihallatszott, ahogy húzta a bőrt.
5.
– Mit, hogy én visszamenjek ahhoz a boroshordóhoz, pálinkás butykoshoz? Édesanyámmal mi vakartuk ki a koszból, nem volt annak egy rendes inge, gatyája, ha én nem bolondulok meg, ott rohad a viskóban…
– Bizony, szegény uram holmiját adtam rá, merthogy igen megesett a szívem rajta, ez a szegény lány meg, hogy mondok, akkor még lány, egészen oda volt, de megmondtam előre… mered-e tagadni? Hogy jó vége nem lesz ennek… Most henceg, mint a polturás malac garasos kötélen… látni se akarjuk többet… nem én, inkább a Tiszának megyek a kis onokáimmal, mert bűnömül ne rójják odafönt, lássa ezeket se szívelem úgy, ahogy nagyszülének köllene, éppen mert az övéi…
– Meg hogy a pénz? Hogy kivettem a ládafiából a pénzt, csak csúful hagytam ott egy kis bankót meg egy ezüstöt? Hát talán megdolgoztam érte, vagy micsoda? A magam verejtékével szereztük, osztályos társa voltam én a dologban, csak persze én nem hordtam el a kocsmába meg a mindig jókedvű menyecskékhez, lányokhoz… Tudok ám én mindent… Megmondhatja kend, hogy azt is tudom, mikor egy hetes volt ez a szegény árvám – ne sírj no azért a rossz, akasztanivaló apádért – tudom, hogy akkor estefelé pipikendőt vitt a Kukoricavárosba Csihaj Márinak… Amit elhoztam, az az én részem, a magáét elköltötte százszor is… Ezt mondja meg kend neki, meg azt is, hogy erre ne járjon, ide ne küldözgessen senkit, mert ha nem éppen kend volna, a kórósöprűvel hajtanám ki a portánkról.
Szegény Cicel néni, akit Dani küldött ilyen elkésett gügyünek, nagy szégyenkezve sompolygott haza dolgavégezetlen, pedig Dani nem is vetette szemére egy szóval se, hogy nem sikerült a követsége, de szó nélkül kiadta az alkudott bért, egy véka tiszta búzát meg két kúp szárat, amit a moly végett úgyis föl kellene égetni nemsokára.
…Nemsokára… hát igen, nemsokára az történt, hogy Veron összetalálkozott Murka szomszéddal, aki ideát járt valami névnapot muzsikálni.
– Hát hogy vagy Veron fiam?
– Meg vagyok, köszönöm kérdését… Ilyen szalmásan, most keresnék éppen vigasztalót, ha…
– Bolond vagy te, Veron, ott a derék, jó urad, a gyerekeid…
– Jaj, csak azt ne mondja kend Gazsi bácsi, hogy derék, jó uram… Az? Az a bitang? Itt járok egy-kettőre ilyen hassal, hordozom a kölykét, ő meg devernyázik a kocsmában. Csihaj Márinak hordja a pipikendőt…
Sírásba fulladt Veron hangja, hogy eszébe jutott, itt van már útban a negyedik, aki talán úgy jön a világra, hogy látni se fogja az apja.
Hiába prüszkölt az öregasszony, Murka Gazsi csak megcsinálta, hogy hazalopta a gyerekeket, mentek azok körösztapával keresztmamához eszük nélkül, mert hogy olyan herőcét talán még a bergengóciai király felesége se süt az urának, mikor a legnagyobb vendégek ülnek az asztalánál… Hát a gyerekek hazalopództak, az a még meg nem született negyedik meg utánuk lopta az anyját.
6.
Szó nem esett, ment minden a maga rendjén, az anyaszöktetőcske is megszületett annak rendi módja szerint, hát a körösztölőn egyszer csak kiböki a szót az özvegy Nagy Panna:
– Úgy vélem, ez lenne az utolsó, mert hogy a gólya is elköltözködött a kéményről.
– Hogy érti ezt, édesanyám, hiszen csak áldozócsütörtök lesz a héten…
– Úgy értem, hogy se szó, se beszéd, ahogy megjöttek a gólyáink, feléje se néztek a régi fészküknek, hordták a gallyat, sarat Biczókék házára. Ott újat raktak…
– Nem is a mi gólyáink akkor azok.
– Ugyan eredj már, talán csak megismerem a Marcit meg a Zsuzsát… Még le is szállt a két szömtelen az udvarra, benéztek mindenfelé, ahogy szokták, mikor megjönnek, azután se fölköszönés, se semmi, egy kerepelés se, huss, föl Biczókékhez.
