Minden népnek meg van a maga művészete, a szép és a harmonikus iránti érzéke. Örök emberi tulajdonság a tökéletesebb, a szebb, az új, a más keresése, és az ezek utáni vágyakozás. Mélyen benn gyökerezik ez szellemünk organizációjában, és lényege annak, amit fejlődésnek nevezünk.
Barlangokban, sziklafalakon, sírokban fellelték az idők elején, messze a történelmi népek megjelenése előtt élő őseinknek stilizált, harmonikus vonalakban, majd képekben embert, állatot, eseményeket realisztikus élénkséggel kifejező rajzait, szoborszerű fafaragványait, a test díszítésére szolgáló cicomákat. A sírokban a holtak elhelyezéséből és a velük együtt eltemetett tárgyakból mítoszok kialakult rendszerére lehet következtetni. A képzelet s az ész mindeme megnyilatkozása annak bizonyítéka, hogy az érzékek és a szellem ugyanúgy funkcionáltak, az ész ugyanúgy következtetett őseinknél, mint nálunk. Ugyanazon szellemi erők hatották át a primitív embert, mint a kultúrembert, de mások a következtetései, mert kevesebbek a tapasztalatai. Az élő és élettelen, a maga és a külvilág közötti valóságos különbségeket még nem fedezte fel, és mert csak magát, a maga lelkét és a maga testét ismerte, mindenben emberhez hasonló lényt látott. Még nem voltak hagyományai, még nem terhelték a Goethe-féle „Unnützes Erinnern”-ek, és ezért szabadabban következtetett.
Semmi okunk sincs magunkat többre értékelni, mert többet tudunk, mert jobban megértjük a természetet, mert biztosabbnak érezzük magunkat a félelmetes mindenségben, mert érzéseink sokrétűbbek. Mi azért járunk elöl, mert az ősök megszámlálhatatlan generációja van mögöttünk. A menet élén haladó katona nem több értékű, mint a hátvéd utolsó sorában haladó utolsó katona, az aggastyán öregebb a gyermeknél, de csak kifejlődése a gyermekben rejlő értéknek, nem nagyobb érték, nem más. Az emberiség is öregebb lett, de tulajdonságai nem értékesebbek a primitív ember tulajdonságainál. Nem a mi érdemünk a megtett út. Őseink munkái és eredményei révén vagyunk gazdagok, reánk maradtak az út során emelt épületek és a szerzett zsákmány. A primitív ősök, a gyermeki szellem elhasználatlan frissességével indultak útnak, és minden tapasztalat híján csak énjéből merítve alkottak, a szabályokat. Ezért oly csapongó, szertelen és rendszertelen a mítoszuk. Az objektív időszak kora ez, mindent a maga szubjektív érzéseinek megfelelően tart valónak, egybeesik az objektív a szubjektívvel. Emberinek látja a külvilág tárgyait, a Próteusz- és Ozirisz-mondák képtelenségeit gyermeki lelke magyarázza, mely tényeket lát az elképzelésekben, és nem tud különböztetni mese és valóság között. Született romantikus. A képzőművészete ilyen érzékelésnek a visszhangja, realisztikus és fantasztikus költészete félelmetes, tele csodás víziókkal és szélsőségekkel. Az ősidők mélyéből csak a hindu Védák és hősköltemények maradtak reánk, ijesztő és kábító szépségükben, töredékek Egyiptom és Bábel művészetéből, de az ősiművészet e hagyományai is feljogosítanak arra a következtetésre, hogy az ősidők emberének szelleme csak olyan volt, mint a maié, fenségben és erőben, kicsinyességében és gyengeségében egyaránt.
A művészet az élmények gyermeke, az ismert és ismeretlen, a régi és új összehatásából keletkezik. Új emberek, új környezet, új természeti jelenségek új gondolatokat, cselekvéseket és célokat ébresztenek. A sűrűbb vándorlások, az emberek elszaporodása gyakoribbá és intenzívebbé tették az érintkezést, az ismeretlennel való találkozást. Új élmények örök forrása volt ez, átalakulások, változások oka. Minden változás után elérhetőbbnek tűnt fel az újabb változás, s folyton átalakultak a régi elképzelések.
