Szabó Lőrinc: Németh László és szerepe

Mielőtt még olvasni kezdtem Németh László önéletrajzát, elgondolkoztam azon a furcsa tényen, hogy ennek a roppant munkásságú írónak csak most jelent meg az első igazi könyve. Annyi és oly sokféle cikk, tanulmány, felolvasás és füzet, oly erős és izgalmas hatás után itt van egy mű, egy könyv, és a nagy szerep árnyékában kicsinynek, jelentéktelennek látszik. A közönség felől nézve valószínűleg nem az: ez a munka rendkívül érdekes gondolatvilágot és irodalmi korszakot tár fel, megírása oly lendületes, mint egy roham, s a stílus az alakító-művészet magasiskoláját mutatja a beszélgető-tónusban is. A művet az írók, a kortársak várakozása fogadhatja csodálkozással.

A csodálkozás aztán tovább kísér, és egyre nő, amint olvassuk ezt a részleteiben kihívó önéletrajzot, és vele együtt nő a csalódásunk is. A logika talán igazat ad Németh Lászlónak, hogy Összes művei elé elsőnek a kalauzt adta könyvformában közkézre, a lelki útmutatót az ő labirintikus világához, hiszen utóvégre ez valóban csak Előszó, amely megmagyarázza a Tanú előtti, fiatalkori művek létrejöttét és természetrajzát. Az irodalom érdeke azonban jobb szerette volna, ha – egy másféle, szerényebb logikával – Németh Lászlónak folyóiratokba temetett művei közül kapta volna meg ezen a tíz éven a legfontosabbakat és legaktuálisabbakat. Azokat, amelyekkel érdemes és szükséges együtt dolgozni vagy legalább vitába szállni.

Ez a könyv Németh László szerepvállalásának, szépíróból kritikussá történt átalakulásának lírai rajza körülbelül 1932-ig nem volt aktuális. Németh kritikai művei eddig is helytálltak az írójukért, a tanulmányok voltak fontosak, nem a megszületésük rugói. Az efféle jelentéstételt az indokainkról, bár forr és éget benne a jelen és a közelmúlt, meg kell hagyni egy életmű utószavának. Olyan utószónak, amelyet esetleg már nem is maga a szerző ír meg vagy dolgoz fel. A becsvágy és dac titánizmusa kell hozzá, hogy író ilyen könyvvel, ilyen korán jelentkezzék.

Némethben meg van ez a titánizmus, és tehetségének különleges mérete, szerepének fontossága már nem vonható kétségbe. A záró Jegyzet szerint ő maga óriási felzúdulást vár erre a bemutatkozójára, és azt hiszi, hogy könyve hasznos könyv lesz. Utóbbi hitében, azt hiszem, csalódni fog. Ilyen könyv nem lehet hasznos, mert Németh a védekezésével jogosnak tünteti fel azokat a támadásokat, amelyek érték, polgárjogot ad, ha kényszerűségből is, az élet pletykahajhászásának az irodalomban. Amit írt, az igaz, mondja. Az ilyen igazság mellékes, mondják velem együtt bizonyára sokan azok közül is, akiknek egyáltalán nem szívügyük a polgári szempontok érvényesülése, a szalonhang, a langyosság, simaság és elszürkítés. Utóvégre, mint majdnem minden írótársam, én is éppen eleget mesélhetnék botrányos igazságtalanságot és igazságot az életemből, s nem a gyávaság, nem a titánizmus hiánya tartott vissza közlésüktől mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor nagyon rászorultam volna bizonyos magyarázatokra. Az írónak hazugság, azaz elhallgatás vagy átköltés árán is fölébe kell kerülnie az élet nyersanyagának.

Nem is érthető és vizsgálható másképp helyesen ez a könyv, csak mint leszámolás, visszatekintés. Minthogy építőerőt nem lehet kapni belőle, legfeljebb a szerző megkönnyebbülése szempontjából lehet mégis hasznos, éspedig akkor, ha – a másik hibáiról most már megfeledkezve – úgy nézi, mint egy önkéntes, nagy, nyilvános vezeklést a saját adottságaiért.