Illés bátya, a vén halász, ahogy éppen szopogatta a harcsa fejéből a velőt (ő maga fogta, hozta, főzte a halat a keresztelőre), félig tele szájjal veti oda:
– Kiösmerte kenteket a gólyamadár…
Nagy csetepaté lett ebből, a vénség nem hagyta magát, elfelejtette azt is, hogy az egy lánya harmadnapos gyerekágyas, árt a harag annak is meg a kis ártatlannak is, mert a mérges, fölzaklatott asszony teje megzavarodik, neki csak a maga igaza ingerkedett a szemében, hangjában, haragjában. Dani aznap harmadnapra került haza. Legszívesebben megverte volna a napát, de a nagy szégyent nem akarta evvel öregbíteni, inkább elment, mulatott három éjjel, három nap. Akkor csupa truccból is a Csihaj Máritól üzent haza, hogy amíg az a vasorrú bába, égetnivaló boszorkány ott van, látni se akarja a háza tájékát.
Hát persze, hogy megint Murka Gazsi vezette vissza a maga tűzhelye mellé, pedig Mári eleget sopánkodott, és nem bánta volna, ha Mezeiéknél minden másnap körösztölő lenne.
7.
– Idesüss, hékám, a magam gazdája leszek már maholnap…
– Meg vagy te bolondulva? Megint a kocsmából kerülsz elő, Dani?
– Ne kelepelj, nem vagy te gólyáné, hanem leszel hamarosan Mezei Dániel kisgazdáné asszonyság. Hallod-e?
Veron szorosabbra fogta a kebléhez a kicsit, pedig az már erősen válaszúton volt, de attól tartott, hogy az ura megint kapatos, és ha ellentmond is neki, a gyerekre nézvést nem veri meg. Mert újabban előfordulgatott ez is, különösen olyankor, ha volt benne egy kis ital, vagy ha megtudta, hogy a felesége anyja ott járt titokban. Ezek a loppal való látogatások módfelett felingerelték, mert tudta, hogy az öregasszony miért, miért nem, de halálos ellensége… megölné egy kanál vízben, talán azért, hogy Veron visszahozta a pénzt, meg hogy azóta is szaporodott, fiadzott valamennyit.
De nem, Daninak most semmiféle verekedő kedve nem volt, színjózanul ült le a porcelángombos kanapéra, a mostanában szerzett vagyonnak zöld viaszosvászonnal dicsekvő tanúsítójára, és odavonta maga mellé az asszonyt is.
– Itt valami csoda történt, így magában Veron, Dani két ember terhét rakja a kanapéra, itt valami nagy dologról van szó…
– Hát idehallgass… Most beszéltem Jójárt Péterrel… Szegény elég rosszul járt, dobra akarják verni a szállását. Hat lánc szép tanyával, nincs nagyon messze völgyi központhoz, valami három kilométer… Hát inkább eladja, mert így talán marad neki is valamicskéje… Nézd, nálam föl van írva, mennyi a pénzünk, a szövetkezetből is kivehetem vagy leköthetem a részemet, éppen elég lenne. Mármost persze ha tanyát veszek, meg köll vennem a mindenféle gazdasági berendezkedést is, élő és holt instrumentumot, vagy hogy mondják, mert anélkül nem lehet gazdálkodni… Erről váltót adunk, két-három esztendő, letörlesztjük. Hat lánc, szép darab föld, meg ismerem is, jó föld, van hozzá egy kis darab rét, a ház mögött kert, az épületek majdhogynem újak…
Megint csak az anyós akadékoskodott, hogy így, hogy úgy, a biztos készpénzt kiadni?, meg még a tetejében adósság is marad, mi lesz, ha rossz esztendők jönnek, merthogy már itt is az ideje, lám Daniéknak az árendához nyolc jólfizető tavasz, nyár segített, amikor meg egy gyengébb aratás volt, a község elengedte a fele bért, de a maga földjén bizony egészen Isten kezében van, ott nincs kitől leengedést kunyerálni, de még adó is lesz jócskán, valami béresgyereket vagy mit is tartani köll, ha másért nem, hát a jószág mellé. Jószág mellé ám, mert jó pár lóról, tejelő tehénről beszélt egyre Dani, vemhes göbéről, a gyerekeket egészen fellázította, hogy majd ennyi meg annyi libát, pulykát őrizhetnek, de talán még bárány is kerül. Nagy Panna özvegy egyre rezonírozott, addig-addig, hogy Dani kitette a szülét a kiskapun kívülre, és merthogy ez nem ment békességgel, hát Veronnak is kijutott néhány oldalbataszítás. Másnapra virradóra meg-meg eltűnt Veron a gyerekekkel, csak a kis Gazsi maradt az apjánál, merthogy ott aludt mellette, de meg az nem is ment volna, úgy megbolondította az a tökéletlen, mikor azt ígérte neki, hogy olyan lovat vesz, amelyik hamarosan megcsikózik, a csikó azután Gazsié. Még arra is rátanította, hogy mindennap sós kenyeret adjon majd, attól hozzákezesedik. Veron elment, a pénzt megint csak elvitte magával, holnapután pedig alá kellene írni a kontraktust, ki kell fizetni a kialkudott árnak a háromnegyed részét, mi lesz most? Vagy odavész a foglaló meg a becsület is vele, vagy megest vissza kell hozni azt az asszonyt akárhogy is.