Sehol a művészet kivirágzásának okait áttetszőbben nem láthatjuk, mint Görögországban. Az élet primitívebb formája, egyszerűbb felfogása, áttekinthetőbb történések könnyítik a magyarázatot. Görögország népvándorlások útján vitte messze földre primitív kultúráját, hogy cserébe más kultúra benyomásait nyerje. Új ismeretekre, új elképzelésekre tettek szert a vándorlók, és gyökereztették meg azokat a görög hazában. Így szivárgott át a jón vándorlások révén az egyiptomi, babilóniai és föníciai mítosz, szépség és kézügyesség, a dór vándorlások és hódítások útján a krétai. Különböző kultúrák színezték és befolyásolták ezek szerint a görög társadalom és egyén életét. Örök körforgás elevenítette a törzsek és osztályok elképzeléseit, alakította mítoszait. Örök volt a mozgás, soha nyugalom, örök a változás, és soha állandóság.
A szellem hihetetlen élénkségét jelentette mindez, éles, sokat, mindent meglátó szemet, harmóniákra váró hallást, az érzelme örök lendületét, és mindamellett primitív egyszerűséget és tisztaságot. Primitív volt még a görög lélek, közel állott a kezdeteihez, értelmetlenül állott szemben minden komplikálttal, elvonttal. Rútnak, veszélyesnek találta mindazt, ami nem konkrét, ami nem világos.
Ez az örök nyugtalanság, örök befogadása az újnak és örök alkalmazkodása magyarázza a görög művészet nagyságát és ragyogását, a primitívség, a törzs kicsisége, annak átfogó erejét, mesterkéletlen méltóságát és határozottságát. A gondolat és érzés ilyen tulajdonságai magyarázzák a nyelvi kifejezés teljességét, világosságát, és a forma báját.
A görög művészet olyan, mint a görög ember. Nem romantikus, nem lázong a sors ellen, nincs benne köd, Chamisso embere Görögországban sohasem veszítette volna el árnyékát.
Nyomon követhetjük a görög művészet fejlődését. Abban az időben, mely a trójai háborúnak nevezett eseménnyel esik egybe, súlyos társadalmi krízist élt át a görögség. A vándorlások hősi kora kezdett lezárulni. Friss szellők szellőztették az ősi törzsi kötöttség egyéni megmozdulásokat tiltó zárt levegőjét, a törzsi parancs és szokás uralmába merevedett társasélet helyet enged az eupatridák és alsóbb osztályokba tagozódott, szabadabb társadalmi rendnek. Egyénibbé válik az élet, és két világnézet összeütközéséből, a törzsi rend lehanyatlásából és az arisztokratikus forma hajnalából ragyognak ki Homér és társai örök dalai. Amidőn a kultúra mind intenzívebben öleli át a görög egyént, és a különböző törzsek fellelik egymásban a közös görögséget, amidőn mindegyik törzs magáénak fogadja a többi törzs nagy egyéneit, amidőn háttérbe kezd szorulni az osztályok jelentősége, és mind szabadabbá válik az élet formája, mindinkább előtérbe nyomul az egyén, akkor jelennek meg a nagy lírikusok.
A szellemi testvériség megbecsülése teremtette meg a közös nemzeti ünnepeket, az agonális mérkőzéseket, ahol szellemi versenyzésre vonulnak fel minden törzsnek szellemi kiválóságai, és testi versenyre a testileg szép és egészséges egyének. Ezen ünnepek jegyében él egész Görögország. A gimnázium aktjai, az olimpiászok mindkét nembeli bajnokai feltárják a test szépségének és harmóniájának titkait, és a szépség kiapadhatatlan forrása áll rendelkezésére szobrászatnak és festészetnek. A költők legkiválóbbjai mutatják be gondolataikat, a művészek festményeiket és szobraikat, a szónokok elgondolásaikat. Ebben a keretben összesűrűsödött minden szépség. Ennek hullámai borítják el a görög életet, a szépségnek áldoz minden görög, a költészet szárnyalása, a festészet színpompája, a szobrászat csendes és áhítatot keltő fensége, a bölcsészek szellemessége, a szónoklat megrázó ereje, mind a piac, az utca, a nép rendelkezésére áll, és annak bírálatát kéri. Amidőn beáll a kiművelt egyén teljes győzelme (Szolón körül), és megszűnik minden osztálykülönbség, bekövetkezik a teljes virágzás, megterem a legreálisabb, a legegyénibb, az egész embert felölelő költői műfaj, a dráma, s minden művészet addig és azóta sem észlelt kulminációja.