Alig valószínű, hogy a titánizmus elfogadja nézőpontomat. Ő vezekel? Miért? Mindig őt támadták, bántották, és ő még ezzel a teljes frontú ellentámadással is csak védekezik! Én mégis biztosnak érzem az igazamat. Németh éppúgy le akar itt számolni a saját gyöngeségeivel és szégyenkezéseivel, ahogy túl akar jutni az ellenfelein. Heves, lírikus lélek, van benne egy adag a Szabó Dezső természetéből. Látszik, nagyon szenvedett a fogyatékossági kísértetektől, gyötörten szomjazta 1920 és ’30 között a nemes és méltó siker megváltását, és saját gazdaságától türelmetlenül minduntalan előre le akarta szakítani a mában a holnapi aranyalmát. Ismerjük ezt a lelkiállapotot: a nyugtalan és bizonytalan fiatal lélek érzi a maga minden szunnyadó értékét, szükséges hite előlegezi a jövőt, jogaként követeli a nyár napsütését a didergő koratavaszban, látja az esetleg közönséges, de nyugodt tehetségek sikerét, a kor és a tapasztalat fölényét, és összeroppan, és kitör, és üldözöttségében támadásba lendül. S mert többnyire a megtámadott is ugyanígy vergődik, köröskörül egyszerre csakugyan teljessé válik a hadiállapot. Innen a folytonos táborkeresés, összeveszés és szakítás. Így válik magát és mást mazohista-szadista kegyetlenséggel tépő, aszociális hódító vággyá a finom és félénk idegélet és becsvágy. A gyöngeség és érzékenység tréningje ez az erőre és edződésre. Közben az intellektus szeme vészesen tágra nyílik, és látja, megveti magát, ami csak újabb lökés az újabb túlzásra: tessék csak elolvasni, hogyan írja le a naiv Németh például az érett Osváthoz való rajongó-gyűlölködő viszonya kórtörténetét. Ez a tragikomédia igen gyakori, de kevesen tárták még fel oly meztelenül, mint Németh. Az alakuló különleges ember minden természetes és beteges gyengeségét nagyító alatt látja a megfigyelő befelé néző szeme, és ez az álarccal együtt akárhányszor az arcbőrt is lerántó éleslátás a jó jel, ez különbözteti meg Németh egocentrizmusát és egész magatartását, fejlődőképességét a Szabó Dezsőétől. Az okosság, az igazságnak egy mélyebb vágya, amely exhibicionista izgalommal leplezi le magát, hogy jogot érezhessen mindazoknak a leleplezésére, akikét szükségesnek tartja. Akármit mond a hősi szavakat kedvelő Németh dacossága, ez a könyv öntudatlan vezeklés is.

Németh László hívek seregét szerezte az utolsó három-négy esztendőben, köztudomású, mennyire mellé állt a fiatal magyar értelmiség. A lelkesedést joggal váltotta ki: éleslátása, problémaérzéke, eredetisége, jellemző ereje, impozáns gondolatrendszere, félelmes erkölcsi bátorsága és óriási munkabírása rendkívüli érték mai irodalmunkban. Gazdag, gyors és fanatikus szellemében egy egész írói nemzedék hajtóereje dolgozik. Megérdemli, hogy elégedetlenkedjünk vele, mikor okot ad rá. Ilyen képességek még többre köteleznek, egy ilyen agyszerkezetnek nem szabad méltatlan anyagot őrölnie. Ha száz esetből kilencvenben igaza van is, ezért beszélek én most a másik tízről. Ezért kifogásoltam, hogy a bizonyos pletykaanyaggal veszedelmes útra lépett. A lelkét formáló és kritikusi működését befolyásolni akaró életeseményeket az irodalmi világ nagyrészt amúgy is tudta; közlésük a láthatatlan irodalompolitika drótjainak megmutatásával csak a közönség felé új és tanulságos, az irodalom felől nézve még az esztéta és a gondolkodó néhol frappáns ítéleteinek kíséretében is fölösleges, sőt káros, különösen nálunk, ahol a közszellem és a visszhang annyira érzékeny egy mondjuk Strachey-s nyíltsággal szemben. Van az önéletrajznak oly részlete is – egy íróbarátunk feleségének bemutatása –, amelyet a tapintatlanság fokán kívül menthetetlenné tesz az, hogy erre a rajzra még irodalom-politikai visszaélések leleplezése címén sem lehetett szükség.

Abban a fiatal Németh Lászlóban, aki már a múlté, de akit hiába, mégiscsak a Tanú mostani Németh Lászlója állított így a nyilvánosság elé, félreismerhetetlen egy beteg lelki góc. A félelemérzet, a belőle kicsapó dac, az embertelen keménység, az agresszivitás és a dogmatizmus görbéi zárják be határait. Ezt a beteg területet feltétlenül el kell tüntetni egyéniségéből, hogy méltóvá válhasson a lehetőségeihez: el kell meszesíteni, mert fertőzi az ízlést, és megrészegíti a pusztítás kötelességét. Velem kapcsolatban a tudatosság betegségéről és gyógyító erejéről írt Németh László; alkalmazza magára is a gyógyszert, mellyel oly bőségesen rendelkezik.