8.
Szerencséje volt Daninak, ahogy a gólyahagyta házba bement, éppen ott találta Takács Jóskát, aki a pitvarban beszélgetett az asszonyokkal, mert bizony, ha a vendég nincs ott, nyakon önti a moslékos dézsával a napaasszonya. Jóska el is vörösödött egy kicsit, hümmögött, meg nem nagyon találta meg a szót, azután csak fölkelt a kispadról, hogy azt mondja:
– No, most már láttam magukat is, megyek a dolgomra, vár a jegyző… Mert tudod, Dani, azért vagyok ideát, hogy a halászat felől megértekezzük egymást a jegyzővel. Ki akarnám bérelni a jogot a berkenyei Tiszán végig…
– Hát Illés bácsi?
– Annak meghagynám a részét, de tőlem kellene neki átvállalnia… Meddig maradsz? Kocsival vagyok, hazavinnélek…
– Nem tudhatom, ne várakozz rám, majd leereszkedem Illés tata ladikján, itt a lánca kulcsa nálam…
Hogy a soha nem látott vendég elköszönt, nem is kicsi zavarodottság ült ki az arcokra. Úristen, mit lehet itt hazudni, ha Dani megkérdi, mióta vannak olyan jóban Jóskával, hogy az errejártában korán reggel vizitába jön, de meg ottmaradtak a morzsák is a széke körül, ez hát frustukot is kapott, az ám, zöld paprika csumája zöldellik egy-két lépésre, meg a Sobrinak dobott szalonna héjja, akit a kutya otthagyott, mert nagyon bagószagú volt a Takács Jóska ujja nyoma. A nagy hallgatásban a két asszony szeme össze-összevillant, azután hirtelen megszakadt a csend, a gyerekek észrevették, hogy itt az apjuk, szaladtak hozzá, hogy:
– Édesapánk, mikor megyünk a tanyára? Hol a kis pulykák meg a libák? Megvette-e kend már azt a bárányt? Fehér-e vagy tarka…? Jaj, én legjobban egészen tiszta feketét szeretnék… Nekem meg kecskegida köllene…
Így összevissza az apróság, a nagyok meg hallgattak, Dani simogatta a legkisebbnek a kenderes fejét, azután mégis csak szót eresztett:
– Hát mi akar ez megest lenni, ugye, Veron? Minden szíre-szóra szaladsz haza anyádhoz, akit tisztelnék, becsülnék én is, csak ne lenne minden levesünkben kanál. Ott a pénz, mit avasodik az a ládában, mikor azt fiaztatni köll… ott a szép tanya, szép telek, azt növeszthetem, ragaszthatok hozzá, hogy a maradékomnak jusson valami utánam, hát nem, még most is kotlik, mikor a lánya is öreg tyúk, csak kapkodja a szárnya alá, pedig nem is vagyok kánya, hogy széttépjem…
– Megint ittál, Dani…
– No már megérezted? Hát ittam, de éppen csak egy fityókkal, mert hajnalban muszáj volt arra az avas szalonnára, száraz kenyérre, akit odahaza hagytál… Gyere vissza, írjuk alá a kontraktust, menjünk ki a magunk szép, jó szállására… Hallod-e, még iskolát is éppen most építenek harmadik dűlőn onnan…
A két asszony nem szólt, összeszorított fogakkal, inkább ellenségesen, mint jószívvel néztek az emberre, végre az anyós szűrte ki nagy keservesen a foga közül a szót:
– Hát mehet a Veron… mehet, ha akar, mert hát mink a boldogult édesapjával éppen arra neveltük, hogy le ne menjen a falat a torkán, ha meg nem verték aznap… Hogy az én lányom? Hogy az visszamenjen? Van nekünk miből élnünk, nem akarunk mink tanyás gazdánék lenni…
Akkor kapott hirtelen észbe Dani, de éppen a hirtelenség hozta, hogy nem is nagyon gondolta körösztül, mit mond a nyelve:
– Nem? Hát talán inkább halászbérlőnék, mi? Az én pénzemmel, mi?
Ránézett a két falravált asszonyra, akkor egészen elvesztette a kontaktust, nem kiabált, de nagyon rekedten mondta:
– Hát, ha Veron össze akar állni evvel a Jóskával, én azt se bánom, de a pénzem követelem, mert ha nem, akkor zsandárkézre adom, mert lopta… Majd a törvény mondja meg, kié, mennyi dukál belőle neki…
Özvegy Nagy Panna hunyorgott egy kicsit, éppen a szemébe kezdett tűzni a fölfelé haladó nap, és ez jó alkalom volt arra, hogy meggondolja a dolgokat.