A görög példából vonható le az a szabály, hogy mindenütt, ahol bizonyos népeknek belső fejlődésük során intézményekben és felfogásokban megtestesült társadalmi rendje feloszlóban, eltérő felfogásokat valló és eltérő célokra törő társadalmi erők erősödőben vannak, hol a mai rend bizonytalanná válik, és a láthatáron a holnap körvonalai mutatkoznak, a társadalomnak ezen belső szellemi harcából új művészet keletkezik. A korok elvénülésének és megújhodásának küszöbén, szellemi harcok befejezésének mezsgyéjén bontakozik virágzásba a művészet.
Róma művészetére ugyan ez a történeti szabály áll. Primitív művészet jellemzi az etruszk és itáliai népeket, mely változatlan mindaddig, míg gensz áll gensszel szemben, és az egyén minden dicsősége és minden kudarca a genszé mindaddig, míg az egyéninek nincs külön jelentősége. Csak midőn Róma fellépése után békés és háborús befolyásolások, majd egy államba olvadás során mind nagyobb jelentőségre tett szert az egyén, és ezen jelentőség aláásta a genszi tekintélyt, és az abban megtestesült közösségi elvet, ezen két világnézet egymásra hatásának tüzében jelentkezett a római irodalom kezdő fénye Enniusz és társai személyében. Midőn pedig a patríciusok és plebejusok harcában felőrlődött a genszi szervezet és az osztályegyenlőség győzedelmes elve, szabaddá tette az egyén útját, Caesar és utódai korában állott be a római irodalom fénykora, és a kései görög szobrászat utóvirágzása (Laokon-csoport, Medici Vénusz, borgezi vivő). A késői római kor az egyéniség kora, a mindenkinek egyenlővé válásáé, a sztoicizmusé, a mindenkire kiterjesztett állampolgárságé, a rabszolgaság eltűnéséé, a monoteizmusé.
A római kultúra önmagára támaszkodó autonóm továbbfejlődése lehetetlenné vált, mert germán törzsek állandó, erőszakos beavatkozása, római társadalmi és állami összefüggéseket metszett ketté, intézmények működését bénított meg, részekre szakított egységeket, egyéni szervezkedéseket, meggátolta a központból való irányítást. A magára hagyatott, tájékozatlanná vált egyén levált a római kötelékről, másfelé tájékozódott, más eleven szervezetekben kereste boldogulását. Ilyenek voltak a keresztény egyház és barbár népek.
A kifosztott, elemeire bomlott római kultúrtársadalom fejlődése lezárult. A továbbfejlődés csak a barbár társadalmakból indulhatott ki.
A szabad egyéniség helyébe a parancsnak alávetett, az annak kötelezően alárendelt egyén lépett. A kereszténységre a pogánysággal vívott súlyos harcában életkérdés volt a pogány életjelenségek elnyomása. Ilyen volt a szabad egyéniség és a művészet. A barbár törzsek Görögország és Róma kezdeteinél tartottak. Egyéni, szabad megnyilvánulást nem tűrő törzsi szokások és parancsok uralma alatt élt, primitív volt művészete. A keresztény egyház és a barbár törzsek alapeszméje találkozott az egység, a központi irányítás mindenek felett állásában, a közöstől eltérő egyéni elítélésében.
Az ókor által produkált kultúrát félretolták, más vezéreszméket és más célokat vallottak, de hagyományokban, intézményekben, képzőművészetben, épületekben és irodalomban érzékelhető valóságokat eltüntetni, és a régi lakosság lelkében élő emlékeket kiirtani nem lehetett.
A kereszténység és az antik kultúra, a barbár törzsek és a régi római lakosság együttélését, kölcsönhatásukat az erőszak sem tudta megakadályozni. Mint minden ténynek, ezeknek sem maradhattak el folyományai, mint működő erőknek, mint okoknak, ezeknek is mutatkoztak okozatai.