Erényei is azt bizonyítják, hogy erre a gyógyulásra még szüksége van. Életrajza, melyet eddig csak kifogásoltam, és magyaráztam, majdnem mindenütt lüktet a zsúfolt élettől. Németh mégis kifejezetten fájlalja, hogy a szépirodalomból átszorították a kritika és az elmélet terére, s emiatt mintha még most is gyászolna benne a cserbenhagyott költő és regényíró. Ilyen fájdalomra semmi ok. A kritika az ő legjobb rangján teremtés, művészet, s nem utolsó sorban azért az, mert a kritikus szelleme a szépíró erejével alakít, a költő lelkével röpül. A gondolatok, érvek, az analízis és az elemzés kiépítése vakítóan gyors ugrásokat és kapcsolásokat mutat nála. Stíluseszközei annyira éltetőek, hogy egy-egy gondolat pontos és hideg geometriai kristályában szinte vérünk, idegzetünk ritmusára dobog, és tüzel valami láthatatlan szív. Már említettem az Osváth-élmény rajzát: nyilvánvaló, hogy ez a nagyszerű keresztmetszet csak félig köszönheti életteljességét a morális önbüntetésnek, a pszichológus adatainak: az igazi sikert itt is az író szerzi meg a gondolkozónak. Ugyancsak a szépírói kvalitás adja a plasztikáját sok más részletnek, például a halott gyermek elsiratásának, amely testi fájdalomközelbe hozza a témát az olvasóhoz és egy kis, zárt remekmű, a munkába menekülés leírásának, néhány külön portrénak és csoportjelenetnek, számtalan csak úgy odavetett, de rendkívül tömör, világító megjegyzésnek… s végül az egész életrajzot átfűtő ideális hitnek, amely egy új, szebb és jobb magyar világ keretében meg akar teremteni, vagy legalább össze akar fogni egy intellektuális nemzedéket.

Nagy erények és értékek omlanak szét valahányszor Németh László nem tudja legyőzni beteges szubjektivizmusát. A becstelenül barátkozó, vagy becsületes, de szürke kritika helyett a teljes igazság katonája ő, szakadatlanul küzd a mesterségesen ködbe borult értékek és álértékek megmutatásáért, és a mai nemzedékek igazi távlati képének megvilágításáért, de fölényes fegyverzete ellenére akárhányszor eszmei csatát veszt, mert egy-egy ragyogó párbajban, amely nyerésre áll, egyszerre csak valami érthetetlen, tiltott vágásra, szúrásra siklik a kardja. Nem kisebb bátorság és becsületesség kellene, hanem több hidegvér. Kitűnő fegyverei, éppen mert olyan élesek, nagyobb nyugalomra köteleznek. Őt károsabb túlzások hitelrontásába viheti kritikai szubjektivitása, mint a legtöbb mai kritikust, összefoglalásai és egyes ítéletei néha megvesztegetőbbek, mint amennyire igazak. Hivatásérzete mellé ki kell alakítania magában bizonyos tartózkodást is, bizonyos tiszteletet az anyaggal szemben, amellyel dolgozik, eddig nem egyszer túl gyorsan akart megmerevíteni olyan élő, változó, forrongó jelenségeket, amelyek még nem tűrik a végérvényes megállapításokat, és kisiklatnak a megjósolt vagy rájuk erőszakolt formulából.

Ilyen élő erjedésnek látom én Németh Lászlót is. Könyve, az Ember és szerep végeredményben annyira csak függvénye egy jelentős múltnak és egy remélhetőleg még jelentősebb jövőnek, hogy azok számára, akik sem rajongani, sem szörnyülködni nem akarnak, az egész mű tulajdonképpen kívül esik az értékelés határán. Tapsoljon, aki szidja; szidja, aki örül neki; aki pedig igazán látni és ismerni véli Németh Lászlót, az várja, és sürgesse azokat a műveket, azt az életművet, amely majd értékmérőt adhat ehhez a nagy igényű és veszedelmes Előszóhoz.

(Forrás: Kalangya, IV. évfolyam 1935. 5. szám)