– Nohát, engem ne okoljon senki, hogy útját állom a szerencséjének, én még most is amondó vagyok, hogy minek az? Nyűg csak az ember maga földje, jószága, ezer veszedelem érheti, dehát ami igaz, igaz: a föld föld marad… A ház leéghet, tatarozgatni is, a vetés kifagyhat, jég elverheti, pocok, egér pusztíthatja, rozsda megeheti, a jószág rakásra pusztulhat, a föld akkor is föld marad… Hát ti tudjátok, csináljátok.
– De hát, kezdi a szót Veron, hogy lesz a kontraktusban Mezei Dániel, vagy Mezei Dániel meg Nagy Veron, vagy hogyan?
– Jó bizony, hogy szólsz lányom, mert a legjobb lenne egészen a te nevedre…
– Mit, hogy egészen…?
– Úgy ám, Dani fiam, merthogy akkor bizonyosan nem harapna bele se kocsmáros, se jócimbora váltója, kezeskedés, meg mit tudom én, mi a fittyfrászok…
Soha nem láttak ezek színházat, talán csak hallomásból, ha ismerték, mi is lehet az, de az asszonyi ösztön nyomban felkapatta Veronnal a súgó által feladott végszót:
– Hát pedig én csak akkor megyek vissza, a pénzt is csak úgy adom ki, ha egészen az én nevemre szól az írás…
– Hát én? A két kezem keserves munkájával, a sokszor didergő, másszor verejtékben fürdő testemmel kapartam össze…
– Nono, volt abban nekem is jócskán részem… de én amellett elláttam a háztájat is, négy gyerekedet hoztam elő, nevelem, gondozom… kocsmában még életemben nem voltam, lánykoromban se jártam el olyan bálba, amit kocsmában tartottak… Hát hiszen persze, hogy persze, valahogy úgy köll azt megcsinálni, hogy a tied legyen az élvezet, de a nevemen minden…
9.
Hát szép volt a szállás, nem talált abban kifogást még Nagy Panna se, úgyis mint anyós, csak éppen hogy a lakóház alja sárgával volt meszelve, pedig oda vagy hupikék vagy jajvörös illene. De tán mégis a legjobb lenne az aprójószág tekintetében a mérgeszöld, végre megállapodtak abban, hogy maradjon hát a sárga. Azután meg az is baj volt, hogy az udvaron mind a két eperfa feketeeper volt, ki az úristen mosónéja győzi majd a gyerekek kis ingeit mosni utána, már pedig annyi szent, hogy azok ameddig a bogyóban tart, ott ebédeznek, ki a fán, ki meg alatta, mert nincs jobb, mint eprészni, meg egy karéj kenyeret majszolni hozzá. De mégis rendbejött minden, a fiskális megolvasta előttük az írást, amiből jóformán csak a neveket értették meg, Veron mégis aláírta, meg az eladó, azután lerakták a szép ropogós ezreseket, és észbe vették, hogy mennyi még a fizetnivaló. Hát nem sok, még gyenge esztendők után is ki lehet fizetni a kikötött három év alatt. Az aláírásnál Murka bácsi volt az egyik tanú, aki mégis többet járt urak közé, értett is valamit az ügyvédi szókanyargatásokból, a másik meg az a bizonyos Takács Jóska, akit halászati ügyben talált a héten a fele… no, ne szólj szám… a napánál. Gazsi cigány csóválgatta a fejét, bűzlött előtte valami, csavargatta az orrát, és nem fogadta el az áldomásra való invitálást se, merthogy neki sürgetős dolga van. Mi az Isten csodája dolga lehet fényes délelőtt egy muzsikus cigánynak? Tanakodtak ezen egy kisvártatig, azután csak megették a városi paprikáshúst, amiről meg kell hagyni, hogy egészen jó lett volna, ha a krumplit nem külön főzik sóba-vízbe, hanem vele, de így csak ott szégyenkedett pirulás nélkül sárgafehéren a szép rózsás húslében. Így valahogy mondta ezt ki Veron, akinek Takács Jóska tanú édeskeserű barna sört hozatott, mert az emberek bort ittak. De még kucsébert is vett neki nagy szemérmetlenül ott az ura előtt, ámbár Dani nem látott semmi olyat, ami arra mutatott volna, hogy… Még csak nem is szóltak nagyon egymáshoz, éppen csakhogy Jóska járatosabb volt a városi csalafintaságokban, mert bolti szolga volt valamikor itt benn.
Minden áldomásnak vége szokott lenni, az eladó kifizette a paprikásokat meg a spriccelteket (a sörhöz semmi köze, mondta), azután Dani két lova, szekere vitte haza őket. Dagadt a kebele, ahogy arra gondolt, hogy neki hat lánc maga földje van, csak akkor kapta föl a fejét, amikor már ott jártak a határban, és lassítani kellett a homokban, arra riadt, ahogy Veron mondja Jójártnak meg Takácsnak ott a hátsó ülésen:
– Hát most már szeretném az átíratást is hamarosan, hogy magam legyek az úr a portámon…
10.