A Konstantintól Assziszi Szent Ferencig terjedő középkort Chesterton a bűnhődés, a vezeklés, a megtisztulás korának nevezi. Valóban a pogányság eltűnt, tömeghit s tömegakarás lépett az egyéni- és belső szépség keresése tiltott világi szépségek helyébe, de a pogányság tiltott kultúrája, ha tudat alatt is, előmozdította a barbár kötöttség leépítését, a belső tisztaság mellett a külső szépség jogosultságának az elismerését. Itália, mely legelevenebben őrizte meg a múlt emlékeit, területileg darabokra tört, önálló, apró államokra, melyekben erőteljes egyének teremtettek rendet. Az egy államba tömörült barbár törzsek belső harcai ugyanazon eredménnyel jártak, mint a görög és római kezdeti kor harcai. Töredeztek az egyéniséget kizáró béklyók. Itt is Nagy Károlyon és a normannokon át rend lépett a zűrzavar és békés polgárság, a katona helyébe, s azzal enyhült a kor felfogásának zordsága. A közelség és távolság pátosza egyaránt kijátszotta a parancsuralomnak az egyénit kizáró kérlelhetetlenségét. Távolban csak hézagosan érvényesült, s a hézagoknál szabad megmozdulások mutatkoztak a közelben, a központban pedig a hazajáró antik szellem, a szobrok, a festmények, az írások, az épületek szépsége, a természet színpompája minden nap visszavarázsolta a múlt szépségben élt szellemét. A kolostori műveltség, a remeteélet extázisai, a vallási elmélyülés reakciói, az egyéniséget, annak öncélúságát valló miszticizmus folyama oly jelenségek, mint Skotus Erigena, Bresciai Arnold, Lullus Raymondus, az albigensek, a Roland-monda és a provanszál költészet már előjelei a bekövetkezendő változásnak, Assziszi Szent Ferenc már az egyéniség szent hirdetője, a reneszánsz előfutára, Dante előde. Ezzel betelt a Chesterton-féle vezeklés és megtisztulás kora, és szabaddá vált az út a teljes ember, a szabad egyéniség megnyilatkozására.
Dante és társai, Giotto, a Pisanók, majd a későbbi nagyok kora ez, a reneszánszé, mely nem az ókor új életrekelését, hanem egy újabb kor természetszerű kivirágzását, és az előző kor elhalását jelentette. Ez a kor Abelard kora, mely kételyekkel ásta alá a letűnt parancskor megmozdulásait, ebben a korban zajlott le a skolasztika, mely végeredményben az emberi szellem, az érzékek felszabadulását jelentette, és mindazt, ami azzal együtt jár.
A fejlődés iránya egyetemes volt, s azonos eredményeket szült Németországban is. A törzsi elkülönültség feloldódott, közös társadalomba olvadt minden törzs, és a különböző törzsbeli egyének érintkezése szabaddá vált. Rendszeresebbé vált az állami élet, biztosabbá a gazdasági tevékenység. A polgárság és a parasztság kialakult, és az addig, a puszta erőre támaszkodó társas élet helyt engedett békésebb kulturális és gazdasági benyomásoknak. A frank és a staufeni császárok nagy harcai a német tömegeket állandó érintkezésben tartotta az olasz városokkal, hol háború, hol kereskedelem, hol hivataloskodás formájában. Az olasz társas alakulások, városi önállóság, szellemi harcok és finomult életmód átszivárgott Németországba is, az Olaszországot járt katonák, kereskedők, hivatalnokok szétszéledtek egész Németországban. A német parasztságnak már amúgy is mutatkozó, ezidő szerinti előretörése, a városok fejlődése, szabadságra törő, öncélú, erős polgárság keletkezése önmagában is az érintkezésnek intenzívebbé válását, öntudatosságot, és újabb szükségleteket ébresztett, és fogékonnyá tette a német társadalmat, az olasz kezdődő reneszánsz hallatlanul újnak tetsző szellemi, politikai és gazdasági igazságainak befogadására. A feudális kötöttség veszített merevségéből, lazultak a gúzsbakötött szabadmozgás kötelékei, és ennek folyományaképp itt is új művészet rügyezett. A Wolfram von Eschenbach és társai, a Minne és Meistersangerek, a német festők és szobrászok ezidőbeli alkotásait ugyanolyan szempontból kell felfognunk, mint az olaszt, mint művészeti virágzást két világnézet harcának befejezésénél.
Más képet nyújt az angol társadalom fejlődése, mely társadalom ma is oly sokszerű eltérést mutat Európa többi társadalmával szemben.
A korai római hódítás teljesen átalakította a brit őslakók primitív és kötött törzsiségén alapuló életrendjét, szétszórta az ősi lakosságot, megnehezítette a törzsenkénti együttlakást, és azzal az ősi szokások és parancsok betartását. Még teljesebbé tette ezt az utána következő szász és a későbbi dán hódítás. Elhalt az ősi parancsok kötelező ereje és helyébe a helyzet adottságánál fogva változó és szabad egyéni csoportosulás, egyéni cselekvés lépett. Ezt a szellemet találták az utolsó hódítók a normannok, és ebbe illeszkedtek bele ők maguk is. A nemesség, a polgárság és a parasztság egyenlő jogon intézték a maguk és az állam ügyeit. A Magna Charta kivívásában része volt az összlakosságnak, és London város tanácsának pecsétje hitelesítette a mai angol alkotmánynak alapját képező okiratot.
A normann hódítás tehát nem tudott változtatni a társadalom egyéni szellemén, de változtatott gazdasági struktúráján, magával hozta a hűbériséget és a maga főbb nemeseinek nagy birtokokat osztott ki. A parasztságot és polgárságot hűbéri függésbe kényszeríttette, és a társadalom szervezetét, egész életét hűbéri mintába akarta önteni. Ez ellen indult meg a harc a polgárság és a parasztság részéről belevonásával az újonnan alakuló kis polgárság és kis parasztságnak. A százéves háború mind nagyobb jelentőségre emelte ezen rétegek szabadabb érvényesülését, és gyengítette a hűbériség megvalósításának lehetőségeit. Az egyéniség szabadságáért harcoló osztályok öntudata és győzelmes előtörése nyilvánult meg Wat Tyler és Wicklif mozgalmaiban, Chaucer költészetében. A fehér és piros rózsa harcai a hűbériséget képviselő főnemesség pusztulásával járt, és VII. Henrik után nem volt föltartóztatható a hűbériség bukása, minden ember egyenlőségének és az egyéniség szabadságának a győzelme. Bármennyire hasonlított is az akkori királyság az önkényuralomhoz, valósággal az mégis a népre a demokrácia uralmát jelentette. A kötöttség szellemének lehanyatlása idejében és az egyéniségi szellem győzelmének hajnalán ragyogott ki az az irodalom, amelynek Shakespeare neve adja meg soha el nem múló jelentőségét. Macaulay büszke és finom lelke magasabbra értékeli az ezen korbeli angol irodalmat a klasszikus görög irodalomnál, mert minden irodalom királya ezen korban élt. Még két évtized, és kitör az angol forradalom.
Franciaországban élt és működött Abelard. Az ő kora összeesik Franciaország társadalmi rendjének kezdődő átalakulásával, a feudalizmus a kötöttség elhanyatlásával, a parasztság és polgári rendnek kezdődő megerősödésével. Jacques Coeur és Marcel István ezen idők polgárai. A nemesség gazdasági elsüllyedésének, polgárrá alakulásának a főnemesség letörésének kezdődő korszaka ez, mely Richelieu alatt nyert befejezést. Erős harc folyt az egyén felszabadulásáért, mely az azt gátló korlátok leépítéséhez vezetett. XIV. Lajos udvarának minden fénye sem homályosíthatja el ezen történelmi folyamat igazi jelentőségét. Alatta írta híres könyvét La Bruyere, a parasztság meleg szószólója és a nemesség keserű vádlója. Ez az út vezetett a francia forradalomhoz és a két korszaknak ezen egymásba torkolása, és az azzal kapcsolatos szellemi harc virágoztatta ki itt is a művészetet, az irodalmat, a festészetet és zenét, Rabelais-tól Rousseau-ig, Puggettől Houdonig, Lorraine-től Fragonardig, Lulli és társaiig.
A szabad egyéniség elvének győzelme jelentette a művészet virágzásának idejét mindazon népeknél, amelyekről eddig megemlékeztünk. Spanyolországban találkozunk az ellenkezőnek első példájára. A XVII. századbeli nagy spanyol művészet minden szellemi szétágazás és egyéni megnyilatkozások kizárásával egy világnézetbe, egy életfelfogásba, egy célba forrott egységnek gyümölcse.