Veron a szobában térdepelt a gyermekekkel hangosan imádkozva a hét sebből vérző Krisztus képe előtt, közben pattogott a jég a nádtetőn meg az ablakon, de még az is behallatszott, ahogy a rettenetes szélvészben derékban törtek a teljes virágjukban álló akácfák, hogy a jegenyék halk s óhajos kimúlásáról ne is beszéljünk. A jegenyenyárfa, amilyen semmirevaló az életben, legfeljebb cifraságnak az utak, tanyák mellé, úgy is múlik ki, vagy teknő lesz belőle vagy begyújtófa, de az akácfa érték, részben a méhek végett, részben meg a szerszámfájáért. No, hogy azután a sistergős istennyila éppen a nagyobbik eperfába csapott bele ott az udvaron, Dani szeme láttára, hát az ember szava is átfordult a cifra, csúnya káromkodásból, amit eddig nagy buzgalommal végzett egy csendes könyörgésbe: „Ments meg, Uram, minket…”
Rettenetes volt a pusztulás, a biztosítás kevés, azt is csak ősszel fizetik majd, a tartozásra meg törleszteni kell… Dani ezeken a dolgokon gondolkozott, közben szedte össze az udvaron az elhullott aprójószágot, akit a jég agyonvert. Elvonult az égiháború, dupla szivárvány nevetett le napkelet felől, de a Mezei-tanyán nem nézte azt más, csak a gyerekek kisebbjei, mert Veron sír, Veron békétlenkedik, és ha lehetne, még ezért is az urát okolná, mert ahogy mondani szokta: más ember tett volna róla, más ember nem ilyen pipogya, más ember egészen más…
Másnap reggelre Veron a régi recept szerint összeszedte a gyerekeket, a kis pénzt, és hazament az anyjához. Mikor Dani fölérzett hajnalban, akkorára már befútta a homok a kis családjai lábanyomát is a dűlőúton. Ott maradt, mint a szedett fa.
Nyomta a kötelességtudata, a napokban fizetni kell a részletet, hamarosan ki kell szántani a letiport, tönkretett vetést, pótolni kell valamivel a veszendőbe ment termést, sietségre van itt szükség, nem lehet dangubázni, hamar fogott, hajtott a faluba.
A szövetkezet irodájában a szemébe nevettek:
– Mit akarsz te, Dani? Mire hitelezzünk mi neked, hiszen annyid sincsen, amennyibe majd eltemetnek… Kié a szállás? Kié ezek a lovak, a szekér, a minden? Hogy az élvezet a tied? Hát élvezzed, ha bírod…
Ment az asszony után, az nem engedte be a szobába, csak az öregasszony állt vele szóba az ámbituson.
– Veron nincs idehaza… Bement a városba, beszéde van az ügyvéddel… Jójárt eladta a jussát valami városi rokonának, avval köll egyezkedni… A gyerekek lementek a rétre, kihajtották a libákat… Kár lenne a fáradságért, nem tudom merre vannak, az alsó réten-e vagy a fölsőn, de az is lehet, hogy az érhez mentek…
Dani állott, mint akit váratlanul, békés jártában-keltében hátulról vágtak bunkósbottal hókkon, és szédülés fogja el utána. Se asszony, se gyerek, a tanyával is ki tudja, mi lesz?
Indult vissza, haza. Haza? Hát biztos az, hogy ahova indul, az neki a hazája, otthona? Ott a jószág etetlen, itatlan, kóborgót lopók megfoszthatták a házat akár tízszer is, nem is mén haza, van még valami kis pénze, inkább a falunak tart, eszik valamit. Aki azért tér be a kocsmába, hogy majd eszik valamit, az iszik is valamit, Dani meg nem is kis valamit ivott, hanem akkora valamit, hogy nem bírt a tanyáig elvánszorogni, befordult a falusi kisházba, a paticsos falú szülői házba, ahonnan az édesanyját temette, és a részegségén belül is úgy érezte valahogy, hogy most még szegényebb, még elmaradtabb, mint akkor volt. A ház üres, elhagyott, néhány avítt rongypokróc az egyik sarokban, a kamra sarkában ócska láda őrzi az édesanyja fesledező ruháit, rongyos, elhajított csizmák, szétmálló báránybőrködmön egy szögön, a kis Gazsi kócmadzagból kötözött ostora a konyhában… Se szomszéd, se barát, Murkáné eladta a kis házat, hogy az ura agyonfázott a télen, és özvegységében itthagyta a falut, elment a maga véreihez.
11.
A szoba régen mázolt földjén, az ócska pokrócon, kicsi Gazsi ködmönkéjének a roncsaival a feje alatt arra ébredt pitymallat felé, hogy fázik. Derengős volt már odakinn, a bánáti oldalon keskeny, kékesrózsaszín pántlika mutatta, hogy kászolódik álmából a vén nap is, Dani hát fölkelt, vizet keresett, hogy majd kimossa a mámort magából, de lám, valami jótett lélek elvitte a vödröt a gémről avval a kötéllel együtt, ami a kútvesszőt pótolta.