A spanyol történelem a VIII. század elejétől a XV. század végéig csupa harcból állott a keresztény Spanyolországért. A chestertoni értelemben vett középkor, a vezeklés és bűnhődés korában élt még Spanyolország győzelme napján is. Politika, vallás és harc összeolvadtak. Minden hivatás katonai és vallási jelleget öltött. Ezen azonosságban egyesült minden, és kizárt minden egyéni eltérést. Egy eszme, egy cél hatott át bámulatos határozottságban és átérzésben minden egyént. Győzelem után maradék nélkül egyesültek tökéletesen, egységes közszellemben. Nem volt különbség a don, a hidalgó és a polgár életfelfogása között, nem volt közöttük szellemi eltérés, nem választotta el őket osztályérzés, még kevésbé harc. Az akkori spanyol társadalom szellemi tekintetben viharmentes, nyugodt beltengerhez hasonlított. A külső előkelőség és munkakerülés formáiban folyt le életük. Megélhetésük módja századokon át a harc és annak gyümölcse, a zsákmány volt. A zsákmányt felhalmozták, majorátusok alakítása, vagy életjáradék biztosítása volt az ideálja gazdagnak és szegénynek egyaránt, mindenkinek a maga vagyoni módja szerint. Nem becsülték a békés, a rendszeres polgári foglalkozást. A közmondásos spanyol grandezzanak és büszkeségnek itt van a történeti bázisa. Győzelem után a távoli harc helyébe a közelharc lépett, harc a mórok és zsidók, a moriszkók és marannok ellen, a nyugat szelleme ellen. Épségben maradt a régi rajongásban és gyűlöletben összegeződő népszellem. Ezt úgy érezte, mint parancsot, mint kötelességet, és kíméletlenül, rajongó türelmetlenséggel szállt szembe minden eltérő meggyőződéssel. Ezért volt Spanyolországnak Loyolai Szent Ignáca, a régi szellem folytatásának a hirdetője, és nem volt Assziszi Szent Ference, aki egy új világ bevezetője. Ezért párolgott el kezeikben az inkák kincsének gazdag folyama, a gazdasági élet megtermékenyítése nélkül, nyomtalanul.
Ezen egységesség túlizzása sugároztatta lángba és fénybe a spanyol képzelőtehetséget, termelte ki a XVII. század fényes spanyol művészetét.
Egészen különleges, spanyolos volt annak jellege, melynek alig volt hatása más népekre. A reneszánszból csak a forma csiszoltságát vette át, annak lényege, az érzelmek és felfogások szabadsága, a szabad egyéniség idegen, érthetetlen maradt előtte.
Németországot a német művészet első virágzása korszakában hagytuk el. A XIV. században megszűnt a birodalom egysége, a nagy hűbérek önálló államokká váltak, és minden szabad megmozdulást alákötött a főnemesség. Megakadt az egyéniségi elv győzedelmesnek induló harca. Csak a Hansa–városok szövetsége tartotta életben annak energiáit. A reformációban és a parasztlázadásokban nyílt kifejezést nyert, de a reformáció elleni örökös harcok és a harmincéves háború újból megakasztották és késleltették annak megerősödését, és csak egyes nagy írók, mint Hutten és Erasmus vándorkövekként jelezték annak még élő erejét.