Kilődörgött az utcára, indult volna a másik sarkon a községi kúthoz, mert a kóválygó feje nagyon kívánta a hideg vizet. Kívül is, belül is. Abban a minutában hajt arra Jójárt Péter.
– No mi az, Dani? Már át is adtátok a szállást?
– Micsodát?
– Hát a szállást, akit Veron visszaadott a húgoméknak, mára híttak ki engem is, mert hogy én árendálom majd…
Száz vödör víznél jobban magához térítette ez a pár szó Danit. Most már hiába akarta volna mutatni, hogy az ő tudtával történt, meglátta rajta Péter a megrökönyödést, bánta is nagyon, hogy szólt, dehát a kimondott szót nem lehet visszaszívni, széttépni, mint az írást. Az, ha egyszer elröppent az ajkakról, hiába foszlik szét a levegőben, megtörtént, elmúlt, akár a szaladó pillanat, amit nem lehet elkapni, lefogni, visszatartani.
– Hát ugye, hogy vagytok ti egymással, márhogy a Veronnal?
– Ha én azt tudnám… Hol itt van, hol itthagy, minden semmiségért szalad az anyjához, az a vénség meg keveri a dolgokat, merthogy nagyon föl van a másfél láncával meg most az én pénzemmel…
– Hát nem tudom, komám, csak annyit, hogy ha talán neked még nem szóltak felőle, hát éppen ma egy hete járt Veron a városban a pénzt fölvenni, meg az új kontraktust aláírni, de tegnap is ott jártak Takács Jóskával, merthogy az volt a tanúja… No, nem szóltam semmit… 'stenáld'…
Megint vissza a kocsmába, nem lehetett ezeket a dolgokat ital nélkül földolgozni, ott azután éppen összehozta a jó sora Nagy Miskával, aki abból élt, hogy a felesége tapasztó asszony volt, meg mindenféle más munkákra bejárt a házakba, leginkább pletykát meg titkos üzeneteket hozni-vinni, volt is néhány olyan háza, hogy fejőstehénnel fölért, mert csak annyit kellett sóhajtania:
– Hej, ha én nem lennék olyan tisztességes, ha én egyszer kinyitnám a számat… Sok olyan sonka, kolbász, oldalas, liter bor, miegymás vándorolt Kata ángyó nagyköténye alá a feneketlen zsebbe, amit hiába keresett azután a gazda, ha ráéhezett, rászomjazott. Különb mesterség volt ez, akár a papé vagy a jegyzőé.
Hogy azután a Dani zsebében még ottrekedt néhány tallér pálinkára váltódott fel, beszélt Miska bácsi annyit és olyat, hogy déluzsonna táján Dani már megint Berkenyén volt a napa házánál. A házánál csak, nem a házában, mert becsapták az orra előtt a kiskaput, hogy azután nagy indulatában be akart mászni a sövényen, özvegy Nagy Panna gyilkost, rablót kiáltott, összeszaladtak az emberek, pandúr is jött, az elkommandálta a Tiszáig, ott megmutatta neki, merre jut ki a berkenyei határból. Megint egy keserves éjszaka, másnap egy pénz sincs a zsebben, enni kéne, nincs mit, gyerünk napszámot keresni. Egyik régi cimborája se fogadta föl, szégyellték a barátságot, kitört rajtuk az álszemérem, amelyik szerint restellni való, ha a rossz sorsra jutott régi barátnak dobunk valamit, merthogy megreped a szívünk annak a nyomorúsága, tönkremenetele láttán. Száz kifogás, mert minthogy igaz is, hogy parancsolgasson most annak, aki pár hete, néhány napja még maga is parancsolhatott volna? Alamizsnát kínáljon neki? Nem fogadja el, kölcsönt? Nem adja vissza, mert miből?
Mégis kifogott egy kis napszámot, hajó kötött ki, abból köllött téglát kirakodni. Hogy este megkapta a pénzét, már nem ment a szövetkezetbe, dugott kocsmába vezették az új cimborák. Elrongyosodott, elszennyesedett, kétszer is ott próbálkozott a feleségénél, még a gyerekeit is eldugdosták előle. A tanyán is volt, Jójárt Péter gazdálkodott azon megint, összefacsarodott a szíve, ahogy azt látta, nem gondozza az épületeket senki, söpretlen az udvar, hiszen úgy van az, amikor az árendás a faluban, a gazda meg a városban lakik.
Kivert kutyának jobb a dolga, mert annak nincs emlékezete, nincs más kívánsága, csak a jóllakás meg egy sarok a vihar elől, de ő még ember, még tud különbséget a volt meg a mostani nincs között. Hiszen szegény, kétkezi munkás volt azelőtt is, de volt ellátása, mostak rá, főztek rá, ágyban aludt, asztalnál evett, de most…? Most nincs egy megveszekedett garasa, ott áll az üres ház, söpretlen, meszeletlen, s ha pénz kell, mit csináljon, leemeli az egyik ajtót, viszi az asztaloshoz. Az meg megveszi.