A harmincéves háború felére apasztotta a lakosságot, gazdaságilag letörte, és 36 államra osztotta Németországot. A főnemesség azonban legyengült, a nemesség jelentékeny részben elpusztult. A darabokra tépett Németország kis államaiban egyénibb volt az élet, eltérések váltak lehetővé, az elpusztult nemességet, a polgárság és parasztság helyettesítette, melyeknek megmozdulását nem akadályozta egy mindenütt található birtokos nemesség. Többszázezer hugenotta és a salzburgi protestánsok bevándorlásában új szövetségesekre talált. A megmaradt nemesség jelentékeny része meghátrált a szellemi harcnak tisztán társadalmi mérkőzés formájában leendő megvívása elől, állami hivatalokban helyezkedett el és hivatalnoki tekintélye által próbálta elérni azt, mit pusztán társadalmi befolyás, szellemi erő útján nem érhetett el. Megváltozott eszerint a társadalom összetétele, az egyes rétegek kölcsönhatásának ereje módosult, azon energiák, melyek a társadalom életét a szabad egyéniség szabad versenye formájába kívánták önteni, elevenségben, súlyban meghaladták a régi szellemért küzdő energiákat. A Simpleissmus, a Till Eulenspiegel, a Leibnitz polgári bölcsészete, a társadalom ezen új összetételének és energiáinak első megnyilvánulásai. Az egyéniségi elv győzelme előre vetette árnyékát, és itt is úgy, mint más nemzeteknél a régi és az új szellem harcai lezárásánál az új szellem győzelmének mezsgyéjénél, az átmenet idejében virágzott ki a művészet. A holnap nagyjai Lessing és eljövendő társai a szabad egyéniség kifejezői, hiszen köztudott dolog, hogy a haza és a hazafiság, mint egy nagyobb közösség eszméiért sem tudtak felmelegedni.
A művészet fénye a hatalmas egyéniség sugárzása, de minden nagy ember gyökere az ő mindenkori társadalma. Minden művészet a nemzet életéből fakad, és ezért mindenkor nemzeti.
Nem tudok egyetérteni Babitscsal, aki a világirodalmat mintegy kiszakítja az irodalmakat kitermelő nemzet életéből, a nagy művészt kielemzi a maga környezetéből, megtagadja tőle nemzeti gyökerét, világpolgárnak teszi meg. Ma még nincs világpolgár, a legnagyobb ember sem tudja magát kivonni környezetének hatása alól. Ilyen értelemben tehát még nem lehetne világirodalom, mert még nincs világnemzet. Azonban az általános emberi, az emberi lényegazonosság benne van a nemzeti irodalmakban. Az, ami elválasztja őket, az, mindegyikük történelmének esetlegességei. De ezen felül áll az, ami összeköti őket, az ami hasonlóságokat teremt, az emberi gondolkodás és az emberi érzelmek hasonlósága. Ezért befolyásolhatja az ezen szellemi és érzelmi hasonlóságoknak erőteljes kifejezést adó nagy író más nemzet irodalmát is, ezért látunk hasonlóságokat minden irodalomban, tárgyban és formában egyaránt. Ám legyen, alkossák csupán ezen közös megnyilvánulások a világirodalmat, a közös emberinek visszhangját, de ez nem változtat azon, hogy azért mégis az irodalom, mint társadalmi jelenség a maga egészében azon nép összetételének megnyilvánulása, melyben napvilágot látott.
Babits, a kiművelt esztéta finom ízlésének szemszögéből nézi a történelmet, de nem tudja meglátni összes jelenségeinek elválaszthatatlan összefüggését. A véletlen által adott szubjektív esztétikai mérlegelések alapján választja el egymástól a társadalomnak egy forrásból fakadó lényegben azonos szükségszerű jelenségeit.
Bizonyos eltérést észlelek az általam elfoglalt álláspont és Taine miliő-elmélete között is. Taine túl nagy súlyt helyez a fizikai tényezők, az éghajlat és talaj befolyására. Az én álláspontom szerint minden művészeti jelenség tisztán emberi lélek, érzelemben és vágyban gyökerezik. A természet siettetheti, vagy hátráltathatja a fejlődést, de annak lényegét és mikéntjét meg nem szabhatja. A művészet, mint minden, ami emberi, tisztán az ember lényegéből fakad, múltja eredményeit, jövő reményeit, nyugalmát és lázongását adja vissza. Az emberi problémáknál van teljesen helyén az antropomorfizmus, ne akarjuk éppen az embernél idegen erőket felhívni a jelenségek magyarázatául, ne akarjuk a természettel magyarázni a tisztán emberit. Ezért minden művészeti jelenséget, átlagost, vagy rendkívülit magának, a mindenkori embernek és társaságának lelkiéletéből kell magyaráznunk, annak komplikáltabb, viharosabb, intenzívebb vagy egyszerűbb alkatából.