Mire beköszönt az ősz, Mezei Dani házán se ablak, se ajtó, a ház körül elfogyott a kerítés, kiskapu, nagykapu, kútágas meg a gém. Akkor keresztül vágtatott egy hirtelen hózivatar, elhordta a lemálló, félig rohadt zsuppot a tetőről, és Dani úgy találta, hogy a padlásgerendák még egészen jók, bolond lenne, ha azokat le nem szedné, el nem adná. Csupaszon meredt fel a kormos kémény, a romlás bánatos emlékoszlopa, de a szomszédság nem azt látta benne, hanem fenyegető veszedelmet, merthogy a támaszték nélkül maradt kéményt valamelyik nagyobb szél áthajíthatja az udvarukba, ott azután nemcsak gyerekben tehet kárt, de talán még a jószágban is. Ment a panasz a községházára, ment a kisbíró az idézésekkel, parancsokkal, Dani csak hallgatott, leszögezte a tekintetét a szétmálló csizmája hajdani orrára, szipákolt néhányat és úgy dörmögte:
– Engem nem aggat, akinek baja van vele, csináltassa meg, hordassa le…
12.
Egyszer az utcán fogta meg a jegyző.
– Dani, mi van kenddel? Hogy adhatta magát egy ember ennyire züllésnek? Maga rendes, jóravaló munkásember volt, most olyan, mint az ágrólszakadt, a híre is rossz, látom, hallom, hogy már munkát se nagyon kap…
Az ember csak nézett, nem akarózott felelgetni, végre a jegyző azt mondta:
– Fel köllene ásni a kertemet, vállalja?
Vállalta persze, hogy vállalta, hiszen a telet úgy húzta ki, hogy hol koplalt, hol meg nem evett, fagyoskodott, kínlódott, és ette magát, hogy miért, hogyan történhettek ezek a szörnyűségek. Hát hogy egyszer vagy kétszer rávert az asszonyra? Melyik parasztember nem veri a feleségét? Elmúlt már az erkölcs, amikor azért ment haza sírva a menyecske, mert az ura nem szereti, még meg se verte, de azért nem igen hagyogatják el az emberüket az asszonyuk, ha a nyelvüket kapicányra szorítja néhány legyintéssel. Egy-két nap sok, ha duzzog érte, azután megint csak friss lángost tesz eléje hamiskás nevetéssel. De nem, Veron bosszúálló, Veron még ki is forgatta a kis szegénységéből, hiszen ihol, az együtt szerzett pénzt is magának kaparintotta. Ejnye, ejnye, erről bizony szót kellett volna érteni a jegyzővel, ha már leszíveskedett hozzá…
A kerti munkában azután volt is módja elpanaszolni a baját.
– Szamár ember vagy te, Dani, tért át a lejjebbítő tegezésre a nótárius. Szamár ember vagy, ki hagytad magad semmizni a kis összekuporgatott szegénységedből is, a családodból is… ámbár… hogy ámbátor…
Vakargatta a tarkóját, ami nagy kövér ember létére nehezére eshetett kicsit, jobb kedvében talán meg is mosolyogja Dani, de így csak leste a szót… Nem azt, amit kimondott a jegyző, hanem amit hirtelen visszanyelt… Az „ámbár” ígért valamit, jót vagy rosszat az ígéretes méhéből, de az „ámbátorral” való megismétlés mögött valami nemszeretem dolog rejtőzött. A kínok kínja feszítette a mellét, kérdezni nem mert, hiszen a jegyző mégis csak a falu ura, meg azután ha megharagítja, oda lehet a kereset is.
– Te, Dani, kaptál-e a konyhán vagy egy pohár pálinkát?
– Nem jártam a konyhán, jegyző úr kérem, megkövetem… Egyenest a kertbe jöttem…
– Ettél-e már valamit?
– Tegnap reggel óta nem ettem, nem ittam… azaz hogy Szabó Illés bátyám adott estefelé egy harapás sült halat meg egy kis maradék savót…
– Hát most idehallgass… de nem, inkább majd máskor, mert amilyen bolond vagy, amilyen bolond lettél, nekiszaladsz avval az ásóval a világnak…
– Nem szaladok én tekintetes uram semerre, mondhatja bátran… Elment nekem már a szaladós kedvem…
– Hát a pénzre neked van jussod, majd a törvény mondaná meg, mennyi dukál belőle Veronnak, ha ugyan dukál a balfelé járó asszonynak…
– Hogy tetszett…? Balfelé…?
– Hát nézd, én csak azt mondom, eredj ügyvédhez, ahogy itt végeztél…
– Addig várjak? Beletelik két hét vagy három…
– Ráérsz. Nem azért mondtam én ezt, mintha félnék, ha itthagyod a munkát, nem lesz, aki fölássa a kertemet, a te jóvoltodra mondom… Az ilyen pörösködésben nem számít két-három hét, akár ennyi hónap se, csak éppen mikor már közel jár az elévülés… Ezt te nem érted, de a te dolgodban olyan messze van még az, hogy addigra talán egyikünk se él. Szaglássz egy kicsit, mert bizony jó lesz tanúbizonyságokat szerezni, hogy nem te tetted csúffá lánykorába Veront, az ejtett meg téged, mikor Takács Jóskától már… hiszen értesz te engem… Csakhogy Takácsnak felesége, családjai voltak, hát keresni köllött valakit, aki majd a matrikulában helytálljon… Azóta is tart a barátság, a Takács göthös feleségét az tartja vissza a sírtól, hogy az ura özvegy ne maradjon, Veronnal össze ne állhasson… Megkapod nemsokára a válási keresetet, de ne állj kőtélnek, pedig azt is tudom, hogy pénzt kínálnak majd, egy ezrest vagy akár kettőt, hármat is…
Nem kellett már félteni Danit, hogy nekimegy a világnak az ásóval. Kiejtette azt magától a hirtelen remegésbe esett kezéből. Azt mondják, ámbár senki se bírta még megerősíteni ezt a hiedelmet, hogy a vízbefúló egy perc alatt újra végigéli az egész elmúlt életét, hát Dani most tanúságtétel lehetett volna emellett a beszéd mellett, mert sok mindenre fölnyílt a szeme: hogy mutogatta Veron a fehér lábszárát, mikor hozzájuk állt, és együtt kapálták a paprikát, déli raszton hogy feküdt az árokpart meredekére, hogy tettetett álmában egyre följebb csússzék a ruhája, hogy osont be éjszaka a kis kamrába, persze most már világos volt, hogy az anyja tudtával… Azután is, hányszor jött arra haza a mezőről, hogy a gyerekek árpacukrot szopogattak, fütyülős cukorral játszottak, és dicsekedtek: Jóska bácsitól kaptuk… meg az a váratlan találkozás Berkenyén, amikor Takács Jóskát szalonnáztatták, tőle meg se kérdezték, harapott-e már valamit aznap…? Meg hogy Takács volt az ügyvédnél is a tanú…
Csak állt, állt, szinte nem is értette a jegyző szavát:
– Aztán még valami… A házad után akármilyen rongyos, akárhogy összedűléssel fenyeget, az adót meg köll fizetni… meg a telek után…
13.
Őszre dobraverték Dani örökölt kis házát, telkét, olyan olcsón vette meg az özvegy Nagy Panna Berkenyéről, hogy az adóra se futotta. Dani ott leselkedett az élősövény mögött, husángot szorongatott a kezében, de ernyedten engedte ki a markából, mikor hallotta, ahogy a napa, a volt nincs, nem is lesz napa bemondta a jegyzőnek:
– Írják be, hogy Mezei Gazsi a vevő…
Hát mégis, hát a nagyanyja szíve mégis csak arra az unokájára dobbant, aki hite, meggyőződése szerint jogos reá. Hm, hite? Meggyőződése? Aki kakukknak született, az soha rá nem szokik, hogy a fiókáját maga nevelje a maga fészkében, de mégis ez a gyerek nőtt a legjobban neki is a szívéhez, hát legalább a nevét őrzi, meg Murka bácsiét, Isten nyugtassa…
Az új gazda vagy gazdáné, ahogy akarjuk, embereket állított munkába, verték az omladozó falakat újra, rakták a gerendákat, ablakokat, ajtókat újra, Dani a szomszédból lesekedett csak, mert munkát nem vállalt, a juhászok vetettek neki néha egy falat túrót, a halászok egy lének főzött, úgyis kidobni való keszeget, nem vállalt más dolgot, csak kocsmaudvart söprögetni, kocsmárosnak hordani ezt-amazt, cigarettát meg pálinkát kapott ezért.
Egyszer, ahogy a folyó partján őgyeleg, szembejönnek a saját tulajdon gyerekei, négyen. Márika már belefordul a serdülésbe, Gazsi erősen kamaszodik, Ancsa olyan kisiskolás lehet, a csöpp Juliska meg még talán óvodába se érett föl. Ahogy a gyerekek meglátják az apjukat, uccu ne! Szaladásba fognak, de a csöppség nem bír velük, letottyan a fűbe, őszi harmattól nedves rétre.
– Kicsi jószágom, megismersz-e még? Megösmered-e édesapádat?
– Lesz ám nekünk kisbabánk… bizony… azt mondta nyanya, Jóska bácsi hozatja a gólyával, ha megint eljön húsvétra a nyuszival… úgy ám… magának nincs, nekünk lesz!…
*
Irdatlan nádasokon, elhagyott homokokon szaladt Dani fél napon keresztül.
– Megkövetem a tekintetes bíró urat, tessék engem lecsukatni, ehol a kés… leszúrtam a Tisza töltésén a feleségemet meg a gyerekeim apját…
(Forrás: Kalangya, IV. évfolyam 1935. 5. szám)