Amerika és Európa fizikailag eltérők, de művészetük tárgya és formája azonos. Az irodalomba szökellő kérdések eltéréseit és megoldásuk közti különbségeket a társadalmak összetételében, rétegeződéseikben és életmódjukban lévő különbségek magyarázzák. Az angol és jugoszláv klíma és talaj lényeges eltérései nem észlelhetők a művészet eltéréseiben. A tenger mint az irodalom tárgya nagyobb szerepet játszik az angol irodalomban, de ugyanazon szépségek meglátását és ugyanazon érzelmeket kelti a jugoszláv írókban és minden irodalomban, mint az angolban. Heine örökbecsű dalai a tengerről egyértékűek Byron rajongó imádásával és Wordsworth szépséges leírásaival. Ha a francia nemzet múltja és társadalmi életének jelene nem térne el az angoltól, irodalmuk is azonos lenne. A különbségek megértéséhez semmi szükségünk sincs a klíma és talajra.
A XIX. század a nagy eredmények és a nagy kiábrándulások százada. Megkezdte a társadalom új formákba szervezését. Amíg az egyéniségi elv diadala a régi kötelékek feloldásában látta az új boldogulást, addig a XIX. század vége új kötelékek teremtéséből várta az üdvöt. Túl nagy mértéket öltött a lét minden problémája, az állam, a gazdaság, a közlekedés, a katonai szervezet. Nagyon elszaporodtak az emberek, nagyon kíméletlenné vált a verseny, egyénenként, foglalkozási áganként és osztályonként. Túl erőssé váltak az ellentétes erők, szám, szabadság és energiában. Amint a korábbi idők az egyéniség és az embereket elválasztó különbségek elfojtásával a tömegszerűségben látták a társas együttélés igazi feladatát, az új idő az egyformaság kizárásában, a különbségek istápolásában, a minél több és szabadabb egyéni megnyilatkozásban találták azt. A korábbi idők megfeledkeztek az egyénről, az újabb idők az összetartó kapocsról. Az egyéniségek túl erőssé váltak egymással szemben, és az erősebb éppen azt iparkodott elfojtani másokban, ami az ő lényegét képezte: a szabad egyéniséget. Önmagukkal jutottak ellentétbe mintegy igazolva a Hegel által hirdetett dialektikai fejlődést; az egyéniségi elv fejlődése bizonyos fokán saját ellentétévé alakult át.
Mindez megkövetelte a szervezkedést, az ellentétes érdekek összeegyeztetését szolgáló hatalmi szervek felállítását az összeütközés végzetes következményének elhárítása végett. Az államhatalom a szükség erejénél fogva gyámkodóvá vált; ami azelőtt jog volt, kötelességgé vált, katonai, iskolai látogatási, szövetkezeti kényszerré, munkások és munkaadók szervezeteivé. Az egyén szabadságát számtalan kötelező közösségi kapocs kezdi korlátozni. Századunk a nagy szervezkedés százada.
Nincs még lezárva a harc az egyéni szabadság és a kötöttség szelleme között. De a látható jelek és a múlt tanúságai előreláttatják az egyéniségi elv elhanyatlását, és a kényszert jelentő új felfogás új életrend győzelmét. Új művészet küzd kialakulásért, és várható annak erőben és fényben kiragyogása, a közösségben található szépérzések és érzelmek mélységeinek lesz az a megnyilvánulása, a szeretetnek és megértésnek, mind annak dicsőítése, ami az egyént közelebb hozza az egyénhez, és elkülönülés helyett az egységet szolgálja. Amíg az eddigi művészet racionalista és elemző volt, az egyéni élet mélységeit tárta fel, az új művészet szintetikusnak és misztikusnak ígérkezik, az emberi közösségek életének mélységeiben fog kutatni. Emberi motívumok és emberi energiák valóságait fogja keresni az emberi közösségek különböző formáiban.
Az egyéni szellem szabadságának ideáljaiban felnőtt nemzedékre az emberiség fejlődésének ezen etapja nagyon fájdalmas, de minden ilyen kényszerkorból tökéletesebb és érettebb szabadság kelt ki. Az lesz a befejezése ennek a jövendő kornak is. Új harcok horizontján élünk, de az új kényszerből ki fog alakulni az emberibb, az önzetlenebb, a közösséggel egybeforrottabb egyéniség és szabadságának teljessége.
(Forrás: Kalangya, IV. évfolyam 1935. 5. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése